Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)

1901-10-06 / 35. szám

1901. október 6. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 11 nácsnak van-e bátorsága arra, hogy azt mondja a főváros közönségének, hogy pénzünk nincsen, a ren­geteg adó fejében sem tudunk adni a közönségnek semmi közmunkát. Még: egy esztendeig tűrje el a közönség, hogy a legtöbb utcán kocsival végig sem lehet menni, hogy egy kis eső után térdig kell gá­zolni a pocsétában. S amikor mindezt kénytelen el­tűrni a polgárság, az üres szántóföldön vágott útra és egy épületnek a csatornázására kerül félmillió ko­rona is. S ha megtörténnék az is, hogy a (közgyűlés ezt az érvelést akceptálja — s ez a közgyűlés mai szervezetében semmi sem lehetetlen — akkor ne cso­dálják, hogy a közönség nemcsak bizalmatlan, ha­nem bizonyos elkeseredéssel nézi a városházi gaz­dálkodást és mindhangosabban követeli, hogy kor­mánybiztos vesse végét ennek a gazdálkodásnak. — Hiába érvelnek, fejtegetnek és magyaráznak, a fővá­ros közönsége soha nem fogja megérteni és elhinni, hogy Budapest egyetlen és legfontosabb közmunká­ja az, hogy a kelenföldi szántókon százezrek árán utat és csatornát építsenek Az egész fővárosban nem fog­nak találni egyetlen egy embert sem, aki ezt meg tudná érteni. Bizzunk benne, hogy nem fogja megérteni a belügyminiszter sem s törvényben biztosított jogánál fogva meg fogja akadályozni ennek a gazdálkodásnak a folytatását. Kedélyes tanácsülés. — Szüret a tanácsteremben. — Önök ismerik ama legöregebb embereket, akik­nek összes működésűk az, hogy nem emlékeznek az események precedenseire. Ha égi háború veri el az országot, ha száraz­ság pörköli el a vetést, ha a madarak röptűkben fagy­nak meg s ha New-Yorkban angolosra sül a szabad Yankee, ha Ugrón zabot szállít, s ha Hegedűs mi­niszter — otthon marad, — csak előáll a derék »leg­öregebb ember« és megcsinálja az ő kis szenzáció­ját, hogy »nem emlékezik hasonló esetre.« A modem teknika követelményeihez híven re­dukciónknak is van egy ilyen »legöregebb embere.« A derék aggastyán a napokban lihegve rohant be a szerkesztőségbe: — Jó napot Urak! Én vagyok ugyan a főváros legöregebb embere, de olyan tanácsülésre, mint a legutóbbi Ivóit. . . — Nem emlékszik. — zúgtuk kórusban. — Hogy találták ki? Valóban úgy van: nem emlékszem. Pedig én olyan sokra emlékszem. A derék aggastyán előbb kitért a pusztaszeri nemzetgyűlésre, a napóleoni insurrekcióra, Mária An­toinette lefejezésére, Götlie utolsó szavaira, Kupf- steini rabságára, — s eme kis bevezetés után imi­gyen kezdett szólni a nevezetes tanácsülésről: — Az 1901. év szeptember. 24-én a Városház- utcában sétáltam. Amint a legújabb városházához kö­zeledem, vig zeneszó, mozsár- és pisztolydurranás szüreti kardalok hangzottak felém s a tanácsterem nyitott ablakán parázson piruló lacipecsenye és az uj bor illata csapott ki. — Mi ez? — gondolom magamban s befor­dultam a kapun. Az öreg portás Bachusnak öltözve jobbra-balra billenve ült egy boros-hordón és ver­ve! dalolta: A lábamon alig, alig állok Mégis szeretnek a lányok . . . A lépcsőkön puttonos lányok surrantak el mel­lettem. .Az első emeleti folyosón egy nagy kosár mögé kuporodva Tenczer Pált pillantottam meg. A derék városatyáról rögtön eszembe jutott Tóth Kálmán verse: Szüreti szint öltött Tenczer Pali arca; Meglátszott a szőlő Édessége rajta. — Ah itt szüret van! — És úgy volt. Az ajtóban az előzékenységéről híressé lett Bár- czy tanácsos fogadott: — Mit akar itt? Ez nyilvános árlejtés, — azaz — szüret, kotródjon ki. mert'azonnal rendőrt hi­vatok. Szerencsére néhány nagyiparost is becsalt a vig muzsikaszó a városházára és az erélyes tanácsos nekik támadt, miközben én besurrantam az ajtón. Mi ez? Az anyagvizsgálók kongresszusára té­vedtem, vagy bevagyok csípve s a tizenhárom ta­nácsost száznak látom. Teli az egész terem. A jó lelkű tanács urak meginvitálták a benfentes városatyá­kat és tisztviselőket a modern szüretre. Pezsgő szüreti élet hullámzott a teremben. Puttonosok sürögtek a zöldasztal körül. A ta­nácsnokok marokszám majszolták a gerezdeket. Az elnöki dobogón Kájlinger szürl-vizet prédikált és szü­retien bort ivott. Az egyik sarokban a fiatalok forgatták a lacipe- csenyét nyárson, az öregebbek pedig a puttonos me­nyecskék formáit tanulmányozták. A terem közepén, melyet ez alkalomra restanciás aktákkal burkoltak ki, holló fogalmazó-gyakornokok ropták a táncot. Az aktákból nagy port vertek fel a táncolok s Vosits tanácsos követelte, hogy locsolják fel. ám Tóth Péter, aki szakember a talpán, tiltakozott: — Pardon, ki hallott ilyet, porban, száraz he­lyen locsolni, — majd ha zápor esik. A taposó-kádban a legszebb tanácsos táncolt tér­den felül íelgyürt pepita nadrágban. Havas doktor meglátva az idegingerlő toilet- tet, interpellációt kezdett előadni, a közerkölcsiség ne­vében, de a gyorsan előhívott mentők közbeléptek. így folyt le a tanácsülés. No hát ilyenre a legöregebb emberek sem em­lékeznek. Eddig a legöregebb ember előadása, melyet igy magyaráz meg a következő hivatalos értesülés: »A tanács elhatározta hogy ez idén nem adja el a szőlőt, hanem szüretel tart a főváros szőlejében, A szőlő eladásakor a tanács tagjai, a főbb tisztvise­lők s a városatyák is vehettek szőlőt azért az árért amit a vállalkozó fizetett. Az idén azonban nincsen szőlő licitáció, igy a tisztviselők sem vásárolhattak. Hogy a tanácsnak mégis alkalma legyen meggyőződ­ni, hogy milyen a város termése, Deák Tamás a szőlődirektora a múlt csütörtöki tanácsülésre tiz ko­sár szőlőt küldött kóstolóra. A szőlőt a tanács tagjai hamarosan el is fogyasztották. Pont.

Next

/
Thumbnails
Contents