Fővárosi Hírlap, 1924 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1924-06-05 / 23. szám
Budapest, 1924 junius 5. 5 • • • A párisi olimpiai versenyek eseményei újabb antiszemita, vagy talán helyesebben reakciós hullámot korbácsoltak lel. Nemcsak a kávéházakban és kis korcsmákban vitatkoztak az emberek, nemcsak a kurzus-sajtó elmélkedett; de az olimpiai versenyekkel kapcsolatban feléledt gyanúsítást Gömbös Gyula képviselő ur bevitte a parlament üléstermébe is. A fajvédő apostol elég világosan engedte sejtetni, hogy a footballjdtékosaink között zsidók is voltak, akiknek hűségében és magyarságéiban ö nem igen szokott bízni. Ez a football csapat — szónokolta nagy elkeseredéssel — nem magyar, hanem budapesti. A fajelméletnek ez a különös logikája nem először merült már föl és ezt a szomorú distinkciót nem Gömbös képviselő ur fedezte föl, hiszen esztendőkön dt az egész kurzus ebből és az ehhez hasonlatos jelszavakból táplálkozott és pedig jól táplálkozott. Most megint disz- tingválni kezdenek a magyar és a budapesti között. Úgy tudjuk, Gömbös képviselő ur nem budapesti és ha mégis itt van, akkor a budapestiek vendégszeretetét élvezi. Aligha kívánatos tehát, hogy a budapestieket ezzel és a hasonló megjegyzésekkel magára haragítsa. Vagy tekintsen csak körül a saját barátain, akiknek névsora különös képet mutat: Wolff, Petrovácz, Eckhardt, Friedrich, meg a többiek. Csupa olyan ember, aki nem is tagadja, hogy nem magyar származásnak. Amihez mi csak azt tehetjük hozzá, hogy de még csak nem is — budapestiek ... A piros ernyők világát éljük. Már második hónapja, hogy szinte minden héten akad egy-egy nap, amelyen széplelkii hölgyeink kiállónak az utca sarkára, hogy megkoppasszanak bennünket. Budapest jellegzetes sajátosságává vált a piros ernyő, amelyet immár nem tudnak a lomtárba dobni. A gyermek- és egyéb napok egész áradata zúdul a jószivii belügyminiszter érdeméből a pesti polgár nyakába. Pedig fel kell már egyszer emelni a szót ez ellen a legigazságtalanabb adó ellen, amely ma már sokkal súlyosabb, mint egy-egy igazi adónem. Vagy van-e igazság abban, hogy mindezt csak Budapest űzesse, a vidéknek meg semmi köze ne legyen hozzá? Vagy van-e igazság abban, hogy én, aki gyalogjáró vagyok, megfogható legyek, míg az, akinek automobilja van, csak bem ziníiisttel adakozzék a piros ernyőnek? Egyelőre ott tartunk már, hogy a pesti ember halálra ijed egyetlen kis piros napernyő láttára, mert azt hiszi, hogy megint gyermeknap van. És a végén még sem téved, mert ha elhaladt a kis piros napernyő mellett, az utcasarkon mégis csak megtalálja az óriási piros paraplét. Ma és minden napon... Otven nemes Budára tart. Az ötven nemes meghalni kész az elveiért és azt akadják tudomására hozni gróf Bethlen Istvánnak, hogy ők bizony tízéves domiciliumot, tiz kerületet és örökös városatyaságot követelnek. Valamennyien makacsul ragaszkodnak ehhez a gondolatukhoz mindaddig, amíg a miniszterelnök ezeket nem teszi pártkérdéssé. Az ötven nemes hamarosan más szemmel nézné a világot, mihelyt a miniszterelnök hatalmi szóval szólna bele kis játékaikba. És igazán nem lehet tudni, nem ébred-e fel végre valahára gróf Bethlen István kíváncsisága, kit számíthat őszintén, biztosan és minden poklokon keresztül a maga hívének. Ezt a kíváncsiságot pedig nem igen könnyű kielégíteni, mert a pártkérdésekkel a kormánypárti urak nem igen szoktak kukoricázni... _______________________ Ig az, vagy nem igaz?... A Fővárosi Hírlap számára irta: Horváth Károly (ÍV.) v. bizottsági tag A politikai élet unalmas szürkeségében érdekes kis villanásban volt a közeli napok szemlélőjének része. Wo/fF Károly — nyilatkozott. És eme villanás- szerii kis nyilatkozat afféle érdekes önvallomás volt: egy, a muhban elkövetett hiba beismerése Súlyosbítja ezt a hibát, hogy e körül forgott a főváros utolsó négy esztendejének története. Oh, mennyi történt volna másként, mil\en másként fordultak volna az események e nélkül a kis hiba nélkül ! Hiba, amelyet akkor dicsőséges győzelemnek minősítettek, de amelyet ma be kellett ismerni! A kérdés csupán az, vájjon igaz és őszhite volt-e ez a beismerés? Vájjon az akkori gondolkodásmód, az akkori idők szelleme szülte-e, miként annyi más társát, avagy csak kierőszakolt, egyesektől