Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-01-30 / 5. szám
10 1899. január 30. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS dálynál, a mit a csak egy ajtón át való közlekedés a forgalomban okoz. Temérdek perpatvar, egy csomó gorombáskodás és tülekedés: ez a tényleges eredmény. Más haszna ennek az egyajtajú rendőri ötletnek nincs. Szándékosan, tévedésből vagy szükségből azért ma ép annyiszor nyitják a másik ajtót is, mint azelőtt, azzal a különbséggel, hogy miatta még veszekszenek is. Míg a közönség a perront is zsúfolásig elfoglalja, addig forgós önzáró ajtószárny nem alkalmazható, mert nincs rávaló hely és a míg a mostani rendszerű ajtókat alkalmazzák, addig mindig akad ember, a ki nyitja és nyitva is hagyja. Ez már olyan specziális tempó, melyen csak a nevelés segíthetne, még pedig első sorban a felnőttek oktatása. A jövő veszedelme. Az eskütéri híd építésénél tudvalévőén, a budai hídfő alapozása alkalmával kétes értékű szerencse érte a vállalkozókat és a fővárost. Egy pompás, bővizű lithium forrás fakadt a csákányok nyomán, a mely valóságos áldása lenne a szenvedő emberiségnek, ha véletlenül nem ott fakad az eskütéri híd fejénél s valóságos kincs, hanem a Rudas-, Rácz- és Sárosfürdő forrásának tőszomszédságában bugygyan ki a földből. Más városban, bizonyára sippal-dobbal ünnepelték volna a derék forrást, nálunk azonban, a hol a meglevő kincseket sem tudják kihasználni s a meglevő forrásokat sem tudják megbecsülni, csak nyűg ez az újabb isten áldása, olyan forma valami, mint a mikor a gólya szeszélye a hetedik leánygyermekkel ajándékozza meg a szegény apát. Csakhogy forrásokkal mégis könnyebb elbánni, mint a felesleges gyermekekkel, így a bölcs hatóságok elhatározták, hogy a váratlanul felbukkant kincset egyszerűen eltemetik s elrendelték, hogy kesszonnal tömjék be az űj forrást. Erre a forrást eltömő kesszonra fogják azután megerősíteni az eskütéri híd lánczát, a mely egy magas, karcsú oszlopról fog ide lecsatolódni s a kesszonra épített felépítményben megerősíttetni. Igen természetes, hogy az ilyen híd - lánczok a forgalom következtében lengésnek vannak kitéve s ezeket a lengő mozgásokat a láncz közvetíti s így a kesszonnak is átadja, a melylyel a forrást eltömték. Ez a kesszon, bármilyen súlyos legyen is s bármilyen mélyre legyen is sülyesztve, mégis bizonyos folytonos erő ostromlásának - a forrás vizének — lesz kitéve s így nincsen kizárva annak lehetősége, hogy a láncz lengése által okozott rázkódtatás egyrészről, a forrás vizének folytonos feszítése másrészről, megingathatja a láncztartót alapjában s akkor az egész híd, komoly veszedelemnek néz elébe. Machan Ottó műszaki tanácsos már most íigyel- meztette a hídépítőket a jövőnek erre a veszedelmére s már most javasolja, hogy erre való tekintettel tolják el a hídfőt húsz ölnyire. Ez a változtatás ma még aránytalanul kevesebbe kerülne, mint ha a már fölépített hidat kellene újra építeni. Ezzel a kérdéssel különben már a szakkörök is alaposan foglalkoznak s egyik kiváló szaktudósunk Ígéretét bírjuk, hogy teljes szakszerűséggel fogja letárgyalni ezt a fontos kérdést, a melyet nagyon melegen ajánlunk az illetékes körök ügyeimébe. Az apáczák es a fővárosi kórházak. Egy egész régi anekdota jut eszembe. Az egyszeri szemét-kocsissal találkozik a barátja. A szemetes kocsis nagyon díszesen van kiöltözködve csak a kalapja a régi. — Hát te már nem vagy szemetes ? — De nem ám. Nagyon megutáltam a mesterségemet. Képzeld csak, a minap a szemét között egy hajszálat találtam. Azonnal ott hagytam a helyemet. A szent Vincze szerzetbeli apáczák ellen, a kik a főváros több kórházában az ápolónői teendőket végezik, egyre- másra panaszkodnak a kórház orvosai. A kegyes nővérek hivatkoznak szerzetesi voltukra s a szerzet szabályaira s egyre-másra tagadják meg a segédkezést. A sebészeten a férfibetegeket nem akarják előkészíteni az operáczióhoz, a szülészeten és nőgyógyászati osztályokon eo ipso nem teljesítenek szolgálatot, a nemi betegeknek nem nyújtanak segélyt. Fontoljuk meg a dolgot. E két utóbbi foglalkozás, meglehet hogy nem való apáczáknak, ha mindjárt nem is tudjuk megérteni, miért szemérmetlenebb az egyik betegség a másiknál s miért ne volna az halálosan mindegy az ápolónőre nézve, milyen fajtájú beteget ápol. A betegápolás se nem mulatságos foglalkozás, sem nem mondható a legesztétikusabb cselekménynek. Az apáczaság ennek ellenére szintén nem tartozik az úgynevezett polgári szórakozások közé. A ki szerzetbe lép, fogad önzetlenséget, tisztaságot; emberbaráti szolgálatokra kötelezi magát, megtagadja nővoltát és semlegességet fogad akkor, a mikor önként mond le a világi örömökről és a világi hiúságokról. A mi nézetünk szerint sem az ápolónak, sem az ápoltnak neme nem számít A beteg mind egyszerűen csak beteg, a ki gyógyításra szorul. A kit foga alom köt arra, hogy betegeket ápoljon, az köteles mindenkit ápolni, vagy ne ápoljon senkit. E sorok írója maga is ismer nem egy önzetlen, hivatásától áthatott apáczát, a ki soha segédkezést meg nem tagadott, s a ki mégis minden tekintetben mintaképe a tisztaságnak, az önzetlenségnek s az apáczának. A szent Vincze-szerzet tagjai — tudtunkkal — kikötik, hogy a nemi betegek osztályán és a szülészeten nem alkalmazhatók, A többi osztályokon azonban — nézetünk szerint — nem tagadhatnak meg semmi néven nevezendő szolgálatot. Épen ezért csak helyeselhetjük Stáhly dr. eljárását, a ki az Erzsébet-szegényház okoskodó apáczáit följelentette s kérte a tanácsot, hogy a gráczi főnökség útján parancsoltas- son rá a betegápoló nővérekre, hogy tett fogadalmuknak és vállalt kötelességeiknek feleljenek meg. A betegápolás, a milyen magasztos, épen olyan un- gusztiozus foglalkozás is, de a ki komolyan át van hatva hivatásától, az holmi kibúvókat nem keres, * hogy kötelezettsége kellemetlenebb részétől megszabaduljon.
