Fővárosi Hírlap, 1937 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1937-12-22 / 51-52. szám
Budapest, 1937 december 22. Alkotó- és ösztönzősajtó Budapest életében Irta Zsítvay Tibor dr,, titkos tanácsos, a Nemzeti Egység Fővárosi Pártjának elnöke Magának a sajtónak szerepéről már mindenféle vonatkozásban nagyon sokat írtak. Beszéltek róla, mint a hetedik világhatalomról, amely az élet irányításába döntően folyik bele. Sok szó esett vezető tevékenységéről, amellyel tömegket mozgat meg helyes vagy helytelen eszmék mellett, illetve ellene. Mi, politikusok, tudjuk, hogy a sajtó embereket emel fel és ejt el, vezéreket csinál és bukott nagyságokat parentál el. A Fővárosi Hírlap huszonötéves jubileumán me általánosságban beszéljünk a sajtóról, hanem próbáljuk meg « szaksajtónak, speciálisan a fővárosi szaksajtónak szerepét tisztázni. A fővárosi kommunális alkotmányos élet a pártokban nyilatkozik meg. A pártokon keresztül érvényesülnek a tömegek, a különböző társadalmi rétegek és érdekcsoportok kívánságai, törekvései. Pártok nélkül az önkormányzat működését el sem lehet képzelni. A pártok életmegnyilvánulásának különböző lehetőségei vannak. Mindenesetre keresik az érintkezést a szavazókkal, azokkal, akik a pártok képviselőiben bíznak és akik ügyük _ vitelét,^ jobb jövőjük reményét a párt embereire bízták. Ez a közvetlen érintkezés magyon fontos, mert egyrészt a politikus személyes kapcsolata ^ a parlamentáris életben nélkülözhetetlen, másrészt mindenkire az egyéniség közvetlen varázsával lehet legeredményesebben hatni. A forrongás korszakát éljük. Egyik probléma a másikat hajszolja, ami tegnap még életbevágó kérdés volt, az ma már mellékes körülmény, és amii’e néhány héttel ezelőtt még nem is gondoltunk, annak hatása talán az egész nemzet életére befolyással lesz. Ilyen nyugtalan és a nyugalmat, a békés boldogulást kereső korszakban van a legnagyobb szükség^ az; eszmék megvitatására és a nézetek tisztázására. A polgársággal való *' állandó és közvetlen érintkezés mégis sok akadályba ütközik. A választó is el van foglalva, lekötik a kenyérgom dók és a másirányú elfoglaltság lehetetlenné teszi számára a gyűléseken való résztvételt. A képviselő és bizottsági tag hiába fárad és hiába dolgozik szorgalmasan, a választókörzetek nagy terjedelme miatt minden választójával még sem tarthatja fenn a szoros kapcsolatot. Az önkormányzat katonájának csatatere a bizottsági ülések és a közgyűlés. Ezt elhagyni soha sem szabad és itt kell harcolni azoknak érdekében, akik sorsuk irányítását és a magyar főváros boldogulását ránkbízták. A bizottsági ülések azonban (nincsenek nyitva a nagyközönség előtt, nem is beszélek bizalmas értekezletekről, amelyek a főváros vezetőinek szobáiban, zárt ajtók mögött történnek. Igen fontos döntésekről néha csak szűkszavú kommüniké, vagy hiányos tudósítások jelennek meg a napilapokban. A város belső életéről ilyenformán teljesen hű és részletes képet nem mindenki szerezhet. Már nagyobb nyilvánosságuk van a közgyűléseknek, viszont ezeken a felszólalásoknak olyan tömege hangzik el, annyi mindenféle kérdés kerül napirendre, hogy a kaotikus zűrzavarban nagyon sok fontos szempont elrejtőzik, vagy talán el is sikkad. Ha kiragadunk egyes felszólalásokat, úgy az élet egy kis részének vetülete vibrál előttünk. Néha nem is a leglényegesebb momentumok emelkednek ki feltűnően. A közgyűlési terem karzatán ünnepélyes alkalmakkor