Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1900-04-02 / 14. szám
1900. április 2. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 9 legtöbb esetben hónapokon, sőt éveken át tartanak, mig az ille tőség megállapítható. Minthogy pedig az illetőségi község csak az értesítés vételétől felmerülő segélyezési költségeket tartozik megtéríteni, ugyanazért a tartózkodási község azokat a költségeket melyek a segélyezés napjától addig felmerültek, elveszíti. Ezekről a költségekről van tehát szó, melyeket a szabály- rendelet a törvénytől eltérőleg a szegények érdekében a tartózkodási községekre hárít és miután az id< gén egyének leginkább az ipari és kereskedelmi góczpontokon vannak nagyobb számban, a szabályrendelet ezeket a kisebb községekkel szemben nagyobb költségekkel terheli. Különösen áll ez a székesfővárosra nézve, a melyben az idegen munkások százezrei tartózkodnak! Ismételve hangsúlyozzuk, hogy a szabályrendelet ismertetett rendelkezése igen humánus, de kérdés, hogy akkor, midőn a törvényhozás a közsegélyezést az illetőségi községek feladatává tette, helyes-e ? Szerény nézetünk szerint megfelelőbb lett volna, ha a szabályrendelet a segélyezést a tartózkodási község kötelességévé tette volna ugyan, de megállapította volna az összes előlegezett költségekre nézve a visszkereseti jogot. Elismerjük egyébként, hogy igen nehéz a tartózkodási és illetőségi község érdekeit méltányosan kiegyenlíteni, mert az illetőségi község a legtöbb esetben szegény, s igy sem ő szülötteinek sem ezek szülőföldjeiknek alig válnak hasznára, holott a tartózkodási hely nemcsak munkáját, hanem egyéb előnyeit is élvezi az ott megbetegedett idegeneknek. A legtöbb törvényhozás igyekezett is e kétféle érdeket egymással összhangzásba hozni, sőt nem zárkózott el az elől sem, hogy a községekre szorultak után felmerült segélyezési költségek egy részét bizonyos arányban és alakban elvállalta. A szegényügy rendezése ezen a kérdésen sarkallik s mig a törvényhozás ezt meg nem adja, addig a székesfőváros szegényügyét sem lehet gyökeresen szervezni. Kérnünk kell ennélfogva a tek. tanácsot: méltóztassék a szegényügynek a törvény- hozás utján való országos rendezését, mely a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló 1898 évi XXI. t. ez. tárgyalása alkalmával úgyis kilátásba helyztetett, megsürgetni. Addig is azonban, mig a szegényűgy kezelésének kereteit törvény fogja szabályozni, szükséges oly szabályrendeletnek az alkotása, mely a jelenleg fenálló törvények, rendeletek és gyakorlat alapján, valamint a mai viszonyok figyelembe vételével részletes utasításokat tartalmazzon a szegényügy kezelésére nézve. A törvényhatósági szabályrendelet alkotásának különösen a következőkre kell kiterjeszkedni : 1. ) Azokra, akik a közsegélyezést igénybe veszik. 2. ) A segélyezési nemekre és módokra, és 3. ) A segélyező szervekre. A mi a községekre szorultakat illeti, szabatosan megkell állapítani, hogy meddig terjedhet a segélyezés a nem helybeli illetőségű szegényekkel szemben, a kiknek illetősége még nincs megállapítva. Végül meg kell határozni a szegénység kinyomozása, megállapítása és a szegények nyilvántartása tekintetében szükséges szabályokat, melyeknek kidolgozásánál követni kell a leghelyesebbnek bizonyult elberfeldi rendszert. Fontosabb azonban ennél az a további kérdés, hogy milyen legyen a segélyezés ? És e tekintetben sem zárkózhatunk el az előrehaladottabb külföldi városok közjótékonysági tevékenységében kipróbált rendszerektől. Ma már a humanismus megVdlt régi fegyvereitől, a mely leginkább az alamizsna-osztogatásban nyert kifejezést és a közsegélyezés a modern élet ezernyi viszonyaihoz alkalmazva, egészségesebb alapokra helyezkedett. A modem köz jótékonyság igyekszik 1) a bajt megelőzni, azt, ha kell, elszigetelni, hogy tovább ne terjedjen; 2.) ha a segélyezés kényszere beáll, azt nyújtani, a mire épen szükség van és lehetőleg oly alakban, hogy az megszégyenítő ne legyen. A modern közjótékonyságnak tehát az az ideális vég- czélja : odahatni, hogy mennél kevesebb közsegélyre szorult legyen s hogy ezek segélyezése is csak arra terjedjen, a mire azoknak feltétlenül szükségük van hogy a társadalom hasznos tagjaivá lehessenek. Az alkotandó szabályrendeletben ennélfogva feltétlenül gondoskodni kell oly intézkedésekről, melyek az elszegényedést meggátolják, az elhagyott gyermekeket a társadalom hasznos tagjaivá teszik az elzüllött gyermekeket megmentik, a munka nélkül levőket munkához juttatják, a szellemi szórakozás hiányában levőket tisztességes szórakozásra, takarékosságra, mértékletességre, szoktassák, slb. szóval a segélyezést az egyénekhez kell alkalmazni és az alamizsnaosztogatás teréről a munkával való segélyezés terére, illetőleg arra a térre kell lépni, hogy a közsegélyre szorult ismét munkabíró legyen, a ki maga megkereshesse mindennapi kény erét. Nem akarunk a kérdés további részleteibe bocsájtkozni, hanem csak nagy vonásokban utalunk arra, hogy a szabályrendeletnek nemcsak az elhagyott gyermekek gondozását kell felölelnie, hanem megfelelő intézkedéseket kell tartalmaznia a züllésnek induló gyermekek megmentésére és a romlott gyermekek javítására. Rendelkeznie kell a kényszerdologházaklétesítéséről, szerveznie kell az önkéntes dologházakat, vagyis a munkanélkülieket foglalkoztató műhelyeket. Intézkednie kell a munkás- biztositásról. Feli kell ölelnie különösen azokat a segélyezési nemeket, melyekkel a közsegélyre szorul'ak ismét visszanyerhetik munkabiróságukat, stb. stb. Természetes, hogy a közsegélyezésnek ezt a sok ágát kizárólag csak hatósági eszközökkel ellátni ntm lehit. Okvetlenül igénybe kell venni a társadalom közreműködését is. És ezzel eljutottunk a szabályrendelet alkotásánál figyelembe veendő harmadik kérdéshez : a köz jótékony ságot intéző szervek megállapításához. E tekintetben is a különböző korszakok különböző fejlődést mutatnak. Volt idő, a mikor a szegényügyet kizárólag csak az egyház kezelte, később az egyház mellett a hatóság is foglalkozott a maga szegényeivel és igyekezett azok nyomorán segíteni. Újabban a jótékonyság terén a társadalom jár elöl és nap-nap mellett bizonyítja, hogy mozgékonyságával és emberszeretetének kiapadhatatlan forrásaival immár nélkülözhetetlen tényezője a szegényügy rendezésének. Az alkotandó szabályrendeletben okvetlenül meg kell teremteni a szegényügy vezetésére és kezelésére hivatott szerveket és e szervek működését irányitó szervezetet. A szegényügy jelenlegi kezelése nem felel meg a kivánalmaknak. Ha a hatósági és társadalmi tevékenység külön irá.