kiíerrorizált eredmény volt csupán ? Vájjon elkerülhetlen végzet volt-e, avagy bölcs előrelátással meglehetett volna-e akadályozni ? Wolff Károly ismert nyilatkozata elkerülhetlen végzetnek mondja, mellyel szemben hiába való volt az ő bölcs előrelátása. Sőt azt mondja, hogy benne meg is volt e bölcs előrelátás, de — hiába. — Nem én vagyok hibás, hanem a párt! — ezt mondja bűnbánó önvallomással. Én reám tehát ne tessék miniszterelnök bácsi haragudni, nem én vagyok a hibás, hanem a párt a bűnös, attól tessék az egészet számonkérni! Nézzünk kissé szembe ennek az állításnak, vájjon hol is van az igazság? * 1920 augusztus 17-én történt. A pártgyülésnek, mely a Szent István-társulat termében ülésezett, afölött kellett határoznia, vájjon Peengedíessék-e az ellenzék a bizottságokba, igen vagy nem. Előttem fekszik a naplóm, melyben a múlt minden fontosabb eseménye meg van örökítve, ebből veszem az adatokat. Az első felszólaló Joannovics Pál volt, aki az 1. kerületi párléríekezlet határozatát tolmácsolta és a beengedés mellett foglalt állást. Hasonló értelemben nyilatkoztak Szőke Gyula, Jaczkó Pál, Rerrich Elemér és én. Ellene volt C s i 1 1 é r i, aki a tőle megszokott hangnemben beszélt, azt hangoztatva, hogy az ellenzék többsége a régi, az ügyeket a legapróbb részletekig ismerő zsidókból áj], akikkel szemben hiábavaló lenne a szám- be'i többség, az ő szellemi befolyásuk feltétlenül érvényesülne és a tapasztalatlan keresztyén ujjoncok ezek hatása alá kerülnének. Ugysnily értelemben nyilatkozott Oberschall Viktor is. Woiff Károíynak nem volt eddig egv szava sem. Csupán a vita bezárása után mondott néhány szót, azt ajánlván, fontolja meg jól a párt, milyen határozatot fog hozni, mert ettől függ, vájjon a keresztyén eszméket diadalra tudja-e a párt vinni, vagy sem. Ezután tette fel a kérdési a következőképen: — Azok, akik a zsidókat a bizottságokba beengedni akarlak.. Tovább nem folytathatta. Joannovics volt az első, aki felugrott tiltakozni a kérdés ilyetén feltevése ellen, aminek következményeként Wolff néhány kimagyarázó szó kíséretében feltette a kérdést újból, most már a rendes formában. A szavazás megtörtént. Igen n e 1 szavazott az I kerület, a lV.-ből jaczkó, Rerrich, Szőke és én, mig a többiek nem-mel szavazva, ezzel az ellenzék kizárásáról szóló határozatot juttatták többséghez. Elmélkedjünk kissé az események felett és igyekezzünk megfejteni a következő kérdéseket: 1. Volt-e szó e választást megelőzően az elnökség — tehát a pártvezetőség — tagjai között arról, hogy e kérdésben milyen álláspontot foglaljanak el? 2. Volt-e befolyással a párt állásfoglalására az, amit Wolff Károly a kérdés feltevése előtt mondott? 3. Volt-e befolyással a kérdés feltevésének az a formája, melyet az elnöklő Wolff Károly használt? Az első kérdésre adandó válasznál kiindulási alapon kettős lehet: foglalkozott az elnökség, vagy nem foglalkozott előzetesen a kérdéssel ? Nem hiszem, hogy akadna józaneszii ember, aki hajlandó lenne hitelt adni annak a feltevésnek, hogy az elnökség ezzel nem foglalkozott. Hisz a kerületi pártértekezletek (lásd 1. kerületét) is foglalkoztak, sőt határozató: is hoztak. 5 ha az elnökség foglalkozott, vasion Wolff Károly szembeszállt-e a Csil- léri-féle állásponttal. feltéve, hogy ő már akkor a bölcs, az előrelátó vezérnek tudta önmagát s igyekezetbe CsiHérit álláspontja helytelenségéről meg is győzni ? Igaz, el kell ismernem, Wolffnak sohasem volt határozottan kidomborított állásfoglalása. Ő mindég Csilléri szájával készítette elő — a neki is kétségtelenül konveniáló — állásfoglalást, s azután bizonyára önelégülten dörzsölgeíte szerencsésnek még jóakarattal sem mondható kezét. Ez volt Wolff taktikában taktikája; látszólag bele nem avatkozni az események előkészítésébe, de azután egyedül és kizárólag elfogadni a párt tapsait. Woiff Károly tehát — ez megállapítható — az elnökségben, e kérdés előkészítésében semmiesetre sem volt az a mérsékelt bárány. aminek ma mutatkozni szeretne. A második kérdés azt igazolja, hogy a hozott határozat az ő nézeteinek mindenben megfelelt. Mert azok a szavak, amelyeket a keresztyén gondolat diadala érdekében hangoztatott akkor, amikor még a párt fülében csengett a Csiiléri-féle zsidó-ijesztgetés, kétségtelenül