Fővárosi Hírlap, 1929 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1929-11-20 / 47. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre

..................................24 pengő

Fél

évre...........................................12 pengő

Állandóan:

GAZDASÁGI ÉRTESÍTŐ

VÁROSI, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP

Felelős szerkesztő: DACSÓ EMIL

MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Szerkesztőség és kiadóhivat al BUDAPEST VI., SZÍV UCCA IS SZ. Postaiakat ékpénzt, csekkszámla 40.424 TELEFON: AUTOMATA 137-15

1872-1929

Budapest életének ma már két alapköve van. Az eg-yik az 1872. évi XXXVI. t.-c. és az a törvény- javaslat, amely ma már a képviselőház asztalán fekszik. 1872 és 1929 két olyan évszám Budapest életében, amelyek ennek a városnak dicsőséges múltját és reményteljes jövőjét jelképezik. Amikor azonban az 1929-es új törvény felé tekintünk, elföldeljük az 1872 : XXXVI. törvénycikket, amelyre sok-sok ócsárlás, kifogásolás és kritizálás után is kegyeletes kézzel kell a fejfát odatűzni. A fejfa fölirata pedig: Becsülettel szolgált ötvenkét esztendeig.

*

A régi törvény hosszú életét sok viszontagságnak köszönhetjük. A maga idején bizonyára tiszteletreméltó, becsületes, szép alkotás volt, az időle során azonban mindjobban vesztett erejéből, elasztikus voltából és mindinkább alkalmatlannak bizonyult arra, hogy egy világváros kormányzásának alapköve maradjon. Különös és megmagyarázhatatlan körülmények azonban szinte már örökéletűvé kezdték tenni ezt az öreg alkotmányt. Valósággal azt kell mondanunk, hogy születésének napjától kezdve élt a vágy, hogy Budapest számára új alkotmányt lehessen teremteni. Születésének napjától fogva követelték a parlamentben, a törvényhatósági bizottságban és a polgárság körében a fővárosi törvény revizióját. Valósággal tengeri kígyóvá nőtt ez a kérdés Budapest életében. Szinte azt mondhatnánk, hogy nem alakult meg Magyarországon 1872 óta olyan kormány, amelynek belügyminisztere meg ne Ígérte volna, vagy becsületes szándékkal meg ne akarta volna valósítani a nagy reformot. Mégis ötvenkét esztendőre volt szükség, amíg végre-valahára Scitovszky Béla belügyminiszter nevéhez fog fűződni a nagy reform megalkotása és törvénybeiktatása.

Az öreg törvény sírjánál a búcsúztató beszéd kedves epizódként említheti meg, hogy a fővárosi törvény reformjának szükségességét 1873-ban a december 23-iki közgyűlésen először Steiger Gyula városatya mondotta ki. A három város egyesítése után ugyanis ekkor leplezte le Steiger az első visszaélést, Budapest első „panamáját”. Féktelen izgalom uralkodott a tárgyalóteremben, amikor a szónok előadta, hogy egy Rábaközi Gellert nevű „uccai tisztítási felügyelő” a sárhordó kocsikat saját céljaira is felhasználta. A főpolgármester ugyan „megnyugtatta a közgyűlést, hogy az ilyes visszaélések napjai immár valószínűleg le fognak szállani”, a közvéleményben azonban már ekkor fölütötte fejét a követelés, hogy reformálni kell azt a törvényt, amelynek aligha volt része Rábaközi Gellért jelentéktelen kis megcsuszamlásában.

És Rábaközi Gellért esete óta nőttön-nőtt és mind követelőbbé vált a vágy, amely a reformot óhajtotta. 1876-ban már egy úgynevezett kilences bizottságot küldtek ki, amelynek utóda az úgynevezett „tervezési bizottság” lett, de egyiknek a javaslatát sem fogadta el a közgyűlés. Később, 1879-ben a tanács, majd a belügyminiszter fölkérésére Steiger Gyula és Busbach Péter városatyák készítettek reformtervezetet, de ezek közül sem került egyik sem tárgyalásra.

Érdekes megemlékezni erről a két tervezetről. "Ügylátszik, már akkor benne élt a köztudatban az a szükségesség, hogy az óriási terjedelmű közgyűlés szerepének nagy részét egy kisebb bizottságra kell ruházni és ez a vágy csak a mostani törvényben fog majd teljesülni. A Steiger-féle terv például a közgyűlés hatáskörét arra kívánta korlátozni, hogy az megválasztja a közigazgatási bizottság harminc tagját és ez a közigazgatási bizottság hetenként tartandó ülésén teljesen kezébe vette volna a város kormányzását. Egyszóval Steiger sokkal merészebb újító volt, mint Scitovszky Béla, a mai belügyminiszter. Steiger ügyosztályt akart szervezni a főügyész, a főszámvevő, a főorvos és a statisztikai hivatali igazgató számára, végül pedig tanácsnoki rangra akarta emelni a kerületi elöljárókat.

