Fővárosi Hírlap, 1935 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1935-12-25 / 52. szám

Budapest, 1935 december 25.

9

Beszéljem önmagáról,

tanácsnok űr...

Vallomások a legemlékezetesebb napról

A karácsonyi számok fiumei cápája, az olvasó fanyar mosolyának leggazdagabb termőföldje; a körintervju. Nem a műfaj ellen van kifogása a közönségnek, hanem az ellen, hogy kik adják a nyilatkozatokat. Tudni kell ugyanis, hogy mindenki szívesen elolvassa, ha Herczeg Ferenc vagy Móricz Zsigmond mondja el ötven sorban szellemesen, okosan, művészi módon — mondjuk — az elmúlt esztendő történetét. De ki kíváncsi arra, hogy a Kültelki Színház kóristanöje — az a kis barna a második sorban — hogyan táncolta bele magát a közönség kegyeibe.

Mert eddig a körin terv junak leginkább csak ezt a formáját ismertük. A Fővárosi Hírlap most mégis ezzel a műfajjal jön és komoly emberekhez, kiváló férfiakhoz intéz komoly kérdést, akik önmagukhoz méltó módon válaszolnak. Budapest székesfőváros fötisztviselöit, ügyosztályvezető tanácsnokait kérdeztük meg, hogy mi volt életük legkimagaslóbb eseménye-, mi volt az az esemény, ami leginkább megragadt az emlékezetükben.

íme a válaszok, amelyek érdekesebbek, tanulságosabbak, mint ha világhíres primadonnákat kérdeztünk volna meg. Ezek a férfiak igazán megérdemlik életük nagy munkájával, hatalmas tevékenységükkel, hogy a közönség arról is tudjon valamit, hogy miként gondolkoznak a maguk sorsáról:

Dorogi Farkas Ákos drv

az elnöki ügyosztály vezetője:

— Legemlékezetesebb élményem 1928. évi amerikai utam volt. A székesfővárosi küldöttség tagjaként vehettem részt a Kossuth-zarándokla- ton. A newyorki megérkezéskor a magyarokat nagy parádéval, ovációval fogadták, s egy-kettőre mindenkit autóra ültettek és szállásukra vitték, csak én, a Benjámin maradtam ott a kikötőben azokkal a hatalms csomagokkal, amelyek az amerikai városoknak hozott ajándékainkat rejtették. A vámügyeket hamarosan elintéztem, utána a csomagokat feldobták egy végtelen szalagra, amely a kikötőből szempillantás alatt az utcára röpítette azokat. Éjszaka volt s én ott álltam egyedül. Végre felfedeztem a tehertaxit, amelynek bakján két gyanús legény ült. Felszedtek és megindultak keresztül egy óriási pályaudvaron, ahol se sorompó, se jelzőlámpa nem volt. Ide-oda cikkáztunk, gyakran hajszálnyira a tolatómozdonyoktól. Észvesztő száguldás után egyszer csak egy sötét utcában megállt a kocsi, s a két gentleman hatvan dollár kifizetését követelte, nem nagyon bíztató gesztusok mellett. Mit tehettem? Fizettem, viszont becsületükre szolgáljon, most már símán elröpítettek a szállodámhoz. Persze, mindjárt a polgár- mester után érdeklődtem, s egy-kettőre előtte álltam a XIV. emeleten.

— Na, Ákos, szép helyre jutottunk! —ezzel fogadott.

Kinyitotta az utcára néző ablakot, s ahogy lepillantottam, üvöltő, ordító tömegre lettem figyelmes, amely ökölrázva, martalóc bandának tisztelt bennünket. De ez még csak a kezdet volt. Sipőcz polgármester úr ugyanis arról is beszámolt, hogy „most ment el a detektív, bombát keresett, de nem talált!”

Király Kálmán,

az út# és csatornaépítési ü. o. vezetője:

— My house is my castle. Az angvclnak ezt a mondását újabban a főváros lakosságának tekintélyes része is vallja. Ennek tulajdonítható, hogy Budapest az utolsó évtizedben erősen, külterjesen fejlődött. Nemcsak új utcák, hanem egész városnegyedek keletkeztek: Sasad, Mártonhegy, Pasarét-út környéke és a többi.

Az út- és csatornahálózat nem tartett lépést ezzel a külterjes fejlődéssel. A hiány pótlására, valamint a kivezető főútvonalak végleges burkolattal való ellátására és a munkanélküliség enyhítésére a székesfőváros törvényhatósági bizottsága 1932 szeptember 28-án tartott közgyűlésén 9 millió pengőt engedélyezett. A sok ügy között, amelyet a közgyűlésen referálni alkalmam volt, ezt tartottam a legfontosabbnak. Nem tévedtem, mert ma, midőn az említett program már végre van hajtva, látszik csak, milyen nagyjelentőségű volt annak megszavazása. Villanegyedek a közegészség szempontjából annyira fontos csatornákhoz jutottak és a nyáron poros, télen sáros rnaka- dámburkolat helyett a közlekedés föütőerén ma már modem hézagmentes burkolat várja a külföldről jövő idegent. Erre az eredményre mindig előszeretettel gondolok vissza.

