Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)
1901-04-22 / 16. szám
4. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1901. április 22. Az alábbi nyilatkozatok után fölöslegesnek tartjuk a kérdéssel tovább foglalkozni. Csak annyit jegyzőnk még meg, hogy a bizottságnak lett volna a kötelessége, hogy az illetékes emberek véleményét meghallgassa, mielőtt ilyen nagyfontosságu kérdést a napirendre kényszerít. Nem szerencsésebb a bizottság többi javaslata sem. Teljes joggal kérdezik a tanítók, hogy miért éppen az ö fizetésüket akarják leszállítani? Hát jobban vannak ők dotálva, mint a város többi alkalmazottja? Nincsenek. Hát miért nem mondják ki, hogy a város valamennyi alkalmazottjának a fizetését a polgármestertől kezdve a tűzoltóig mondjuk ötven százalékkal redukálják. Ebből több haszna lenne a háztartásnak, radikálisabb is lenne és legalább következetesség volna benne. Hogy akkor a tisztviselők nem tudnának megélni, az úgyis másodrendű dolog, a fő hogy a bizottság produkáljon valamit. A tanítónők fizetésének leszállítása nem uj dolog. Még néhai Szabó Károly gondolt erre, amikor a tanügyi osztályt vezette. 0 azonban alaposabban akart a dologról meggyőződni s nem akart egyszerűen beugrani. Megszerezte a külföldi tanítónők fizetésének a kimutatását. Alaposan tanulmányozta a dolgot. S amikor már minden adat a kezében volt, akkor mondott, e sorok írójának: — Szerettem volna, de a tények meggyőztek, hogy nem lenne méltányos, nem lenne igazságos. Én nem fogom megcsinálni. A lelkiismeretem nem engedi, hogy igazságtalanságot csináljak. A bizottság nem csinált belőle lelkiismereti kérdést, nem kereste hogy van-e benne igazság. Csak azt nézte, hogy mi a számbeli előnye s hogy fedezni lehet redukcióval a bizottság fiaskóját. Tudósítónk több illetékes szakember véleményét hallgatta meg a bizottság javaslatáról. A vélemények a következők: Szász Károly református püspök. A kérdéssel még nem foglalkoztam behatóan, mert a mi hitoktatásunkba a főváros úgy sem szólhat bele. Hitoktatóinkat magunk képezzük s a gyermekek mint eddig, úgy ezentúl is együvé fognak gyűlni hetenként és református hitoktatásból órát kapni. Egyházunk dolgaiba autonómiánknál fogva sem szólhat bele a főváros. Hittant tanítani, nézetem szerint, csak az tud, akinek erre külön pedagógiai képzettsége van. Már pedig a gycrmoknek csak az a tanító tudja mindazokat a dolgokat, melyek a gyermeknek még felfoghatatlanok, lassanként megmagyarázni és hihetővé tenni. Ha ez a terv keresztül is menne a tanácsnál, ami hitoktatásunkat nem fogja befolyásolni, mért ha tanítót is fogunk megbízni a tanítással ez bizonyára református és hozzáértő ember lesz s ezt is a református egyház fogja megbízni. Kurcz Vilmos apát-plébános. Megvagyok róla győződve, hogy az a terv pedagógiai szempontból teljesen lehetetlen, mert amint a tanító a nyelvtant, az Írást, olvasást és számvetést, hogy tanithassa, éveken keresztül tanulja, a hitoktatóknak is meg kell tanulniok a föladatukat. A hitoktatók a szemináriumban főleg ezt tanulják s még ezek között is akad olyan, aki nem képes feladatának úgy megfelelni, amint az a gyermekekre nézve kívánatos volna. A hittan olyan tárgy, amelyet nem lehet csupán a káté és a biblia betanulása által elsajátítani, hanem a hitoktató hivatása, hogy a gyermeket beszéddel magyarázatokkal arra bírja, hogy azt a mit tanul higyje is, mert e nélkül a vallásos nevelés el sem képzelhető. Az osztálytanítónak nincsen meg a pedagógiai képzettsége arra, hogy hittant taníthasson. Előfordulhat az is, hogy például oly tanító akadna, aki a hit dogmáit maga sem hiszi vagy éppen felekezet nélküli, hogy lehessen tehát az ilyen embertől elvárni, hogy a reá bízott gyermeket, vallásosan és istenfélőén nevelje. Sok évi tapasztalat mutat arra, hogy már magában a hitoktató reverendája is bizonyos tiszteletet ébreszt a gyermekben és szívesebben hallgatja ha isten szolgája adja elő neki a hittant. Nem a hitoktatók érdekében mondom ezt, mert hiszen hogy mily fáradságos a hitoktató működése a fővárosban az legjobban abból látszik, hogy a 4 káplánom csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudja a tanítást elvégezni, mert a plébániahivatal annyira elfoglalja őket. Végül meg vagyok győződve arról, hogy az a tanító, kinek nem szakmája a hitoktatás, csak óra előtt olvassa el hamarosan azt a pár sort a kátéból, amelyet fejtegni a gyermek vallásos érzületének fejlődésére csakis káros befolyással lehet. Bachát Dániel ág. ev. főesperes. Nem helyeslem a harminczas bizottságnak azt a tervét, hogy a fővárosi elemi iskolákban a hit- és erkölcsi n tanítását megvonják a hitoktatóktól és az iskola kötelékébe tartozó osztálytanítókra ruházzák át. Ne fosszák meg a hitoktatókat attól a munkakörtől, a melynek végzésére egyedül ők vannak hivatva. A
