Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-04-03 / 14. szám
8 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. április 3. A tervezett kövezési függő kölcsön azonban az annak felvétele ügyében folyamatba tett tárgyalások során mint felette terhes és czélszerűtlen, végképen el- ejtetvén, most sem a 100 millió koronás kölcsönből előlegképen megszavazott összegek visszafizetésére, — sem pedig a tárgyalás alatt levő újabbi elodázhatlan útépítési munkálatokra fedezeti alap egyáltalában nem áll rendelkezésre és így ilyent még pedig minél rövidebb idő alatt még csak teremteni kell. E czélra csak két út áll rendelkezésre. Vagy az elől ismertetett, már végképen elejtett két módozat egyikét ismét életbe léptetni, — vagy pedig a főváros rendes bevételeit a közterhek felemelésével, vagy minél elviselhetőbb és igazságos új adó behozatalával oly összegre gyarapítani, hogy a többletből nemcsak a főv. költségelőirányzatban amúgy is várható hiány — de ezen felül az utak építésére és új kövezésekre szükséges költségösszegek is fedezhetők legyenek. Hogy e két út közül melyik fog alkalmaztatni — az az illetékes factorok bölcs elhatározásától függ — aligha nem az általam második sorban említett utat fogják válsztani. Egy mellőzött szakmáról. Közli: Heujfel Adolf középitési igazgató. A sok elnevezés között, a melylyel századunkat illették, talán legközelebb járunk a valódihoz, a midőn azt a technikai tudományok korának nevezzük. Egészen természetesnek vagy nélkülözhetetlennek találjuk ma azokat a vívmányokat és eredményeket, a melyeket a műszaki munkálkodás folytán elértünk és a melyek megváltoztatták az iparnak, kereskedelemnek, sőt az egész társadalomnak azelőtti formáját és az összes eddigi értékek fölé emeltek egy azelőtt alig becsült valamit: az időt. Mert ha a legnagyobb részét azon alkotásoknak megvizsgáljuk, a melyek a technika munkáját legelőbb vették igénybe, azt fogjuk tapasztalni, hogy valameny- nyiöket az időkimélés szükségének folytonosan erősbödő érzete követelte és hozta létre. Legkorszakosabb dolgaink közül csak néhányat tekintsünk. Ilyen czélzattal épült egy szuezi csatorna, egy pacific vasút; a gőz és villamosság mint mozdító erő ezt a czélt szolgálta, a telegráf s a telefon létjogát csak ennek köszöni. Igaz, hogy az újítások, vagy teremtések terén hazánknak nem jutott elsőrendű szerep, mindennek daczára igyekezett lehetőleg párhuzamosan haladni az elsősorban technikus nemzetekkel, és ha későn kezdett a munkába, annál élénkebb volt a buzgalma is, úgy hogy ma semmi tekintetben sem kell idegenekhez fordulnia bármi nagy igényű dolgot akar létesíteni. A már megvalósított, igazán nagyfontosságú munkák, a vaskapú, a tiszaszabályozás, vasútjaink gazdag hálózata mellett a legújabb idők mindig élénkebb föllendülését láttatják e téren való működésünknek. Nagy akadály volt ezen a területen szellemi munkásainknak túlságosan egyirányú fejlettsége. Régi szálló ige, hogy prókátor nemzet vagyunk. Hát ennek a kárát legjobban ezen a téren tapasztaljuk. Mert a míg jogi téren még földművelési sikereinken is túltéve, már igen régen az első népek közé tartoztunk, a legutóbbi évtizedekig minden pozitív tudomány számára külföldről kellett importálnunk az apostolokat, mert idehaza ilyen dolgokra nem akadt ember Nagyon úri nép voltunk és a teljes munkaerőt kívánó feladatok kellemetlenek voltak számunkra. Midőn azonban az életszükségletek