nagyon nagy tömegek jelennek meg, de a hétköznapi munka idején bizony ellankad az érdeklődés. Néha, magában a közgyűlési teremben nem is lehet komolyan megvitatni a problémákat. A felfogások igen gyakran már tisztázódtak is, amikor a fórum elé kerültek és a bizottsági tagoknak csak az a kötelességük marad meg, hogy „igen“ vagy „nem“ szavazatukkal a döntő határozatot kimondják. Ezen a ponton, az előkészítés nagy feladatában emelkedik ki a fővárosi szaksajtó, különösen a Fővárosi Hírlap fontos szerepe. A pártok belterjes életéről a napilapok nem számolhatnak be. Rengeteg szakkérdés fordul elő a főváros életében és ezeknek megvitatása mindnyájunk szempontjából, de elsősorban a közérdek érvényesülése érdekében nagyon fontos. Nem elég, ha csak egy-két bizottsági tag vagy szakértő világítja meg a felmerült ügyet, hanem annak igazságát általánossá kell tenni. Ezeket a kérdéseket dolgozza fel és ezeket a problémákat vitatja meg a Fővárosi Hírlap. így alakul ki az a légkör, amelyből egészséges eszmék születnek és az igazság mindenki szemeláttára kiformálódhat. A Fővárosi Hírlap a város minden fontos kérdésének elintézéséből ilyenformán kivette a részét. Ha ennek a munkának a lényegét vizsgáljuk, úgy kiderül, hogy ez nem függvénye semminek, hanem önálló tevékenység és így a szaksajtó, különösen a Fővárosi Hírlap részesévé válik, mint alkotó tényező, azoknak vármegyét szolgálta. Állandóan pipált az öreg úr. Volt egy szép formájú, hosszunyakú tajtékpipájai, melynek trcddilcg Patkó nevű híres betyár volt a gazdája. Pest vármegye alispánjától, Beniczky Lajostól kapta prezentbe. Dohányos ember volt Gele y József is, fapipából szíttá a verpelétit, Torna Szilárd el is nevezte „pipás“-nak. Egyébként Torna Szilárd volt a társaságban a leghangosabb, ki mindenkivel kötekedett. B. V i r á g h Gézával csaknem állandóan hadilábon állott és nem tudta neki megbocsátani, hogy Virágh Géza■ a függetlenségi eszmék híve volt. Torna ereiben különben görög-makedón vér csörgedezett, s évekig küzdött, hogy felvétesse magát a gazdag görög egyházba. De a görögök hallani sem aka>''ak róla. Akkor aztán felcsapott vállalkozónak. Az óbudai új gázgyár építkezéseinél elvállalta a föld munkálat okát. Lovat, bricskát vásárolt. Azzá1 járt ki Óbudára, de délre mindig belőtt a városházára, a sajtóirodába pletykálkodni. És amíg a kollégáival tereferélt: a bricska a Gránátos- utcai főkapunál várt rá. G el e y József viszcmt gőzmalmot vásárolt a, környéken és molnárkodott, míg tönkre nem ment. Dr. Bodor Zsigmondot az orvosi pályáról hódította el a\Z újságírás. Végül ő is önállósította magát. Megvásárolta a Magyar Híradó című kőnyomatost és ő lett a gazdája Sipos s Sándornak. Azonban V u kővári Albert volt a legérdekesebb alakjai a városházi sajtóirodának. Nagytudású, kacslcaringós eszű, éles, elmés pennájú újságíró A millenáris kiállítás idején még dúsgazdag ember. Nagy spekuláns. Volt vagy nyolc darab emeletes háza Budapesten. Mind elnyelte az építési válság. A Pestvidéki Kőszénbánya társaságnak ő volt, az elnöke; a „t ar tli-b an k“-nak (VIII—IX -X. kerületi takarékpénztár) pedig ő volt a vezérigazgatója. Azonkívül övé volt a N e u e s Politisches Volksblatt című újság nyomdáslól-mtndenestől Ez a nagy vagyon mind elúszott az építő krízisben. Nem maradt semmije. Akkor aztán beállott újságírónak. Elment munkatársnak havi 50 frtos fizetéssel egykori lapjához, a Neues Politisches-hez. Onnan