9 í

Kempelen Ágoston

műszaki főtanácsos, a városrendezési és magasépítési ű. o. vezetője:

— Ámbár három évtizedet meghaladó közszolgálatomnak több meglepő eseményére tudok visszaemlékezni, mégis legemlékezetesebbnek tartom annak a polgármesteri rendeletnek a kézhezvételét, amellyel 1932 szeptember 27-én megbízást kaptam a városrendezési és magasépítési ügyosztály vezetésére, ami által lehetővé vált, hogy fővárosunk fejlesztése és minél szebbé tételére vonatkozó elgondolásaim a lehetőséghez képest megvalósulhassanak.

Szepesváry Pál drv

a közjogi és katonai ü. o. vezetője:

— Sohasem fogom elfelejteni az 1926-os polgármesterválasztást. A nagymultú Bárczy István, a hatalom bizalmát élvező Ripka Ferenc és Sipőcz Jenő mérkőzött egymással, s valamennyien éreztük, hogy többről van szó egyszerű választásnál. Arról, megmaradjon-e a keresztény politikai irányzat, vagy visszatérjenek a régi idők. Idegtépő izgalmak uralkodtak heteken át, s lassan-lassam az a felfogás alakult ki, hogy ha a három jelölt közül Ripka lemarad, Sipőcz polgármestersége majdnem bizonyos. A szavazó,s napján ember-ember hátán tolongott az előszobákban, a tanácstermekben, ahol szavaztak, szintén óriási volt a feszültség. Nekem kötelességem volt, hogy gazdámat minél előbb értesítsem a helyzet alakulásáról, csakhogy a szavazatszedö-bizottság emberei Cerberusként őrizték az ajtókat. Cselhez kellett hát folyamodnom. Megkértem az egyik tisztviselőt, hogy ha a Ripkára leadott szavazatok száma ismeretessé válik, s reá nézve kedvezőtlen, kezdjen erősen köhögni. Olyan csend volt, hogy az előszobában hallani lehetett a zárt ajtókon keresztül az urnába dobott golyók koppanását. Egyszer csak felhangzott a köhögés, belőlem meg kitört:

— Ripka kibukott!

Ügy néztek rám, akár az őrültre, amint elrohantam a telefonhoz.

Másnap, ha lehet, még izgalmasabb napok következtek: jött a pótválasztás. A titkos megállapodás most az volt, hogy ha Sipőcz győz, tisztviselő barátom azt mondja jó hangosan:

— Küldhetnek a harangozóért!

Polgármesterválasztáskor ugyanis meghúzzák

a belvárosi templom ősi harangját.

Vártunk, de most már mindenki köröttem tolongott, azt hívén, hogy látnoki erővel érzem meg az elkövetkezendőket. Végre meghallottam, amire vártam, mire felkiáltottam:

— Éljen Sipőcz Jenő!

Valaki felrántotta az utcára néző ablakot s a lenn tolongó polgároknak tudtul adta a hírt. Riadó éljenzés harsant fél, majd felzúgott a himnusz s ez olyan jelenet volt, amelyet elfeledni nem lehet.

Babarczy István báró drv

a közlekedési, közgazdasági és ipari ü. o. vezetője:

— Legnagyobb jelentőségű eseménye életemnek az a nap volt, amidőn az egyesített ipari, közgazdasági és közlekedési ügyosztály élére állított a polgármester bizalma. Ebben a munkakörben, amely a mindennapi életnek úgyszólván valamennyi vonatkozására kiterjed, komoly munka folyik, s én minden órában arra törekszem, hogy tevékenységemmel hasznosan szolgálhassam a várost.

Bódy László drv

a pénzügyi ü. o. vezetője:

— Az 1910-es esztendőknek az a napja volt számomra a legemlékezetesebb, amidőn Bárczy István polgármester ideiglenes hivatalnokká nevezett ki. Ekkor indultam el a köz- szolgálati pályán s amidőn deresedő fejjel emlékszem vissza ifjúságomnak erre a napjára, mindig őszinte meghatottság és hálaérzet fog el.

