Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-03-20 / 12. szám
II. évfolyam. 12. szám Budapest, 1899. márczius 20. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP. Előfizetési ára: Szekeszti És kiadja: Szerkesztőség és kiadó: Egész évre .............................. Fé lévre................................... . 6 frí. . 3 írt. DR- BARTHA SÁNDOR. IV. kér., Reáltanoda-utcza 5. szám. Elöljáró választás. Nem akarunk ízléstelenséget elkövetni azzal, hogy a VII. kerület élére állítandó új elöljáró személyére prejudikáljunk a törvényhatóság elhatározásának. Egyszerűen konstatáljuk, hogy a választás mozgalmasabb lesz, mint hitték és ki van zárva, hogy az Erzsébetváros jelöltje egyhangúlag kerüljön az elöljárói székbe. A megüresedett állásra sok a pályázó, a kik közül egyik-másik teljes joggal hivatkozhatik a polgárság bizalmára. Mint a legtöbb közigazgatási választásnál, a győzelmet itt sem biztosítja a szolgálati idő nagysága, a munkában szerzett érdem. A pályázóknak a siker érdekében a régi szokásokhoz kell folyamodniok; abban kell liagy- niok a hivatalos működést, mert megválasztásukat csak akkor remélhetik, ha a szorgalmas házalással megszerzett szavazatok száma eléri a megkívánt többséget. S a pályázók, a kik között munkában és érdemekben megoszlik családapák vannak, újra kezdik, a mit fogalmazó gyakornoki, fogalmazói, majd tanácsjegyzői állásuk érdekében már többször tettek: a régi ismeretségek felújítását, új ismeretségek szerzését s kopogtatnak az ajtókon és a sziveken sorsuk korlátlan urainál: a városatyáknál. Bizony szomorú megalázkodás ez a szavazatszerzési mód arra a tisztviselőre, kit képzettség képesít, szorgalom és ambiczió ajánl a verseny tárgyává tett állásra. Mert a házalás alkalmával nem a szavazatszerzésre elfecsérelt munkaidő a főváros igazi vesztesége, hanem az az erkölcsi kár, a mely a tisztviselők önállóságának és függetlenségének megtörésében nyilvánul. A kerületi elöljáró tulajdonképen a kerület élethossziglan megválasztott feje, a ki a kerület ezerféle érdekszálát tartja a kezében, a nélkül, hogy maga bárkivel szemben is érdekelt vagy lekötelezett lenne. Függetlennek, önállónak és önérzetesnek kell lennie, ha híven akarja képviselni a kerület érdekeit, ha szembe akar szállni a jogosulatlan magánérdekkel. De miképen emanczipálja magát az általános emberi gyarlóságtól az a tisztviselő, a ki állását az emberek előtt való hajlongásnak köszöni? Mily joggal kívánhatunk törhetetlen önállóságot és függetlenséget attól a tisztviselőtől, a ki épp e két jellemvonás feláldozásával érhette el czélját? A fővárosi tisztviselő-választások többnyire egyformák, a mennyiben a városatyák szavazatukat leginkább csak annak adják, a ki kéri. Az, a ki a maga részére nem kér semmit, a ki elég botor érdemekre és szolgálati időre hivatkozni, többnyire elmarad fürgébb és élelmesebb kollégáitól. A törvényhatóság tagjai nem akarják belátni e helytelen rendszer szomorú következményeit, a tisztviselőkben pedig nincs elég bátorság arra, hogy szembeszálljanak a házalással való szavazat-szerzés rendszerével. Régen, évekkel ezelőtt létrejött olyan megállapodás, a melynek értelmében az egyenrangú tisztviselők kötelezték magukat arra, hogy előléptetésüknél az anciennitás elvét fogják követni. Ez a megállapodás csakhamar érvényét vesztette. A várakozás helyett maguk a tisztviselők is alkalmasabbnak találták a házalás útján való előlépési módot s mint azelőtt, a szavazathajszolás ma is erősen divatozik. A városatyák pedig szívesen fogadják a hajlongó pályázókat, a kik önérzetüket félretéve, százfelé is bekopogtatnak egy-egy szavazatért. Ezt a jelenséget látjuk az erzsébetvárosi elöljáró választásánál is. Ki lesz a győztes, ezek után mellékes. A választási hadjárat nem olyan, hogy a pályázatra bocsátott állást a feltétlenül legérdemesebb nyerje el. Győzni fog az, a ki a legtöbb szavazatot gyűjtötte magának. S e győzelemmel a tisztviselői kar nimbuszából újra lehull egy darab, épp úgy, mint az előző választásoknál.