lépett át a Lloydhoz és néhány esztendő alatt megint megszedte magát. Ebben a társaságba,n azonban a legkülönb újságíró mégis csak Rózsa Károly volt, a mai modern ..fővárosi rovat“ megteremtője. Jeles stiliszta és ismerője, tudósa a fővárosi adminisztrációnak. Tőle tanultunk valamennyien. Ő tanította meg rá a publikumot, mennyi érdekesség terem a városházán. Cikkeit elolvasták. Hallgattak rá, és nagy reformok előtt gyakran tanácsot kértek tőle, akikre a főváros gyeplője volt rábízva. Aki, vagy ami mellé állott a B u da, pesti Hírlapban, vagy a remekül szerkesztett Esti Újságban, annak nyert ügye volt a közgyűlésben. Mikor a főváros megváltotta a gázgyárat: Holtai Ferenc, az új vezérigazgató Rózsa Károlyt maga mellé vette munkatársnak. Később Rózsa Károly lett a gázgyár vezérigazgatója. Ezek az újságírók, ezek a „fővárosi rovatvezetők“ voltak az „első garnitúra“. Ezek trasszirozták az utat az utánuk jövők számára, A többiek mind később jöttek a városházára. Guthy Imre, a Pesti Hírlap fővárosi rovatvezetője csak ritkán jelent meg a sajtóirodában; rendesen csak a közgyűlésekre járt el. Huszár Károly, ki 1920-ban a koncentrációs kabinet miniszterelnöke, valamikor egy pádban írta a fővárosi közgyűlésről szóló tudósításokat Somogyi Bélával, a Népszava későbbi szerkesztőjével, akit 1920-ban orozva meggyilkoltak. B ár c z y István polgármestersége idején már egyre nagyobbra nőtt az újságíró társaság, amely a városházán dolgozott. Az öreg Po s s e l Gusztáv, a Neues Politisches Volksblatt munkatársa, Z ól y o m i Dezső Az Újság szerkesztője; a fulánkos tollú Szilágyi Hugó, aki társszerkesztője volt D ac s ó Emilnek, a. Fővárosi Hírlap megalapítójának, Pogány Béla, a Budapesti Hírlap mai szerkesztője, aki mint a Fővárosi Hírlap főmunkatársa, nem sokkal a jubiláló lap megindulása után kapcsolódott bele a városházi újságírásba, Hegedűs Gyula, a M a g y a r- ság mostani kitűnő szerkesztője, Kádár Lehel, a nagyszerű publicista, aki Az Estet képviselte, R ad ó Richárd, ki az öreg Hajnal Istvántól vette át a Fővárosi Közlő n y szerkesztését, S al g 6 Ignác, aki a Neues Pester Journalt képviselte, Virágh Géza meg D ob y Andor, Borbély József és a jóhumorú Gy őr y Károly mind-mind később léplek az úttörők nyomdokaiba. És bizony mondom, nem váltak szégyenére sem az újságírásnak, sem annak a fiatal és nagyszerű ujsáigírógárdának, amely Budapest folytonosan változó képét anni/i tehetséggel vetíti nap-nap után az olvasó közönség elé az alkotásoknak, amelyek kiérlelésében és szakszerű megvitatásában szerepet vállalt. A sajtó nagy fontosságát mindig mérlegelni tudtam és a szaksajtónak ezt a fontos hivatását kezdettől fogva éreztem. Ezért fordulok magam is igen gyakran a fővárosi szaksajtó nyilvánosságához és éppen a Fővárosi Hírlapban nagyon sokszor elsőnek világítok rá olyan szempontokra, amelyek döntően esnek latba, amikor valami felmerült kérdésben ki kell alakítanunk véleményünket. Egy negyed század hosszii idő. Ha nézzük az alkotásoknak azt a hosszú sorát, amelyek ezalatt megvalósultak: mennyi munka, mennyi fáradság és milyen erős kitartás! A Fővárosi Hírlap huszonöt esztendő alatt nagyon sokat látott. Ennek a gyönyörű városnak kivirágzásában gyönyörködhetett. Rettenetes szenvedéseiből is kivette a részét. A huszonöt esztendő mesgyéjén nem áll meg- hosszasan, legfeljebb egy pillanatra pihen meg, hogy azután újidt erővel haladjon tovább