Magyar Székesfőváros, 1898 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1898-10-31 / 2. szám
6 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1898. október 81 Azok a restanciák .... Valamelyik meg nem fontolt pillanatban — bi zony már jó régen — nagyot dobbantott Márkus József főpolgármester a közgyűlési trónuson, és mérgesen szólt a megrettent városatyákhoz imigy: — Lassan görög az adminisztráczió. Jó magam szem- és fültanuja valék hosszú ideig annak a kolosszális temetkező intézetnek, amely aktákat temet, ügyes-bajos, szegény emberek dolgait hányja-veti a feledés, igazabban a bürokratikus por csöndes tengerébe. Ennek a temetörendszernek végét vetem az én uralmam alatt. Rendelem a mai napon, hogy mától három hónap alatt minden restancia feldolgoztas sék, senkinek a város polgára közül ne legyen eltemetett ügye a városházán. Valamennyi hivatalnak fejvesztés büntette alatt adom ki ezt a rendeletet, amelynek súlyos következménye leszen a számonkérö- szék megtartása. Elmúlt a közgyűlés és a főpolgármester idegesen járt le és föl elegáns boudoirjában. Haragudott magára szörnyen. Mert nagyon elhamarkodott igére et tett. Három hónap ! Mi az a városi restanciák feldolgozására! Egy csöpp az Adriában. No mindegy. Az emberek hamar felednek, ma-holnap a számon- kéröszék olyan ismeretlen lesz megint, amire egy lélek se gondol. Hanem azért .... Márkus József derék ember, barátságosan odaszólt a jolelkü Halmos polgármesterhez : — Te Jancsi, mégis csak rendeld el a restanciák feldolgozását. A számonkérőszék az várhat, talán el is feledik. De ha eszébe jutna valakinek, leg- i alább lelkiösmeretesen mondhatom, hogy igenis kérem, elrendeltük a restanciák rendbehozását s a munka folyamatban van ............ És Márkus főpolgármester fényes tehetséggel látott a jövőbe. A törvényhatóság csakugyan megfeled- keze't a számonkérőszékről s azóta, immár másfél esztendeje, hallgatnak róla. De egyet mégis kifelejtett a a számításból. Annak az ellenőrzését, hogy mi történt a restanciák feldolgozása ügyében kiadott rendelettel. Arra persze nem is gondol már. pedig kissé komikus, de igaz : A szigorú rendelet is a restanciák közé került. A mérnöki hivatal bajai. i. Olyan dologgal kezdjük meg czikkeink sorozatát, melynek az a legöregebb hibája, hogy nincs, — a mérnöki referádával.— Tudjuk, hogy a mérnöki hivatal intézi el a városi administráció anyagi részének mindazon ügyeit, melyek nem szorosan pénzügyi természetűek. Az egymástól elszórt, legnagyobbrészt szűk szobácskábán dolgozó mérnökök egész napon át rójják a betűt betű mellé, rajzolják a terveket, felügyelnek az építkezéseikre és egész napon keresztül úgyszólván le sem tehetik a kezükből a czeruzát vagy a tollat. A mesterember pontatlanságát, tudatlanságát, a mérnöknek rójják fel hibául; ha anyagi eszközök elégtelen volta miatt nem tud a legnagyobb igényeknek megfelelő épületeket létre hozni, azért a felelősség kizárólag őt terheli. Ezek azonban olyan dolgok, melyeket a mérnök fel sem vesz, hanem meg nem ingatva semmiféle kritikától, nyugodtan dolgozik tovább, sőt mint nem egyszer láttuk, még az elég szűkre meg— Itt van — akarta mondani Danubiusnak, de a látomás, mert hiszen csak az volt, már eltűnt. Az engedélyt ennek folytán egy városi szolga személyesen vitte el a Kálvin-térre, ott adta át a szökőkút fölött álló Danubiusnak, a ki, mihelyt leszállóit az éj, csöndesen felöltözködött és zsebében a polgármesteri útlevéllel, lemászott a szökőkutról. Ajkai körül, az élvezetes kirándulásra való t kin- tettel, boldog mosoly játszadozott. A sarki rendőr udvariasan szalutált. Pitymallat felé a mentőket sürgősen keresték valamelyik éjjeli kávéház telefonján. — Halló! A kávéházban valaki öt perczczel ezelőtt öngyilkossági kísérletet követett el. Csakugyan, az egyik asztalnál egy hosszú szakállu ur épp az imént zsebkésével szíven szúrta magát. Mint látszott, valami vargabetű után tért a helyiségbe, s piccolót kért, a mit fölhajtván, a tálczán álló viz után nyúlt. A mint azonban ezt megkóstolta, izgatottan csapta le a poharat. — Mi ez ? — kérdezte elváltozott arczczal a pinczértől. — Viz, kérem alásan. — De miféle viz? — Dunaviz, kérem alássan. Az idegen idegesen simította végig hosszú, fehér szakállát. — Dunaviz? Hát „ez“ a kék Danubius vize? Magába merült és hosszú ideig némán meredt a levegőbe. Aztán egyszerre előkapta a zsebkését, és e szavakkal : Hát veszsz el nyomorultan ! — tövig a szivébe döfte A kés azonban, mint utólag kisült, nem hatolt a testbe, a mely köböl való volt, hanem egyszerűen eltört. * Mikor pedig a rendörorvos az öngyilkosjelölttől megkérdezte, hogy: mi a neve, — ez sötéten felelte: — Danubius. — És mért köve'te el a végzetes tettet? — faggatta tovább a hatóság közege. Danubius fölve'ette a fejét, végignézte az orvost és indulatosan vágta oda: — Megundorodtam önönmagamtól. ' Vizivó.
