Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-01-30 / 5. szám
8 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. január 30. majd beszámolhatnak azokról a rettenetes akadályokról, a melyek lehetetlenné tették a lista megvalósítását. Föltálalhatnak még néhány újabb reformot, hogy a városatyák kiszónokolhassák magukat. így azután csak megélünk valahogyan csendben és békességben. Majd ha a reform korszak is lejárta magát, ha a reformokat alaposan megvitatták a kültelki asztaltársaságok is, majd csak akad valami újabb jelszó, a melynek égisze alatt vidáman lehet tovább kormányozni. Az országos lelenezház. Ha ezt a czímet elolvassák, ne tessék megkönnyebbülten felsóhajtani: végre. Mert szó sincs róla, hogy az országos lelenezház végre elkészült volna, vagy legalább is az elkészülés stádiumába jutott volna. Az országos lelenezház ma is csak a papiroson él, az akták között szerepel s az apátlan-anyátlan gyermekek ma is csak úgy ődöngenek felügyelet nélkül, elhagyatva, rongyosan, mint tegnap és tegnapelőtt s épen így fognak ődöngeni holnap és holnapután is. A statisztikai kimutatások mind elijesztőbb és megdöbbentőbb adatokkal szolgálnak. Immár 10—15 ezer kóbor gyermek vegetál a fővárosban. Szegény, elzüllött páriák, a kiknek nincsen hova lehajtani a fejőket, a kik a csavargók irgalmából tengődnek, a kanálisok bűzében melegednek, az utczai hulladékon élősködnek; a kikkel nem gondol senki; a kiket nem nevel, nem oktat senki; a kik a csatorna bűzzel együtt szívják magukba a társadalom elleni gyűlöletet, a fennálló rend ellen való utálatot, a törvénynyel való ellenkezési vágyat. A jeges szél, a mely csontjukig hat, bosszúra serkenti őket minden ellen, a mit az a társadalom alkot, a mely ő róluk megfeledkezett, a mindenapi éhség megedzi lelkűket a bűnnek. Sok elpusztul a nyomorúság fertőjében és valamennyi megromlik a kloakák világában. Pedig százezrek feküdnek a hatóságok kezei között, a mik ezen a nyomorúságon hívatvák segíteni. Alapítványokban, adományokban nem volna hiány. A Nádasdy alap, a Vécsey-, Szathmáry-alap mindannyi a szegény lelenczek, az apátián, anyátlan gyermekek megmentésére adatott s ezek az alapok mégis ott hevernek felhaszná- latlanúl, s a szegény nyomorultak ezrei és ezrei kóvályognak, csatangolnak a fővárosban. Igen jól tudjuk, hogy ezért az állapotokért nem a főváros felelős. Ő megtett mindent, a mi tőle telt. Felajánlotta az ő kezelésében álló alapokat, felajánlott a lelenezház czéljára ingyen telket, sürgette a belügyminisztériumot, de sajnos — mindhiába. Azok az éhes, elzüllött gyerekek, a kik piszkos rongyaikban ott ténferegnek a külvárosokban, ott élősködnek a szemétdombokon, nem szúrnak szemet a magyar minisztériumnak. A belügyminiszter úr nyugodt és nagy az elfoglaltsága. Kicsiny dolgokra soha rá nem ér, Isten dicsőségére patikákat állít. A tőváros képviselőtestületének azonban nem szabad megfeledkeznie a maga proletárjairól. Az emberszeretet és a helyes szocziális politika egyaránt sürgeti ennek az emberbaráti intézménynek a mielőbbi felállítását. A Fehérkereszt egyesület tűzoltó-utczai lelenczháza még csak a kezdet kezdete s nem elégséges még csak részben sem arra, hogy a főváros gyermek-nyomorán segítsen. Ha a minisztérium a törvényhatóság sürgetésére nem reagál, a törvényhatóságnak ott áll a törvényhozó testület, a melynek útján kényszerítheti a belügyminisztert arra, hogy tegye meg kötelességét. És a főváros képviselőtestületének nem szabad viszariadnia ettől a lépéstől sem, hiszen tízezrek életének megmentéséről van szó. Abban pedig semmi okunk nincs kételkedni, hogy a törvényhozótestület megteszi kötelességét és gyorsan elintézi a nyomorgó, züllésre szánt gyermekek ügyét. Vakok. Siketnémák. Hülyék. Az élet nyomorúságának ez a háromsága hangos szavakkal kiált felénk segítségért, támogatásért. Nem sorakozunk azokhoz, kik a vakon, a siketnémán, a hülyén azért nem akarnak segíteni, mert az szerintük kizáróan állami és nem községi föladat. Mi azt tartjuk, hogy ez eminens emberi föladat. Szent kötelessége az állam, a törvényhatóság és a társadalomnak. Tartoznak a társadalom e nyílt sebeivel gyógyítólag foglalkozni. Kötelesek minden lehető áldozatot meghozni, hogy e szerencsétlenek sorsa enyhíttessék, mit ha nem tennének, bizony, nem nagy joggal számítanak a művelt társadalomhoz. És vallják meg, hogy mindaz, a mit máig e téren megtettünk, mind édes kevés. A vakok részére létezik ugyan egy elvénhedt intézet állami kezelés alatt, de sem a vakok számának, sem neveltetési igényeiknek, modern értelemben meg nem felel. A Terézvárosi templomon túl, teljesen beépítetett területen, a fővárosi élet zajában, megfelelő kerthelyiség nélkül, valóságos anakronizmus. Régóta kötelessége lett volna a kormánynak ezt az intézetet más czélra értékesíteni és helyette a város külső területén, a budai hegyek között, vagy túl a városligeten parkozott, szabad levegőjű területen, a mai vívmányoknak megfelelő tágas intézetet nyitni, nemcsak, de kötelességében állna arról is gondoskodni, hogy az ország megfelelő vidékén legalább is még egy ilyen intézet létesíttessék. Mulasztás az is, hogy a nagy közönség, jobban mondva az egész társadalom figyelme nem irányíttatik a vakok intézete felé. Ilyen intézettel szemben az a közmondás, hogy dobbal nem lehet verebet fogni, megfordítva áll. Föl kell a társadalom közfigyelmét minél többször ezen intézet jótékony czéljaira hívni és folytonosan ébren tartani. A vakság magában véve oly megrendítő szeren- cséttenség, mely erősebb színezésre nem szorúl. Tudja, érzi minden jóravaló ember, mekkora csapás lenne reá nézve, ha szemevilágát elvesztené. Beláthatja tehát azt is, hogy vaksággal sújtott embertársán segíteni a legszentebb kötelességek egyike.
