Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1899-09-18 / 34. szám

4

MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1898. szeptember 18.

példát arra, hogy az az uralom jogos. Az olyan testületet, a mely sem vezetni, sem termelni nem tud, a melynek hivatásáról alig van fogalma : vezetni kell és rákényszeríteni a termelésre. A mint hogy vezeti is a t. tanácsot néhány korifeus, de természetesen abban az irányban, a mely az ő érdekeiknek megfelelő. S hogy a korifeusok pihentek, nem dolgozott a tanács sem.

E miatt volt üres az első közgyűlés napirendje, nem a zsidóünnep miatt.

Gondolatok az iskolaév küszöbén.

Megnyíltak az iskolák kapui, hogy magukba fogadják a tanuló ifjúság nagy seregét. Közel százezer tanulót írtak be a fővárosban, ezek közül a székesfőváros által fentartott, úgynevezett községi iskolákba mintegy nyolcz- vanezeret.

Szép szám! Megérdemli, hogy a hatóságok és az érdeklődők figyelmét lekösse, és hogy ez alkalomból a főváros iskolaügyével kettős szempontból, t. i. a gazdasági áldozat és a kulturális eredmény szempontjából egy kissé foglalkozzunk.

Úgy a tanulók számbeli arányából, mint a költségeknek ezen lap hasábjain is többször tárgyalt mértékéből már első tekintetre kitűnik és nem szorul bővebb bizonyításra, hogy a fővárosban az iskolafentartással járó terhek oroszlánrészét a székesfőváros mint község viseli. Azaz talán rosszul is fejeztük ki magunkat, mert a főváros jóval túlmegy e téren a községi jellegéből kifolyó kötelezettségeken. Nem akarunk a kérdés jogi oldalának fejtegetésébe bocsátkozni, mert az a nézetünk, hogy addig, míg a község anyagi ereje engedi, az iskolákra fordított minden költség hasznos befektetés, s ez esetben nem szabad a szoros kötelezettséget nézni. Csak az a kérdés, hogy az anyagi erő által megengedett határhoz elérkeztünk-e vagy sem ? Ha elértünk, vagy talán már túl is léptünk rajta, akkor úgy a helyes gazdálkodás elve, mint az iskolák érdeke egyaránt megkívánja, hogy a költségek apasztása végett tenni kell valamit, már csak azért is, hogy a mégis csak első és 'főfontosságn népoktatás körüli kötelezettségek teljesítése annál inkább biztosítva legyen. Ha pedig nem értünk el ahhoz az annyit emlegetett határhoz, akkor egyes iskolák megszüntetésének minduntalan való felvetése nemcsak fölösleges, de minden szempontból káros, s e mellett talán nevetséges is. Mert senki se veheti tőlünk rossz néven, ha komikusnak tartjuk a közgyűlésnek évről-évre felfrissíteni szokott azt a viselkedését, hogy egyes iskolák feladása mellett már évek óta újra meg újra állást foglal, de tenni nem tesz semmit. Vagy ne jajveszékeljen, ha nem ég a háza, vagy tegyen valamit, ha a szükség követeli, de ne koczkáztassa a kijelentéseinek komolyságába vetett bizalmat. Ez minden szolid háztartásnak első alapfeltétele!

Ha tény az, hogy a főváros részéről az oktatásügy érdekében hozott áldozatok nincsenek arányban a főváros anyagi erejével, úgy sajnálattal kell konstatálnunk, hogy hasonló viszony van a meghozott anyagi áldozat és a kulturális eredmény között, csakhogy megfordítva. Mert míg a meghozott áldozat túlhaladja a főváros anyagi erejét, addig a kulturális eredmény nem éri el

az anyagi áldozat mértékét. Sajnos, ez így van, s ezt a fővárosi tanférfiak körén kívül álló minden tanférfiú, sőt több részrehajlatlan fővárosi tanférfiú maga is elismeri, mert elismerni kénytelen. S ha az okokat kutatjuk, szinte rosszul esik beváltanunk, hogy e hibát első sorban a tanszemélyzetben kereshetjük, abban a tanszemélyzetben, a melynek oly kevés oka lehet a fővárossal szemben szűkkeblüségről panaszkodni; de ha volna is, ez nem menti azon körülményt, hogy a fővárosi tanszemélyzetben, különösen az ifjabb generáczióban — tisztelet a kevés kivételnek! — nincsen elegendő hivatásszeretet. A bajuk, igaz, közös magyar betegség, de talán sehol sem bosszúlja meg magát annyira, mint a tanítóságnál; az t. i., hogy hivatalnak tekinti a foglalkozását és nem hivatásnak. Bizonyára mindenütt baj az, ha valaki dolga elvégzését olyan kényszerű kötelességnek tekinti, a melyet megtesz, mivel fizetik érte, de örül, ha valahogyan megszabadul tőle. Százszorosán baj azonban ez azoknál, a kiknek a gyermekekkel való foglalkozás lenne a hivatása. A kisdedóvók eltéveszteni látszanak czéljnkat és mindinkább rossz irányba tévednek. Persze, az óvónők ép olyan „nagyságák“ akarnak lenni, mint a tanítónők, és — notabene félhivatalos asziszten- czia mellett — „óvóiskolát“ csinálnak a kisdedóvókból, sőt felveszik a „vezető-óvónő“ (?!) czímet. E mellett aztán elvesz a lényeg és a kisdedóvók épp úgy el fognak térni eredeti czéljnktól, épp úgy el fognak fajulni, mint az a polgári iskolákkal történt, a melyekből szintén nem az az iskola lett, a minek azt br. Eötvös József tervezte. Az elemi iskolai tanító persze már „tanár“ (igen, egész komolyan, láttunk már ilyen aláírásokat is); no, hogy akkor a tanárok micsoda magasabb lények, annak kifejezésére talán már nincs is fogalom.

Már ebből a czimkórságból is látszik, mert benne jellemzetesen nyilvánul meg az a felfogás, mely hivatalnak tekinti a tanítói hivatást és a lényeget a czím és a ranglétra fokozataiban találja.

A hivatásszeretet elégtelenségén kívül egy másik baj még az ellenőrzés hiánya. Habár az is bizonyos, hogy e két baj egymással karöltve jár. Mert a hivatásszeretet ellenőrzés nélkül is képes alkotásokra, s viszont az ellenőrzést amannak hiánya vagy elégtelensége teszi szükségessé.

Annyira a mennyire segíteni volna hivatva ezen a szolgálati pragmatika. Meg kell tehát csinálni a szolgálati pragmatikát minden irányban. És pedig minél előbb. Mert ámbár még nem lehet azt mondani, hogy „proximus ardet Ucalegon“, de a józan politika elvéből következik, hogy inkább igyekezzünk megelőzni a bajt, mintsem hogy utólag kelljen azt orvosolni!

Tilos a házalás.

A házalók elleni tilalom napról-napra nagyobb tért hódít. Alig múlik el egy hét, hogy valamelyik hatóság a saját területén törvényadta jogára hivatkozva el ne tiltaná a házalást. Legutóbb Felső-Bánya rendezett tanácsú város közgyűlésén hozott szabályrendeletet, mely a város területén kimondja a házalás tilalmát. Úgy látszik, nemcsak nálunk van ez így, hanem Ausztriában is, legalább erre mutat a kereskedelmi miniszternek az összes magyar hatóságokhoz intézett körrendeleté, melyben az osztrák kereskedelemügyi miniszter értesítése alapján közli, hogy hasonló tilalmat állítottak fel a házalók ellen Bées-Ujhely (Wiener-Neustadt) város területére a szomszédok is.