a „nemu felé billentették a mérleget a bizonytalanoknál, a félénkeknél és a habo- zóknál. Mert ne feledjük, a Woiff pártja sok derék, jóravaló emberből is állott, akiknek kellékei között kétségtelenül fontos szerepet játszott a rendelkezésre álló keresztlevelük. Hiány csak egyben mutatkozott: gerincesség! igazolványuk nem volt. Azt a félénk társaságot, amelyet 90 % erejéig Wolff-párlnak ismer a közvélemény, három madárijesztővel ugyanúgy lehetett befolyásolni, mint egy Csillérivel. S mikor e határozat meghozatott, a 170 tagú pártból alig 80 tag volt jelen. Ezek többsége azok, akiknek a fővárosi ügyekről, a kérdés fontosságáról és a jövőre kiható erejéről fogalmuk sem volt s akik az „úr ír, ír úru cimü szellemi feladvány megoldását bár már maguk mögött tudják, azonban „dringend“ táviratot életükben még soha fel nem adtak .. . Pedig nézetem szerint, ha a kultúra fokmérője a szappanfogyasztás, (miről kapcsolatos statisztika rendelkezésemre nem áll), akkor a politikai szerepjogosultság alaptényezője legalább 3, azaz három tényleg feladott dringend távirat kellene, hogy legyen. És mindehhez jön maga a tény: ahogy Wolff a kérdést feltette! Akik a zsidókat!... E szavakkal akkor és azokat nemcsak szavazaiváltoztatásra, hanem barrikádok építésére, utcai harcra, sőt talán még a , Duna eltorlaszolására is rá lehetett volna bírni. (Úgy mellesleg: ez utóbbi igazán hasznos lett volna !) Akik a zsidókat!... Hát akarta Vasek, Czigány, Vas Béla, Bieber, Sándor Béla, Buday, Petrovácz, igen a Petrovácz, hát akarták ők a zsidókat?! Vagy akartak ők általában valamit? Vagy tudtak és merek ők valamit akarni?! Ne tessék tehát Woiff Károíynak ma, 1924-ben kiforgatott szemmel bűnbánót játszani — a hatalomért, mely veszendőben van, sőt máris elveszett. Mélíóztatott volna 1920-ban, azon a bizonyos forró nyári délután zsidózás nélkül elintézfetni a kérdést s ma — talán — minden másként állana. Igen. de mi volna és hol volna ma Woiff Károly enélkül? * Hogy azonban a kép teljes és hű legyen, el fogok mondani még egy esetet. Akkor történt ez, amikor 1922-ben a pénzügyi bizottságban egy hely megürült E hely a IV. kerületet illette volna és a IV. kerületi pártértekezlet engem jelölt erre a helyre. Ekkor én felkerestem Woiff Károlyt és arra kértem, tegye lehetővé a hiba jóvátételét azzal, hogy a pénzügyi bizottsági tagsági helyre Éber Antal jelöltessék, kinek javára én visszalépek. Woiff kijelentette, hogy gondolkodni fog a kérdés felett, és arra kért, tegyem meg iiy irányú javaslatom a pártértekezleten. Ez meg is történt. Indítványomra Csilléri felelt. Természetesen ahogy ő szokott: a kisebbség, a zsidók sfb. stb. És Wclff Károly ? Ő körülbelül szószerint a következőket mondotta : — Kérem, tessék az indítványt az elnökségnek 'igen az elnökségnek) kiadni, az majd foglalkozni fog vele. Ma 1924-et írunk s az elnökség még mindig foglalkozik vele ... És volna egy harmadik, de jellemző esetem is. Éber Antal a közgyűlésen indítványt tett, hogy a fővárosi üzemek kereskedelmi vállalatokká alakíttassanak át. A WoIff:párí értekezlete foglalkozott ezzel az indítvánnyal. És ekkor Petrovácz a következő indítványt tette : — A zsidó kisebbségből— evvel Ebert aposztrofálta — jövő indítványt elfogadni nekünk, keresztyéneknek nem szabad. De mert az eszme jó, bízassák meg a párt egyik tagja, hogy egy tartalmilag azonos, de más szavakkal megirt indítványt terjesszen be és ezt fogadja el a párti... És ehhez a szellem? lopáshoz Woiff Károíynak nem volt egy tiltakozó szava és hogy ebből határozat nem lett, az Kozma Jenőnek köszönhető, aki az eltulajdonítás eme fajtája ellen eléggé éles szavakkal szót emelt. * így fest Woiff Károly vezérsége és bölcs előrelátása a kisebbséggel szemben követett eljárást illetőleg. És csak igy tudott — hisz akart is — ő kizárólagos ur maradni a főváros portáján, Csillérivel űzetvén el az odatolakodni akaró — idegen kakasokat. Ma már tudjuk, mit jelentett e kizárólagosság a fővárosnál. És nekem eszembe julnak Talleyrand szellemes szavai: — Vannak, akiknek sohasem szabadna meghal- niok és vannak, akiknek sohase lett volna szabad megszületni! A főváros mai vezetői közül vájjon kire és melyik tilalom kelleti volna, hogy a Sors és Természet által honoráltassék ? !...