rákényszerítették fiainkat erre a munkakörre is, lassan-lassan ez a szakma is benépesült, sőt mindinkább kedveltté lön. Mivel azonban eleinte inkább a pénzügyi szempontok voltak, úgy kényszer, mint kecsegtetés alakjában az indokok, a melyek erre a térre vezérelték ifjúságunkat, megmaradt a többi pályáknak túlbecsülése a műszakiak rovására. Utóbbi időkben ugyan nagyon javult már a helyzet; a mint technikusaink sikere nagyobb és nagyobb lett, tekintélyük, befolyásuk is emelkedett, de még ma is sok tekintetben ott vagyunk, hogy egy-egy nagynevű technikus többet használ a szakmának, mint a mennyire a műszaki tudomány hatalmassá képes tenni a vele foglalkozót. A mióta államtitkárok és miniszterek kerülnek ki sorainkból, lassankint a közvélemény hajlandósága is erősebben fordul felénk. Szerencsére a lassú térfoglalás daczára a technikus sem veszíti el sem türelmét, sem munkakedvét, és ha mégis rossz néven veszi a folytonos és méltatlan mellőzést, ennek oka távolról sem a hiúság vagy pláne az irigység, hanem az az önérzet, a mely teljesített kötelességei után nyugodt öntudatában gyökerezik. Manapság már minden téren azon eredmény után mérik az érdemet, a melyet az illető a közérdek szempontjából elér. E tekintetben, talán fölösleges is mondanunk, a technikus áll az első helyen. Ha végig tekintünk az emberiség művelődéstörténetén, egyszersmind a műszaki munka történetét lapoztuk át. Minden, a mit nem a természet ősereje alkotott, ebbe a körbe tartozik. Nem léphetünk egy tapodtat, nem tehetünk semmit, a nélkül, hogy ennek a munkának egy-egy eredményét ne érintsük. Társadalmi és egyéni életünk keretei, szóval minden tárgy a technika munkáját dicséri. De mindez még nem elég! A természetnek őskincsei, a melyek az ember kezeügyében vannak, valamennyien az ő segítségével, az ő közremunká- lása folytán tudtak hozzásimulni az ember igényeihez, a nélkül elveszett kincset, hasznavehetetlen értéket képviseltek volna. E tekintetben talán sehol sem találjuk a technikus működésének eredményes volta daczára, az ő személyes méltánylásának oly teljes hiányát, mint nálunk. Budapest valóságos unikum az erópai világvárosok között abban a mesés hálátlanságban, a melylyel megalkotói iránt viseltetik. A midőn I. Ferencz nagy szövetségesével ezelőtt 85 évvel, Buda és Pest szabad királyi városokat meglátogatta, a József-épület és a csillagvizsgáló tornyon kívül más látnivaló nem találkozott. — A mikor pedig 1896-ban I. Ferencz József hatalmas barátjával, a németek császárjával Budapest székes-fővárosban tartózkodott, mindenki tapasztalhatta a bámulat és csodálkozás nyilvánulásait minden irányú rohamos fejlődése fölött. Mindig halljuk emlegetni azt, hogy sok tekintetben Ausztria után indulunk, de hiszen a míg ott a múlt tizedekben három olyan építészt találunk, a kit urának kegye báróvá tett és főrendéi közé emelt, idehaza tapasztalhatjuk, hogy a magyar technikus munkájának jutalmát ily magas Helyről alig kaphatja. Méltatlan helyzet, áldatlan állapot ez. Nem volna csoda, ha ily viszonyok között technikusaink minden figyelmüket és igényüket a pozitív előnyök felé fordítanák, ha egyáltalán negligálnák az elismerésnek elmésebb jeleit. De szerencsére még nem vagyunk ehhez eléggé praktikus nemzet. Ez az oka annak, hygy még mindig megvan a törekvés technikusainkban arra, hogy valamikor elnyerjék munkájuk legszebb jutalmát, polgártársaik őszinte elismerését is.
