Fővárosi Hírlap, 1922 (11. évfolyam, 1-44. szám)
1922-06-14 / 22. szám
Tizenegyedik évfolyam Budapest, 1922. funíus 14. 22. szám. Bntaiiiáiiiaiiiaiirö|iiaiHaiiitti>>bnra»»iai|io^im^iDiiintiBBiiiauimriiaínaiiiDii8ag»aiiiB>iiaífliaiiilBiiiniii£ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 400 K. Félévre 200 K. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban <s> <s> <s> <£> <s> <s> VÁROSI, POLITIKAI ÉS KÖ/ HETILAP FELELŐS SZERKESZTŐ DAC SÓ EMIL Megjelenik minden szerdán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. kér., Szív-utca 18. sz. Telefon 137—15. szám. Megbukott — sok-sok jelöltön kiviil — az a legenda is, amellyel Wolff Károly és tábora körülvették magukat és amellyel — bevalljuk — elég jól operáltak a maguk javára. Megbukott a legenda, hogy az ország és az ország fővárosa szélső jobboldali politikát kivárnia és el akarna zárkózni a haladás nyugati formáitól. Megbukott a legenda, hogy a wolffizmus mögött magyar milliók állanának, sőt azt mernénk mondani, hogy még talán Ernszt Sándor és Usetty Ferenc, akik pedig Wolffal parallel listám szerepeltek, sem teljesen azonosak vele. Milliókról beszéltek és kiderült, hogy a wolffizmus szelidebb színezetű képviselőinek közbemjöttével is esak tízezreket lehetett felsorakoztatni, amikor a nagy tanuságtételre került a sor. Fz a város még lázas, lábadozó volt, amikor az urak utolszor érdeklődtek hangulata iránt és akkor komor elszántsággal őket küldte be a városházára, együtt mondván a keserű magyarral, aki doronggal állt neki jégverte vetésének: Üssük uram ketten! Budapest jégvert vetésére rászabadította a nagy dorongot, amely már úgy sem sokat árthat, mikor minden elpusztult. Ma azonban már másként látja Budapest a helyzetet, fájdalom azonban, az inga nyelve még mindig nem tudott megállni és amig a polgárság elitje, szinejava liberalizmusról tett komoly hitvallást, addig a minden apró behatásra igen élénken reagáló érzékeny tömegek ismét nagyot lendültek balra. Ha tehát az uj nemzetgyűlési választáson a liberális és demokratikus pártok győzelme nem olyan nagyméretű, amilyennek lenni kellett volna, annak nem az az oka, hogy Wolffék elszedték a szavazatokat, hanem az, hogy a középre gravitáló elemeket a wolffi politika, a kurzus teremtette atmoszféra egyszerűen áttolta a legszélsőbb baloldalra. Rettenetes, szégyenletes bukása ez ennek a politikának, mindenesetre szégyenletesebb bukás, ha a szociáldemokraták kerültek felül, mintha a liberális és demokra- • tikus polgárság jut el a közbizalom legmagasabb helyére. Ott ég a fejük felett a súlyos vád, hogy politikai hibáikkal, naiv jelszó-uralmukkal, bűnös gyűlölködésükkel, sötét bosszu-szomjuk- kal, kiváltották a reváns gondolatát, felépítették a dacolás frontját és elvágták a csöndes, sima kibontakozás útját. Nagyon súlyos vádakat kellene emelnünk a wolffizmus ellen, ha nem lennénk tisztában vele, hogy amit elrontottak, nem tudtak mindörökre elrontani. A polgári tömegek, amelyeket a szociáldemokrácia karjaiba hajtottak, hamarosan észbe fognak kapni, hamarosan tudatára ébrednek saját polgári mivoltuknak és elfoglalják újra helyűidet a liberális polgárság frontján, ahová a kötelesség szava hívja őket. Annál nagyobbra nő‘majd az elkeseredés azzal a politikai iránnyal szemben, amely előbb jobbra, majd meg balra taszigálta, kergette a tömeget. Meg fogja találni a valódi helyét ez a tömeg, amely nem kiván majd újra a jelszópolitika labdájaként szerepelni. És akkor aztán ismét szabad szemmel is