Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-01-23 / 4. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS Feld úr arénája mint üzleti objektum ma a magyar viszonyokat szolgálja. Ezt megteheti — ha teheti — szubvenczió nélkül. Mert azt kereken tagadjuk, hogy azzal a repertoirral, melyet Feld úr jónak lát a magyar kultúra városligeti asztalára föltálalni, a magyar színészet érdekeit úgy szolgálná, hogy kulturális érdekünkben fekhetnék, nekünk adózó polgárokul, hogy közadónkból évenként 6000 frt szubvenczió adassék Feld úrnak. Erre azt válaszolhatja Feld úr, hogy az adózó publikum sokkal nagyobb szamár, semhogy ilyen kulturális kérdéshez szólhatna. Sokkal jobban ért ahhoz a közoktatásügyi bizottság és ha az szükségesnek tartja a 6000 frt évi segélyt, hát a mísera plebs contribuensnek mi köze hozzá? Sajnáljuk, de nem értünk egyet Feld úrral. Mert vagy pótol az aréna közszükségletet, vagy nem. Ha igen, úgy mint magánvállalat is föntarthatja magát és közsegélyre nem szorul. Ha nem, úgy nem érdemes föntartani mint magán- vállalatot sem. Még kevésbé érdemes arra a közpénz- tárból évenként 6000 frtot költeni. Azon érv, mintha a városnak kötelességében állna Feld úrat, mint volt német színigazgatót azért kárpótolni, mert magyar színigazgatóvá változott és üzleti mérlege ma a magyar súlypont felé hajlik, okul arra, hogy a székesfőváros szűkösnek hirdetett pénzügyi viszonyai között 6 éven át 36 ezer forintot fizessen, meg nem áll. A városligeti aréna segélyezésének csak egy jogosult oka lehetne, de mai színházi viszonyaink között az sem valami hazamentői fontossággal bir; ha t. i. az a városligeti aréna olyan műfajt tudna vagy akarna kul- tiválni, melynek kulturális értéke mellett mindazt föl lehetne bizonyítékul hozni, a miben Feld úr magyar nyelvre fordított reportoirja olyan szörnyű módon szűkölködik. Mérlegelendő kérdés még az esetben is, vájjon hát ilyen nagy szubvencziót áldozzon-e a székesfőváros erre a magán vállalatra, még ha Feld úr a magyar kultúrát, olyan műfajjal szolgálná, mely tényleg hasznára válnék. Ma azt tartjuk, hogy vagy megkívánja Badapest szinházjáró közönsége a városligeti arénát és akkor fönn fogja tartani mint magánvállalkozást, közsegély nélkül is, vagy nem kívánja és akkor mint műintézet ép úgy fog tengődni szubvenczíóval, mint a nélkül, azzal a kiilömbséggel, hogy Feld úr fölvesz szubvencziókép 6000 frtot és ép olyan repertoirt nyújt, mint 6000 frt nélkül. Logice mindebből az foly, hogy Feld úr tartsa fönn a saját szakállára épített arénát a saját riszkjére. Értékesítse saját belátása szerint, úgy, a mint ezt a többi színházak teszik. Azt nem állíthatja, hogy arénája csak azért üres, mert benne magyarul kénytelen játszani. Adjon csak megfelelő darabokat jó előadásban és lesz publikuma, a mint a tapasztalat bizonyította. Ha pedig bebizonyúlna, hogy az aréna sem jó reportoir. sem jó előadás mellett jó színházi vállalattá föl nem galvanizálható, úgy ne kívánja azt, hogy haza- fiság czimén évi 6000 frtot buktasson be a székesfőváros az adózók pénzéből abba az arénába, a melynek föntar- tásár közszükségletül maga a színházlátogató közönség el nem ismeri, azzá nem minősíti. Feld úr természetesen nem lesz olyan naiv, hogy telt aréna mellett is ne kérjen és ne fogadjon el évi 6000 frtot, ha azt neki megadják. Más se lenne szerényebb. Közérdek szempontjából azonban kívánatos, hogy olyan időben, midőn köztudomású hogy a székesfőváros 1899. január 23. legkiáltóbb szükségleteit sem képes deficzit nélkül fedezni, midőn e miatt a takarékosság riadóját fújják minden oldalról és tényleg oly sok komoly kulturális szükséglet kielégítetlen, ne dobjunk ki évenként 6000 frtot azért, mert arra Feld úrnak szüksége van rá. Ismerünk sok vállalkozót, kinek ép oly nagy szüksége volna évi 6000 írtra, a ki ma ép oly jó magyar hazafi, kinek szintén nagy a családja, de a kinek véletlenül nincs arénája. És mert nincs, kénytelen mindegyik a saját emberségéből megélni. A minthogy Feld úr is megélt mindaddig, mig rá nem jött arra az okos gondolatra, hogy a magyar szinigazgatás olyan mardrium, a melyet okvetlenül meg kell a városnak fizetni. Pedig hát arra semmi szükség nincsen. írott malaszt. Nem tudom már melyik szent atya biztosítja róla az emberiséget, hogy a pokolnak fele jóravaló restekkel van benépesítve. Ugyan ő maga magyarázza azután meg, hogy nem elégséges a mennybejutáshoz, ha az ember soha rosszat nem követett el, sőt határozottan a hetedik pokol mélységes fenekére kárliozik, a ki a jót elmulasztja. A szent atya tanítása pedig úgy jutott az eszembe, hogy véletlenül megfordult a kezemben néhány szerződés, a melyet a főváros kötött egyes vállalkozókkal. Igen csinos szerződések, minden alaki és anyagi követelményeknek megfelelnek, csinos, gömbölyű betűkkel másolódtak és a főváros részéről a legmesszebb menő kalligrafikus manupropiákkal vannak ellátva. Valóságos öröm nézni ezeket az aláírásokat. Bizonyos jól eső büszkeség dagasztja a fővárosi polgár kebelét, ha meglátja azt a sok-sok kifundált kacskaringót, a melylyel csak istenben boldogult V. Károly király aláírása versenyezhet, a kinek tudvalevőleg, alig félnapi munkájába került az a manu- propium. Ue hagyjuk a grafológiát! Tulajdonképen magukról a szerződésekről akarok beszélni s azoknak egy különösen fontos pontjáról : a vinculumokról, a melyek a szállítások pontosságát és a vállalt munka idejekorán való bevégzését hivatvák biztosítani. Nincsen szerződés kötbér nélkül, nincsen késés kárpót- lés nélkül és ez így helyes. A vállalkozóknak nem lehet teher az ilyenfajta biztosíték, hiszen reell vállalat tudja, mire köt szerződést, tudja, mire képes s épen azért ajánlja föl a kötbért, hogy azzal is bisztosítsa a megrendelő felet, hogy vállalt kötelezettségeinek meg tud és meg akar felelni pontosan. Mondom, a szerződésekben nincsen hiba, szépek ők és helyesek, — ahogy azonban a főváros kezeli a maga jogait, abban már igenis van hiba. Magánszemélyek gyakorolhatnak nagylelkűséget, lehetnek elnézők, szenvedhetnek a maguk jószántukból károsodást, lemondhatnak őket megillető jogokról, — jogi személyek azonban, a kik a közt képviselik, kötelesek minden szerzett jogukat megőrizni, kötelesek jogaikat érvényesíteni, mert minden egyes tagja a köznek követeli, hogy a képviselőtestület, I a personifikált jogosult, liü sáfárja legyen mindazon jogoknak, a melyek a közt illetik s a melyeknek őrzését, fentartását, gyarapítását esküvel fogadta.