Busbach Péter egész különállóan csinálta meg a maga tervezetét. Mégis sokban egyezett a Steiger- fcle tervvel, ami azt bizonyítja, hogy mind a ketten a közhangulatból merítettek. Busbach Steiger terveihez még a mérnöki ügyosztály felállításának tervét, a számvevőségnek a tanáccsal való egyenrangúsítását és az ügyosztályok hatáskörének kiterjesztését kapcsolta. Itt megint érdekes az, hogy már 1879-ben gondoltak arra, hogy a számvevőségnek, amely tulajdonképpen a városi adminisztrációi'ellenőre, bizonyos nagyobb önállóságot adjanak. A Scitovszky-féle törvénytervezet ezt úgy oldja meg, hogy a főszámvevőt a belügyminiszter nevezi ki, a számvevőségi tisztviselői kai! pedig a maga egészében a kormány képviselője, a főpolgármester juttatja álláshoz.

Aztán ment tovább a tervezgetés. 1890-ben a belügyminiszter leiratban szólította fel a fővárost, hogy szolgáltasson adatokat a reform kidolgozásához. A közgyűlés letárgyalta a tanács javaslatát és kimondta, hogy a reformban korlátozni kívánja a kormány jóváhagyási jogát, a közgyűlés hatáskörét, továbbá a tanács testületi jogkörét az ügyosztályok javára. El akarta venni a közgyűlés a tisztviselők közgyűlési szavazati jogát, a polgármester közigazgatási teendőit a tanácsra akarta ruházni és követelte a Közmunkatanács, valamint a közigazgatási bizottság reformját. A közgyűlés határozatai azonban megint nem kerültek a parlament elé és a reform megint elmaradt.

Erősen szorgalmazta a reformot miniszterelnöksége idején Szápáry Gyula gróf is, de mielőtt Íj ármi történhetett volna ebben a kérdésben, lemondott. Széli Kálmán belügyminisztérségé idején Fascho- Moys miniszteri tanácsos el As készítette a törvény- tervezetet, amely igen érdemes munka volt, de nem került megvalósításra. Később is állandóan hallatszottak hangok a fővárosi törvény revíziója érdekében, de a legerélyesebb mégis az volt, amelyet Bárczy István hallatott, amikor a polgármesteri széket elfoglalta: „Az új fővárosi törvényt régóta várjuk hiába. Itt az ideje, hogy magunk álljunk elő a kívánságainkkal”. Bejelentette, hogy kész teljes törvénytervezetet is rendelkezésre bocsátani. Hiábavaló volt azonban minden törekvése és így maga valósította meg a főváros közigazgatási szervezetének korszakos reformját. 1907 újesztendején Andrássy Gyula gróf belügyminiszter félhivatalos közleményben kijelenti, hogy az elődei alatt készült törvény- tervezetekkel nem ért egyet és így azokat áldolgozva viszi a parlament elé. Közölte egyben Andrássy készülő javaslatának alapelveit, amelyek szerint mindenekelőtt meg akarta szüntetni a községi és országos választójog között lévő különbséget, a virilizmust és le akarta szállítani — miként a mostani javaslat is teszi •— a közgyűlés tagjainak számát.

1907-ben a főváros budget-vitája tárgyalásánál Feleki Béla indítványára harminc tagú bizottságot küldtek ki ismét a fővárosi törvény revíziójának előkészítésére. Ez a bizottság kívánta: 1. az autonómia legmesszebbmenő érvényesítését, 2. a községi adónak negyven százalékig, a házbér krajcár öt százalékig kormány jóváhagy ás nélkül való' fölemelésének jogát, 3. az általános, egyenlő, titkos szavazást listaszavazással, 4. a virilizmus eltörlését, 5. a harminctagú „városi választmány” létesítését, 6. a főpolgármesteri állás és a Közmunkatanács megszüntetését.

Új lendületet kapott a fővárosi törvény revíziója iránt való vágy a kommunizmus bukása után. Az akkori közviszonyok azonban természetessé tették, hogy mindmáig a problémának csak politikai oldala került előtérbe. Dömötör Mihály belügyminiszter alkotta meg az 1920. IX. törvénycikket, amely széleskörű választói jog alapján gondoskodott a fővárosi törvényhatóság újjáalakításáról. A törvény csak három esztendőre szólt, joghatálya 1923 december 31-ig tartott. Ekkor született meg azután az 1924. évi XXVI. törvénycikk, amely azonban megint csak a választások és a közgyűlés ügyében intézkedett.

Ennek a, mondhatnánk ötvenkét esztendős küzdelemnek záróköve az a javaslat, amelyet pénteken helyezett a Ház asztalára Scitovszky Béla belügyminiszter.

