Fővárosi Hírlap, 1933 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1933-12-13 / 50. szám
Huszonkettedik évfolyam. Budapest, 1933. december 13, 50. szám Előfizetési ár: EGÉSZ ÉVRE ....................24 PENGŐ FÉ LÉVRE...............................12 PENGŐ EG YES SZÁM ÁRA: 50 FILLÉR Árusítják az összes IBUSz-pavillonokban FELELŐS SZERKESZTŐ DACSÓ EMIL MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VI. ANDRÁSSY-ÚT 60 Telefon: 13-7-15 — Postacsekk: 40.424 BBataa Aranyhét Jóhiszemű terv a munkanélküliség' problémájának meg oldására Wollt Károly tovább hirdeti a szüHség- penz kibocsátásánál« létjogosultságát A heresztlnupárt vezére a hözígazgatásilbizottság hétfői Illésén válaszolt Imrédy pénzügyminiszternek a Fővárosi hírlapban közölt nyilatkozatára A székesfőváros közgyűlésének költség- vetési vitájában nagyérdekességű ötletet juttatott a gazdasági élet és a közvélemény megvitatása alá Wolff Károly, a Keresztény Községi Párt vezére. Wolff Károly hatalmas beszédben foglalkozott a főváros gazdasági helyzetével és a különböző elgondolások sorából kiemelete az úgynevezett szükségpénz esetleges megvalósítását, amely alkalmas^ volna arra, hogy tömegmunkák teremtése révén a munka- nélküliséget megoldja. Általános figyelem közepette fejtette ki, hogy ezt a tervet egy alsó- ausztriai kisváros megvalósította és sikerült Is olyan mozgalmasságot elérnie, amelynek révén a környék munkanélkülijei foglalkoztatáshoz jutottak. Wolff Károly nem precizirozta indítványát és távol állóit tőié az a szándék, hogy elgondolását közgyűlési határozat kövesse, azonban erőteljesen szorgalmazta, hogy ezzel a kérdéssel az állami pénzügyi körök foglalkozzanak és általában gondoskodjanak a tömegeket keresethez juttató termelőmunka megalapozásáról. Wolff Károly a fedezet biztosításával is számolt, amikor arra mutatott rá, hogy a szükségpénzt a székesfővárosnak hátralékos adói és illetékei terhére lehetne kibocsátani, amelyek biztos alapot jelentenek a szükségpénz értékének stabilizálásához. A nagy figyelmet keltő elgondolást a Fővárosi Hírlap magához Imrédy Béla dr. pénzügy- miniszterhez továbbította, aki azonban az állampénzügyek felelős vezetésének tudatában az elgondolást határozottan visszautasította. A pénzügyminiszter utalt arra, hogy az 1918— 1919-ben kibocsátott szükségpénzek — elsősorban a postatakarékpénztár szükségpénze, — gyenge és értéktelen fizetési eszköz volt, amelynek a káros következményeit még hosszú évek múltán sem tudta kiheverni a magyar gazdasági élet. Imrédy Béla pénzügyminiszter a Fővárosi Hírlap hasábjain kivihetetlennek és megengedhetetlennek minősítette a szükségpénz megvalósítását, amely felett azzal tért napirendre, hogy kárbaveszett időtöltés foglalkozni az ilyen tervekkel. A pénzügyminiszter kategorikus állásfoglalása után úgy látszott, hogy ez a kérdés végleg lekerül a napirendről. A közigazgatási bizottság hétfői ülésén azonban Wolff Károly a maga jóhiszemű elgondolásában tovább szőtte a szükségpénz problémáját és felhasználta az alkalmat, hogy a nyilvános ülésen válaszoljon Imrédy Béla pénzügyminiszternek a Fővárosi Hírlapban kifejtett állásfoglalására. Felfogása azonban módosult, mert ez alkalommal nem a szorosan vett szükségpénz, hanem, az azzal egyet jelentő csekkforgalom ügyét hozta szóba és kijelentette, hogy sajnálatosnak tartja Imrédy Béla pénzügyminiszter kategorikus és elutasító magatartását. Fenntartotta azt a nézetét, hogy a szükségpénz Ausztriában előnyös eredményeket hozott és általánosságban úgy látszott, hogy ragaszkodik a termelés ilymódon való alátámasztásához. A vita tehát tovább tart, aligha hisszük azonban, hogy Wolff Károly elgondolása testet öltsön, mert a pénzügy- miniszter százszázalékosan elhárít magától minden olyan kísérletet, ami a Nemzeti Bank által kibocsátott és egyedül érvényes címletek meggyengítésére vezethet. Felterjesztést küldött a polgármester a pénzügyminiszterhez a nyugdíjtörvény egyes rendelkezései miatt Kozma Jenő módosító indítványa a tisztviselő-érdekek szempontjából Akármiben, szomorú és szűkölködő is a kereskedő és az iparos esztendeje, mégis akadnak időpontok, amikor némileg megenyhül a helyzet és amikor valamelyes több bevételéből, ha már az életének standardját megjavítani nem is tudja, de legalább nyomasztó kötelezettségeinek eleget tehet. Sajnos, ma már az egész világon úgy van, hogy az ipar és a kereskedelem tulajdonképpen a hétköznapokból megélni nem tud. Hiszünk benne, hogy ezek az áldatlan idők minél előbb elmúlnak, de addig is minden országnak és minden nagyvárosnak elsőrendű kötelessége, hogy olyan alkalmakról gondoskodjék, amelyek az idegenforgalommal és az ünnepi hangulattal egy kicsit lendíteni tudnak a kereskedő és az iparos helyzetén. Budapestet ezen a téren nem érheti vád, mert ez a város mindent elkövetett és komoly eredményeket is tudott felmutatni abban a tekintetben, hogy idegenforgalmát minél nagyobbra