és kisérje szerető figyelemmel a mi Budapestünket a még imponálóbb fejlődés felé. A „négyes fogat“ Irta Huszár Aladár Budapest v. főpolgármestere, az Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke Bevallom, kissé furcsán érzem magam, amidőn eleget teszek a Fővárosi Hírlap azon különben reám nézve rendkívül megtisztelő f elkérésének, hogy a jubileumi számban írjak valami visszaemlékezés-félét arról az időről, amikor Budapest székesfőváros főpolgármestere voltam. Eszembe jut egy álmom, amelyet nemrégiben éltem át. Álmomban találkoztam ugyanis egy nekem nagyon kedves valakivel, aki nemrégiben halt meg és együtt útnak indultunk ismeretlen célok felé. S amint mentünk, az én kedves halottam mind kisebb és kisebb lett. végre azon vettem észre, hogy eltűnt mellőlem. Ahogy az idő múlik, valahogy így vagyunk a halottak emlékével is, s így vagyunk azokkal is, akik közülünk elmentek. Ezt érzem én is most, amikor visszaemlékezés-félét írok, hogy vájjon érdekli-e még a Fővárosi H irl ap olvasóközönségét az, amit én írok, amikor már régen elmentem. Bevallom, hogy az én lelkemben kitörölhetetlen nyomot és sok-sok szép emléket hagyott vissza az az idő, amit a főváros élén eltölt öttem, s csak szeretettel tudok visszaemlékezni azokra, akikkel együtt dolgoztam, a kiváló tisztviselői karra és az autonómia reprezentánsaira, Kellemetlenségem, konfliktusom alig volt, mindenütt szeretetet, megértést találtam és minden oldalról csak meleg rokonszenv áradt felém, amit megköszönni és meghálálni eléggé nem is tudok. Pedig idegen voltam, amikor oda kerültem, és nem láttak bennem mást, mint a vidéki főispánt, akiről azt hitték, hogy sohasem fogja magát beleélni abba a légkörbe, amely a főváros autonómiájában uralkodott. Pedig nekem könnyű volt a helyzetem, mert magammal hoztam az autonómia őszinte szere- tetét és így lehetővé vált, hogy nagyon hamar az egész vonalon megismertük és megértettük egymást. Egész működésemnek kulcspontja és alapja az a meleg és őszinte barátság volt, amely engem S ipőc z Jenőhöz, Budapest székesfőváros polgármesteréhez fűzött. Nem volt közöttünk összeütközés hatásköröket illetőleg, nem félté- kenykedtünk egymásra és gondolataink any- nyira összetalálkoztak és harmonikusak voltak, hogy a különbség csak az volt, hogy én mondtam-e előbb valamit, vagy Sipőcz Jenő pendített meg előbb egy eszmét. Végtelenül finom, nemes, úri egyéniség volt Sipőcz Jenő. A lelke olyan érzékeny volt, mint a harmat és tele volt nemes intenciókkal és jósággal. Vele együtt dolgozhatni egy élmény volt és valóra vált az, amit egymáshoz való viszonyunkról az engem köszöntő beszédében mondott, hogy két pont között legrövidebb út az egyenes. Mi ezt az egyenes utat követtük és betartottuk és ha arra a korra úgy emlékeznek sokan vissza, hogy az harmonikus volt, úgy az kizárólag annak az őszinte, hátsó gondolat nélküli, egymás iránt érzett barát Ságunknak köszönhető. Szomorúság fog el, ha arra gondolok, hogy a sokszor emlegetett „négyes foga t“- ból ma egyedül vagyok az élők sorában. Elment Sipőcz Jenő, elment az áldott lelkű Liber Endre, elment Borvendég Ferenc, aki utódom volt és azok közül, akikkel sokat tanácskoztam, elment az én kedves jó barátom, a meggyőződés vaslelkű embere: W olf f Károly is. Bizony szomorú kép ez, s úgy érzem, hogy egy nagy-nagy ür maradt utánuk és nekem, az élőnek, emberi kötelességem, hogy az elismerés pálmaágát tegyem sírjaikra.
