Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)
1901-04-29 / 17. szám
1901 április 29* MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 9. 4. A tanonczok iskolába járása akként szabályozandó, hogy az iskolába rendszerint csak a szerződésük megkötése után következő szeptembertől kezdve járhatnak ; tanév közben csak kivételesen iratkozhatnak be. 5. Az igazgató egyik elméleti tárgyat tanít-a s heti óraszáma 4 (négy)-ben, illetőleg 2 (kettő)-ben állapítandó meg. 6. A tanterv egyelőre, ideiglenesen, változatlan marad, egy év alatt azonban minden szakirányú iskolának specziális tanterve kidolgozandó. 7. A jelenlegi iparostanoncziskolák szakgyüjte- ményei és könyvtárai leltározandók s egy központba beszolgáltatandók, ahonnan azok a megfelelő szakirányú iskoláknak fognak kiadatni, a szükséghez képest esetleg kiegészítve. Ezek után még csak két megjegyzésre szorítkozunk. Az egyik az, hogy a javaslat elfogadása esetén mindenesetre gondoskodni fogunk arról, hogy ennek megfelelő utasítás is adassék ki az igazgatók részére. A másik az uj szervezet életbeléptetésének idejére vonatkozik. Kívánatosnak tartjuk, hogy az uj szervezet már a legközelebbi tanév elején: 1901. évi szeptember 1-vel életbe lépjen. A Rókus-kórház. Arra az otromba nagy épületre, mely torzszülöttje már a karcsú Kerepesi-utnak, a szürke, lapos Rókus-kórház, bármennyire is fölzavarja az idegeket, mégis kegyelettel hat ránk. Van valami abban a nagy épületben, ami, ha agyarkodva, mogorván is hat az emberre, de megkapja a lelket s a múltak emlékével békit ki. Sok, nagyon sok embernek van valami tudni valója a szürke épületről, kit a megkönnyebbülés og el láttára, mert valami szeretettje szerencsésen került ki onnan a tudós orvosok kezei közül, vagy a bánatos emlék szallja meg, mert ott vesztette el azt, ki legközelebb állt hozzá. E támadt hangulatok mind a kózház legendája . . . Egy világvárosnak induló metropolisban azonban a hangulatok csak addig hatnak, mig a tót napszámosaink csákányai minden kő lefejtésével nem ütnek egyet a hangulaton is. E sors vár majd a Rókus-kórházra is. De hogy mikor, an a bajosan tud megfelelni Halmos János polgármester ur, mert az ö uralkodása alatt, mely soká tart s kivánatos is Budapestre, hogy soká tartson, bajosan fog ez megtörténni. Dr. Müller Kálmán, a Rókus-kórház nagy tudósa s előkelő igazgatója sem hisz abban, hogy ideális szakállának fekete színe alatt kötelezi hálára a nehéz betegségből fölgyógyult betegeket az uj Rókus- kórházban. És a Rókus-kórház állani fog még ott és úgy, nagyon soká, mint most, ahogy van. Pedig . . . Benn jártam a kórházban. Végig jártam minden zegét-zugát, szorongó lélekkel mentem be s még szo- rongóbb kedéllvel jöttem ki onnan. Mindent meg kellett látnom, nem magamnak, hanem azért a követelő és szigorú kritikusért, akit mi újságírók — közönségnek hívunk, akinek kötelességünk az utolsó betűig beszámolni. Müller Kálmán igazgató és Farkas László gondnok fogadtak s mondhatom, nem az újságíróval szemben megszokott hivatalos udvariassággal mutatták meg a kórházat, hanem egyikét ama emberüknek látták bennem, aki a betegeket tekinti első sorban s azokért óhajt valamit tenni a sötét épület sorsában. Ismerem Budapest minden kórházát, a régieket és az újakat. Mind tündöklik a tisztaságtól s pedáns rendesség van bennük. De azt is nyugodt lélekkel mondhatom, hogy egyik sem áll fölötte a Rókus-kór- háznak. A vezetőknek a tisztaságra esik ott a legnagyobb gondjuk, de hiába, ott, hol a megfeszített jóakarat sem tud mást alkotni, ott, sajnos, nagyon szomorú állapotok vannak. Vegyük első sorban a fözö-konyhát. Abban naponta 8000 adag ebédet főznek. Mekkora helyiségben ? Egy nagy számú családnak, vagy egy középszerű restaurácziónak kényelmesebb konyhahelyiségei vannak. Körülbelül 80—-40 ember van a konyhában naponta elfoglalva, oly helyiségben, ahol alig férhet meg 8—10 ember. Naponta négyszer főznek. Tessék oda menni s megnézni, a szűk helyiségek miatt, hogy szoronganak, hogy törik magukat s törnek le az emberek. S ami csudálatos, az megint Müller igazgató érdeme, az ételek tisztasága ellen egy szó sem eshetik. Ilyen konyha, nem hiszem, hogy a mucsai kórházban is volna. És ez van a mi ragyogó fővárosunk közepén levő kórházban. Ott van aztán a mosó-konyha. Pinczében van, mélyen, a gőznek nincs útja, merre föltörhessen. Bárki higyje el, emiatt még baj lesz, súlyos baj, mert egy napon az a harmincz mosóasszony s mit tudom én még Hány apácza ott pusztulnak el a konyhában. És még tovább, sok egyéb, minek a leírását nem engedi meg e lap kerete. És a hatóság, mit gondol a tisztelt adófizető polgárság — mit tesz mindezzel szemben ? Annak csak arra van gondja, hogyan ünnepeltesse az iskolás gyerekekkel a kerületi törzsfőnököket s merre teremnek azok a pávafarkas legyezők, amelyekkel a jóléti bizottságot hűsítsék a reform munkájában keletkezett izzadtságcsöppektől. Hiába való itt személyes, közérdekű és hírlapi figyelmeztetés, süket füle van itt a hatóságnak, úgy gondolkozik az a vén Rókusról, hogy azért vén Rókus, hogy épp azok az állapotok legyenek benne, amik vannak, mert másként kifogás alá kerülne mnumizmatikai szempontból. Ámbátor igaza van a municzipiumnak. Ne csináljon addig semmit, mig a Rókus össze nem dűl. Ha strikte vesszük, ez is a hatóság feladata. Mert. Hol van az megírva, hogy Budapest főváros még tovább tartozik viselni a kormány feladatainak a terheit? Már pedig ma már a Rókus-kórház ügye kezd kikerülni a város kezei közül s lassan átmegy s részben át is ment már a kormány rendelkezése alá. Ha megcsinálta a kormány az ő ravasz betegápolási törvényét, azzal együtt vegye át a kórházakat is. így át kell vennie a Rókust is, még pedig azért, hogy helyette, de nem a helyébe, egy uj állami központi kórházat épitsen, mely országos legyen,