*

Az új törvényjavaslatról legutóbbi számában elsőként adott részletes ismertetést a Fővárosi Hírlap. És így, ahogy ma immár hivatalos közlés alapján szemünk előtt áll a Scitovszky-féle javaslat, elmondhatjuk, hogy nagyjában és egészében kielégíti Budapest polgárságának fél évszázados kívánságait. Egészen bizonyos, hogy az új törvény

meg fogja reformálni, meg fogja egyszerűsíteni, simábban működővé tenni a főváros egész adminisztrációját. Ez az az eredmény, amelyet fél évszázadon át vártunk hiába. Emellett eltörpül a politikai rész jelentősége,, hiszen ebben a tekintetben az 1920-as és 1924-es törvények már meghozták a kívánt demokratizálódást és ezekkel az újabb törvényekkel szemben az új törvény sem hoz változást. Valószínű mégis, hogy a törvényjavaslat parlamenti tárgyalásánál a politikai rész körül fejlődik ki majd inkább a harc, de bizonyosak vagyunk benne, hogy azok a politikai csoportok, amelyek a küzdelmet ebben a tekintetben föl akarják venni a javaslat ellen, maguk sem komoly meggyőződéssel állanak csatasorba, különösen azért, mert az eredeti tervezettel szemben a pártközi konferenciák igen jelentős eredményeket értek el a belügyminiszternél. Ezek az engedmények föltétlenül biztosítják a javaslat demokratikus voltát, a választójognak olyan széleskörűségét, amilyennél józan észszel nagyobbat kívánni sem lehet. Legfőbb érdeme azonban ezeknek a pártközi tárgyalásoknak, hogy a javaslatból kimaradt minden olyan intézkedés, amely csak gyanút is kelthetett az autonómiát védő egységes táborban.

*

Budapest közönsége kétségkívül az adminisztráció megjavítását várja legfőbb eredményként. Ennek számos eszköze van a javaslatban, Ezek az eszközök visszanyúlnak egészen a közgyűlésig. Az új javaslat megkönnyíti és eredményesebbé teszi a közgyűlés munkáját. Történői pedig ez legelsősorban azáltal, hogy a közgyűlés tagjainak számát jelentősen leapasztották. Az 1872-es törvény értelmében még négyszáz volt a választott bizottsági tagok száma, amelyhez a virilisták száma is hozzájárult, az 1924-es törvény már csak kétszázötvenben állapította meg a választott városatyák számát, a közgyűlés tagjainak teljes létszámát pedig háromszázra csökkentette. Pedig 1872-ben még Kis-Budapest volt, ma pedig Nagy. Budapestnek a törvényhatósági bizottsága kétszázhúsz tagból fog állani, éspedig száznegyven választott taggal. Kétségtelen, hogy még ez a szám is jelentősen nagyobb, mint számos világváros kormányzótestületének taglétszáma, de a mi szempontunkból ez is igen erőteljes haladást jelent. Nem fog fájni a közgyűlésnek, hogy a jelentéktelen ügyek tárgyalása kiesik a kezéből, hiszen annál nagyobb erővel és odaadással foglalkozhatik majd a város igazán vitális érdekeivel és a generális kormányzati kérdésekkel. Hogy pedig „klotürt” emlegetnek, itt semmi értelme nincs a szentimentalizmusnak akkor, amikor évtizedek óta maguk a közgyűlés tagjai a pipázóba és a büffébe való vonulással tüntettek a fecsegési rohamot kapó városatyákkal szemben. De különben is a felszólalások terjedelmének korlátozása a világ minden demokratikus közületében elengedhetetlen korrektivuma a kiszélesített választói jognak.

Nem fogja megáiratni Budapest polgársága a tekintetes tanácsot sem. Hiszen ez is egyik záloga a közigazgatás egyszerűsítésének, sőt az autonóm jogok kiterjesztésének. Voltak Budapest székes- fővárosnak nagyérdemű tanácsai, amelyek korszak- alkotó' munkát végeztek, a haladó kor, a fölgyülemlett munka azonban azt kívánja, hogy a tanácsnok urak igazi posztjukon, az íróasztal mellett dolgozzanak a főváros érdekében. A modern városi igazgatás laikus tanácsokat ismer ma már mindenhol, ez az európai áramlat teremtette meg a mi javaslatunkban (is az intézőtanácsot. Az utolsó esztendők tapasztalatai pedig szükségessé tették azt, hogy & hivatali adminisztráció ezentúl az egyéni felelősség elvén épüljön föl.

Van azonban a mai törvényjavaslatnak ^ egy hiánya és ez az, hogy a kerületek ügyvezetéséről egyelőre nem intézkedik. Nyilván fontos okok voltak arra, hogy a javaslat a belügyminisztert hatalmazza föl, hogy a kerületi elöljárók ügykörét három esztendő alatt rendelettel szabályozza. Az adminisztráció gyorsítása és tökéletesítése szempontjából ennek a belügyminiszteri rendeletnek rendkívüli fontossága lesz. A fővárosi adminisztráció egyik legkiválóbb ismerője, Rakovszky Iván volt belügyminiszter, erről a kérdésről szólván így ír: „Ha némi túlzásba_akarnánk menni, azt mondhatnánk, hogy a kerületi elől-