Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)

1902-05-18 / 20. szám

MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS

tudja megfizetni. Tönkre kell mennie, ha nem engednek az adójából, mert az egész jövedelme sem több, mint amennyit adóban követelnek tőle.

— Ön fizethet, mondja a bizottság egyik tagja. Ismerjük az üzletét s tudjuk, hogy a környéken a legjobb üzlete van.

Ez a közbeszólás csaknem eldöntötte mir a szegény kereskedő sorsát, ha egy szerencsés ötlet nem segit rajti.

— Igaz. válaszolja. S én szívesen megfizetem a kirótt adót, ba Ön megmondja, hogy hol van hát az én üzletem s mit árulok benne. Ha ismeri a forgalmát, ha tudja, hogy a környékben a legjobb üzlet, kétségtelenül tudni fogja azt is, hogy milyen üzletem van. Ezt tessék megmondani.

Válaszra hiába várt. A bizottsági tag nem tudta megmondani. Fogalma sem volt arról, hogy ki az a szegény ember, aki ott a bizottság előtt kétségbeesetten küzdött az exisztenciájá- ért. Egy pillanatra kínos helyzet |keletkezett s a bizottság nem akarta folytatni a dolgot, hát tekintélyes összeget engedett a kiskereskedőnek, aki boldogan távozott, hogy egy szerencsés ötlettel megmentette a maga és családja exisz- tenciáját.

Ilyen alapokon nyugszik az adókivetö bizottságok működése. Arról pedig szólani sem akarunk, hogy a bizottságok szervezése és összeállítása nagyon alkalmas arra, hogy egyes kiválasztottaknak politikai hatalmat adjon a kezébe, hogyha elég tág a lelkiismerete, a legveszedelmesebb választásig kortesfogásnak használja fői az adókivetést. Évtizedeken át ugyanazok az emberek ülnek az adókivetö bizottságban s köztudomású, hogy választások alkalmával azzal fenyegetödzenek a pártok, hogy majd találkozunk az adókivetésnél. Mégha nem is tudja keresztül vinni, hogy az ellenpártot nagyobb adóval büntesse az ellenzékeskedése- ért, kétségtelen, hogy a nagy közönség hite és meggyőződése az, hogy az ellenzékeskedésért az adókivetésnél kell megszenvednie. Hogy ez az élő gyanú nem lehet hasznos a társadalmi és közéletre, azt talán fölösleges bizonyítgatnunk. De csakugyan nem tudjuk, hogy miért kell az adókivetés jogát egyeseknek monopolizálni. Jól tudjuk, hogy a bizottságok összeállítása előtt a polgárok számtalan küldöttsége járt az illetékes tényezőknél és kérte, hogy ezt vagy azt, a kinek önzetlen működésében a polgárság megbízni nem tud, ne nevezzék ki újra. Természetes, hogy újra kinevezték. Volt olyan küldöttség, amely nyíltan megmondotta:

Még alig zajlott le a választás. Még nem

Í902. rtiájus 18.

simultak el a választás által felkorbácsolt hullámok. Az adókivetö bizottságban pedig kizárólag a másik párt emberei ültek eddig. Azt kérték hát, hogy az ö pártjukból is nevezzenek ki egy-két emberi, hogy ne legyenek védtelenül és egészen kiszolgáltatva á másik pártnak.

Erre azt felelték, hogy az adókivetés nem párt politika s maradt minden a régiben. Ám tessék a közönséggel, amelynek adóját teherviselési képességén jóval nagyobbra állapították meg, elhitetni, hogy az adókivetés nem párt- politika.

A terézvárosi polgárság nem elégedett meg a puszta zúgolódással, hanem mindjárt a legilletékesebb tényezőhöz fordult, magához az adófelügyelöhöz. A kerület polgárságát megdöbbentette az aránytalanul nagy adóemelés* Az adófelügyelötöl azt a választ kapták* hogy a referensek nem kaptak utasítást az adóemelésre, sőt az adófelügyelö meggyőződése szerint sem lehet a mai nyomasztó gazdasági válság mellett az adót emelni.

Miért emelték hát a referens urak. Hogyan, hát ezer és ezer polgárnak az exiszten- ciája egy fogalmazó-gyakornoknak a kénye- kedvétől függhet. S ha az adófelügyelö maga is ismeri a válságot, miért nem akadályozta meg, hogy a referensei a polgárok adójának emelésében töltsék a passziójukat. A referens urak bizonyosan azt hitték, hogy különutasitás nélkül is kötelességük az adóemelés, mint ahogy a községi jegyző szerint a jegyző első kötelessége, hogy a kormánypárti zászló alá terelje a nyáját. Széli Kálmán megmagyarázta a községi jegyzőknek, hogy az nem kötelességük, hogy nem a szerint minösitik a jövőben a községi jegyzőket és szolgabirókat, hogy hány kormány- párti szavazatot szállított. Miért nem magyarázták meg a referens uraknak is, hogy előléptetésük nem attól függ, hogy minél nagyobb számot tudnak összeadni, hogy az adókivetésnél nem az a fő, hogy egy bizonyos végösszeg kijöjjön akárhány polgár pusztul is bele, hanem hogy a polgárság tényleges és valóságos kereseti viszonyainak megfelelően s annak arányában járuljon adójával az államháztartáshoz.

Az adófelügyelöség vezetésében csak legutóbb történt változás. Ennek kell tulajdonítanunk, hogy a mostani adójavaslatokban még a régi rend volt az irányadó. Az az őszinte hang, amelylyel az adófelügyelö kijelentette, hogy ismeri a gazdasági válságot s nem intenciója az adóemelés, azt a reményt adja, hogy a jövőre az adóemelés sem lesz hivatali kötelesség.

Meg is nyugodhatnánk ebben, hanem há- romesztendöre szólana a mostani kivetés,, ha