Magyar Székesfőváros, 1898 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1898-11-28 / 6. szám
4. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1898. november 28. tetett eltaszit magától minden önzetlen szívből eredő igazi hazafiságot, s ezentúl már csak azért küzd, — vesző dik, fárad, hogy az őt kitüntetésre ajánló végrehajtóhatalomnak szolgai módon szolgálatot tehessen s a kegyosztói hatalom melegében sütkérezzék. A javakbani részesedés első és sarkalatos tételei kiváló érdemek szerzése, a király — a haza, és a — kormány, mini a társadalom működésének centrális szerve — körül. — A mindennapi tapasztalat szerint, a kitüntetések alzata nem mindig a társadalmi erények mérvesszöje. Egyébként ott, — hol a társadalmi gépezet egészséges, a boldogulás útjára nem fából csinált vashídon lehet eljutni, — ott a közönség az igazi polgári erényt kellőleg tudja méltatni, s annak idején érdeme szerint meg is tiszteli. A társadalmi fejlettség fokozata szerint növekszik a közönség előítélete a nemesítés és rendjelezés iránt. Akadnak azonban mégis olyan — az ezrek közül kitűnő erős jellemű férfiak, akik évek hosszú során keresztül önfeláldozó hazafisággal szolgálják a közjót, s nem az érdekhajhászat vezeti őket működésűkben. Nem tagadhatjuk meg az elismerést sem az egyik, sem a másik kitüntetettől, mert valamennyi rászolgált a legmagasabb elismerésre. Bár a derék férfiak polgártársaik részéről is mindenkor elismerésben részesülnek, úgy most is méltán ünnepelhetik a törvényhatósági tevékenység zászlósait, akik a köz- igazgatás terén férfias magatartásukkal polgártársaik előtt is példaszerüekké váltak, amely a korona részéről is elismerve lett. Mi is a legmelegebben üdvözöljük a kitüntetetteket. TÁRCZ A. Színházi erkölcseink, Színpad és erkölcs, egymást teljesen kizáró fogalom. Festett falak, festett világ nem is lehet az erkölcsök melegágya! Nem is akarok annak a háládat- lan s hiábavaló szerepére vállalkozni, ki e festett világba erkölcsöt akar beplántálni; csupán egy körülményre óhajtanék kiterjeszkedni, s azt hiszem, ez egyben mindnyájan igazat adnak nekem! Két színházunk, melyekben az Operette műfajt kultiválják, nagyon eltér attól a hivatástól, melyet egy ily színháznak betölteni kellene. Mindegyik „cassa“-darabot akar magának bárhonnan is előteremteni, nem vizsgálván annak sem erkölcsi sem tartalmi értékét. Hetekkel előtte szól már a dob, s végre itt a bemutató előadás. Azt hiszem, ha valaki komolyabban tekint a dolog mélyére, az ilyen bemutatókon nem igen fog a többiekkel egyforma jóízűen nevetni. Lesz az ö nevetésében valami keserűség is, mert hiszen a mi egy ily darabban történni szokott, az nem képezheti egy „Operette“ tárgyát. Nem operette az, Iskola adó. Elhatározott dolog, hogy behozzák az 5%-os iskolaadót. Mint annyi más, ez is az ötletszerű gondoskodás szülötte. Pénzre van szüksége a fővárosnak; segíteni kell a baján. Hol fáj ? Kérdik a madame-ok. Az ósdi rendszer recseg-ropog minden izében. Beteg az egész test. Fájnak a kövezési részei, nyomja az oktatási költség . . . Halt! Itt megállunk. Az oktatatásból mindenki hasznot lát, fizessen érte. A tandíj úgyis csak a felsőbb iskolákban kötelező, az elemi oktatás ingyenes, nehogy a szegény ember csemetéi egészen parlagon maradjanak. Ezentúl is ingyenes lesz az elemi iskolába járás, de lesz öt perczentes iskolaadó is. Azt fizeti mindenki, akár vannak iskolás gyermekei, akár nincsenek. Fizetik az agglegények is. Tehát ők is megkapják a nőtlenség adóját — iskolaadó czimen. A matematikusok mindjárt ki is számították, hogy az iskolaadóból 750.000 forint jövedelme lesz a fővárosnak. Nyíltan azután azt hangoztatják azóta, hogy ez az uj adóbevétel éppen jó lesz az iskolai deficitekre. Titokban pedig arra spekulálnak, hogy a 750.000 forint tökéletesen alkalmas némely más hiányok pótlására is. Nem akarjuk zavarni azoknak az örömét, akik az iskolaadóval reparálni vélik a főváros financiális ballépéseit. Más okból tesszük szóvá az uj adótervezetet, amelynek gyors létesítése elé aggodalommal nézünk. Különösen azért szeretnénk ezt az aggodalmunkat jól megokolva átplántálni a törvényhatóságba is, nehogy a bizonyosnak vélt uj jövedelmi forrás reményében még merészebben költehanem — magyarán mondva — egy nagy disznóság, mely egy másodrangu orfeum színpadán találhat csak magához méltó keretet, légkört. Pedig, hogy közönségünk Ízlése már ez irányban mennyire ferde, mutatja egy ily darab óriási sikere, pedig ez a siker a legkevésbbé sem erkölcsi, s leg- kevésbbé örvendetes, mert csupán közönségünk Ízléstelenségének legerősebb bizonyítéka. Nem élünk a romanticizmus korában. A hanyatló XIX-ik felvilágosult század végén ne is keressünk ro- manticizmust, sem idealismust. Erkölcsnemesitő intézményeink tervet változtatnak s talán a még felvilágosultabb XX-ik században megéljük, hogy színházaink lesznek az orfeumok s mulatók! Különösen az a két színház, melyekről fennebb is szólottám, volna a nagyközönség: a nép számára teremtve. Hazafias érzületét, erkölcsi életét volnának hivatva előadásaikkal nemesíteni, s azt erősebbé tenni s e helyett azt a legmeztelenebb ledérséggel ismertetik meg. Pedig sajnos, ha hiányzik a népnek az erkölcsök iránti1 érzéke, mert ennek hiánya oly állapotokat teremt, melyeknek elszomorító következményeit éppen a legutóbbi években tapasztalhattuk legjobban. S ha már a felső tízezer