emelje és hogy keressen olyan alkalmakat, amelyek az idegent különös vonzóerővel csábítsák ide. Ezzel nem azt mondjuk, hogy Budapest kereskedőinek és iparosainak most már semmi bajuk sincs, vagy hogy elvetették volna az élet gondját. Szó sincs róla, mert elsősorban az általános gazdasági válságból kell kilá- winuak ős phhen az irányban még igen sok föladata van úgy a város vezetőségének, mint az ország lsurmáuyzat árt ak. Azok a napok, amelyek most köszöntenek rá a magyar főváros derék iparosaira és kereskedőire, nem mondvacsinált üzleti napok, nem olyan időpontok, amelyeket az emberi ötletesség teremtett meg, hanem amelyek mélyen gyökeredzenek Budapest polgárságának vallásos érzelmeiben és családi életében. Nincs az az idegenforgalom és nincs az a reklámmal összeterelt tömeg, amely fölül tudná múlni, vagy csak meg is tudná közelíteni a karácsony előtti napok hangulatát. Időtlen idők óta, amióta ez a város városi életet él, mindig meg volt Budapest kereskedőinek és iparosainak az a reménysége, hogy a nehéz esztendő, a tizenkét hónap súlyos gondja és keserűsége után mégis csak eljön december második fele, a karácsony előtti aranyhét. Ha soha nem volt várnivalója Budapest kereskedelmi és ipari világának az aranyhéttől, akkor ma sokszorosan jogos reménységgel tekint e napok elé. Nemcsak azért, mert ennél szomorúbb esztendeje, mint amely most zái’ódik le, még kevés volt a magyar gazdasági életnek; de főként azért, mert minden reményünk meg van arra, hogy az esztendő utolsó napjaiban mégiscsak megindul az a vérkeringés, amely tizenkettedfél hónapon át makacsul megállt. És itt legelsősorban arra a szerencsés körülményre kell rámutatnunk, hogy Budapest székesfőváros vezetőségében mély szociális érzés lakozik. Az elmúlt héten még ezen a helyen az argumentumok egész sorát állítottuk a főváros vezetői elé és bizonyítottuk, hogy a fővárosnak kell nemes példával előljárnia és a lehető leggyorsabban, a lehető legmélyebben a zsebébe nyúlni, hogy alkalmazottainak karácsonyi segélyt adjon. Rámutattunk arra, hogy ez példaadás lesz minden más intézmény számára és rámutattunk arra is, hogy az a pénz, amelyet ezen a réven a főváros kiad, legjobb adófizetőink, az iparosokon és kereskedőkön át újra visszakerül a főváros pénztárába. A főváros vezetősége bölcsen mérlegelte ezeket az argumentumokat és gyorsan intézkedett. Ma már a főváros alkalmazottai tisztában vannak azzal, hogy nem - mennek haza a családjukhoz karácsony este üres kézzel, a kereskedők és iparosok pedig tudják, hogy az a kétszázötvenezer pengő, amely szinte csorbíttatlanul az ő kezükbe kerül, megindítója kell, hogy legyen az igazi aranyhétnek. Most már csak az a kívánságunk, hogy a főváros példája igazán buzdító hatással legyen és mindenki, aki csak teheti, nyissa ki az erszényét, segítse alkalmazottait. Az aranyhét jelmondatául is Gömbös Gyula miniszterelnök egyik kijelentését kell megtenni, amely szerint, akinek van, az költsön. Különösen áll ez az aranyhéten, amikor meg kell szívlelni a miniszterelnök mondását, hogy helytelen az a takarékosság, amikor valaki dúskál a jövedelemben és mégis évenkint csak egyszer vált celulloid gallért. Nemcsak az országos politikai életben, hanem a főváros törvényhatóságában is fokozott figyelemmel kísérik a képviselőház előtt lévő nyugdíj- javaslat tárgyalásának alakulását. A nyugdíjtörvény módosítása ellen számos komoly észrevétel hangzott el, bár egyesek nem titkolják, hogy a kormány célja nem más, minthogy a köztisztviselői egyéni értékeket körülbástyázza, viszont a ke- vésbbé megfelelő tisztviselőket végelbánás alá vonja. Mindezek az argumentumok azonban egyik oldalon sem értek el döntő hatást és ennek tulajdonítható, hogy az egész fronton áll a harc a nyugdíjtörvény módosítása körül. A főváros közigazgatási bizottságában is szó esett a közszolgálati alkalmazottaknak és a honvédség tagjainak, valamint mindezek hozzátartozóinak ellátását szabályozó rendelkezések módosítá- { sáról szóló törvényjavaslatról, amelynek különösen azt a szakaszát sérelmezték, amelyek a nyugdíjasok és özvegyek lakáspénzeinek újabb szabályozására irányulnak. A főváros szempontjából ugyanis nem közömbös, hogy a Budapesten lakó és adójukat itten fizet'ő tisztviselőcsaládok ne költözzenek a környékre, vagy más vidéki városba, mert lakáspénzüket csökkentik. A törvényhatóság szervei azt hangoztatják, hogy a tervezett intézkedések alkalmasak a főváros elnéptelenedésének elősegítésére, valamint a külterjes-fejlődés előmozdítására, amely tudvalevőleg nem jelent mást, minthogy a belső városrészek rovására a perifériák és a környék lakóinak a száma növekszik, amellyel együttjár a fővárosnak az a kötelezettsége, hogy gondoskodjon a közművek kiépítéséről. Sipőcz Jenő dr. polgármester hosszasan tanulmányozta ezt a kérdést és az elmúlt napokban fel- terjesztést intézett a kormányhoz, amelyben kérto ennek a javaslatnak a megfelelő módosítását. A