Felkay Ferenc drv

a közoktatásügyi ü, o. vezetője :

— Legkellemesebb meglepetés akkor ért, amidőn ideiglenes segédfogalmazó koromban a IX. kerületi elöljáróságról berendeltek az elnöki ügyosztályba szolgálattételre. A másik esemény, amelyre mindig hálásan emlékszem vissza: 1916-ban bekövetkezett véglegesítésem volt. Ezek régi emlékek, amelyek talán jelentékteleneknek látszanak, de mégis ezek voltak azok az első lépések, amelyek módot adtak arra, hogy később nagyobb hatáskörben szolgálhassam munkával és szeretettel a főváros érdekeit.

Mosta János drv

a közélelmezési ü. o. vezetője:

— Közszolgálati működésem legnagyobb jelentőségű eseményének kétségen kívül azt a napot tartom, amelyen a polgármester úr és az autonómia bizalmából Vájná Ede örökét, a köz- élelmezési tanácsnok székét foglalhattam el. Erre büszke voltam, de igazán boldog akkor, amikor köztisztviselőtársaim üdvözöltek és láttam, hogy örülnek a boldogságomnak. Erre a napra mindig kicsorduló hálával emlékszem vissza és természetes, hogy munkámmal igyekszem kiérdemelni az előlegezett bizalmat.

Schiller Dezső drv

a közjótékonysági és szociálpolitikai ü. o. vezetője:

— 1916 őszén, a Doberdó fennsíkján a Sanct Michele csúcsáért folyt a küzdelem. Az olasz „pokolból" pár napos szabadságra érkeztem haza. Itt örömhír várt. Több tanácsjegyzői állásra volt kiírva pályázat s én soron voltam.

„A fronton küzdők az elsők", — hallottam mindenütt és örültem, hogy nem kell felvennem a hivatalt kérők fekete kabátját, hanem rövid szabadságomat családom körében tölthetem.

Nyugodtan mentem vissza a Doberdóra s csak kint tudtam meg a lesújtó hírt: bár soron voltam, engem nem választottak meg.

Ekkor égette belém a keserűség azt a gondolatot, amely később hivatali pályámon életprincípiumommá vált, hogy az igazságért is küzdeni kell és hogy csak céltudatos munkával és törhetetlen akarattal érhetjük el kitűzött céljainkat.

Kint a fronton megtanultuk, hogy a parancsot teljesíteni kell és hogy nincs lehetetlen. Ez a belém idegzett szabály irányította a háború utáni munkámat is. Ez tette lehetővé, hogy visszatérve a frontról, a népélelmezés kérdését, amit, bárhogyan szorgalmazta is Bárczy polgármester úr, két éven keresztül sem tudtak kielégítően megoldani, pár hónap alatt megszerveztem. És ugyanez a gondolat sokszorozta meg erőmet akkor, amidőn a lakásínség megszüntetését, majd a fokozódó Ínség enyhítését jelölték ki feladatomul.

Vallom, hogy a céltudatos és kitartó munka a lehetetlennek látszó kérdéseket is megoldja és hogy erre a munkára az ínség elleni „harcban", a nyomorúság „poklában" küszködő embertársaink megsegítése érdekében most százszorosán szükség van; és hiszem, hogy a főváros polgármesterének, a főváros törvényhatóságának irányításával és munkatársaimnak támogatásával a főváros ebből a harcból győztesen fog kikerülni.

Salamon Géza drv

a közegészségügyi ü. ©. vezetője:

— Közszolgálati pályafutásom legemlékezetesebb eseménye az a nap volt, amelyen ^ ezelőtt huszonnégy esztendeje :.z V. kei- elöljáróságtól berendelték a tanácsi X. ügyosztályba, amelynek jelenleg vezetője vagyok. Beosztásommal meg vagyok elégedve, úgy gondolom azonban, ennél a szubjektív érzésnél sokkal nagyobb jelentőségű az, ha feletteseim és a székesfőváros közönsége is úgy vélik, hogy megfelelően végzem kötelességemet.

Kovácsházy Vilmos,,

a városgazdasági ü, o. vezetője:

— Tisztviselői működésemnek két olyan állomása van, amelyekre mindig nagyon szívesen, sőt meghatottan gondolok vissza. Az egyik esemény volt, amidőn hosszú évekkel ezelőtt módomban állott a Külső-Lipótváros területén lévő szörnyű nyomortanya, az úgynevezett Suhajda-télep feloszlatása, mert ennek a területnek a helyén emelkedik ma az a büszke palota-sor, amelyet Uj-IApót- városnak neveznek. A másik esemény a székes- föváros bécsi idegenforgalmi irodájának létrehozása volt. Meghatottan gondolok vissza arra a napra, amidőn az első külföldi vendégek átlépték ennek az intézménynek küszöbét, mert a modern idegen- forgalmi propaganda első gyökerei itt kapcsolódtak be a talajba.