látható lesz, amit ma már sejteni lehet, s amit Wolffék eddig makacsul tagadtak: hogy Budapest jövője csak a liberalizmus és a demokrácia jegyében képzelhető el. Ma nem az a fontos, hogy hova vándoroltak ideiglenesen azok a tömegek, amelyeket harsogva vallottak a magukénak, ma az a fontos, hogy ezek a tömegek nem az övék, nem is voltak soha az övék, vagy ha igen, akkor csak egy szörnyű nyavalya után következett lázban tántorodtak hozzájuk. A budapesti nemzetgyűlési választások tanuságtétele szerint Wolfíéknak még mindig vannak tízezrei, de a százezrek éppen az ellenkező irányban keresik a boldogulást. Semmit sem lennénk azonban meglepve, ha a megmaradt tízezrek oldaláról csatakiáltást hallanánk a százezrek felé, amelyeknek nagyobbik felét, bár öntudatlanul, de ők hajtották bele a másik szélsőségbe. És cl fognak jönni a községi választások is. Most már tisztában leheti vele Wolff Károly, hogy mi lesz akkor. Ma már tudhatja, hogy mai pártjának jó, ha elenyésző kis töredéke kerül be a közgyűlési terembe, föltéve, hogy a főváros lakosságának hangulata addig még jobban el nem távolodik a vasrostélyos kurzus-lovagtól. A városházi uralom mindenesetre a siralomházban ül. Halálos betegséget kapott a városházi Az utolsó fővárosi választások újabb példát adnak arra, hogy a mai politikai harcmodor mellett a mérsékelt elemek „szétmorzsolódnak a végletes világfelfogások képviselői között. A választóközönség szereti a rikitó szilieket. Szentül hisz a csodaszerekben és meg van győződve róla, hogy minden betegséget teljesen meg lehet gyógyítani valamilyen orvossággal, amint azokat egyfelől a szociáldemokraták, másfelől a keresztény-nemzetiek vagy a radikálisok ajánlják. Az az orvos, aki nem vállalkozik arra, hogy valamely bűvös formulával egyszerre egészségessé tegye a beteget, aki arra az álláspontra helyezkedik, hogy a betegséget elsősorban a természetnek kell meggyógyítani és hogy az orvosnak feladata legfeljebb az, hogy ezt a gyógyulási proceszust ne akadályozza, sőt elősegítse, a nagy tömegeknél azt a felfogást kelti, mintha nem értené a maga mesterségét. Hogyne, amikor annyi orvos szaladgál, akik máról- holnapra való gyógyulást Ígérnek és erre egyetlen orvosságot ajánlanak: hogy ők kerüljenek hatalomra. Csodálatos, hogy a tömegek ezekből a csodadoktorokból soha sem ábrándulnak ki. Pedig mindegyiknek nyílt már tere arra, hogy bebizonyítsa, mit tud. A szélső liberálisoknak és radikálisoknak a Károlyi-kormány idejében, a szociáldemokratáknak a komimün alatt, a szélső keresztény-nemzeti pártoknak a komrnün bukása óta. Mindegyik csak még tovább rontotta az ország betegállapotát és csodával volna határos, ha olyan általános jelenség nem volna, hogy az emberek százezrei mégis szentül hisznek abban, hogy nem a doktor volt a hibás, de valami véletlen, amely őt elütötte a sikertől. Már a középkori kuruzslók is mindig eleve gondoskodtak valami mentségről arra a'z esetre, ha az előirt gyógyszer nem használna. Rendesen a csillagok állása nem volt megfelelő. Körülbelül hasonló jogosultsággal védekeznek az utolsó évek politikai kuruzslói is az őket érő szemrehányásokkal szemben. A mérsékelt és józan politika képviselőit ez a helyzet nem menti fel azon kötelességük alól, hogy saját politikai hitvallásuk érdekében mindig síkra szálljanak, bármilyen hálátlan is legyen ez a feladat.. Nem okvetlenül szükséges képviselőnek lenni, de okvetlenül szükséges tisztesilleni iiii^i ninilni—4* « rezsim és ezt jóelőre meg keltett tudniuk. A lia- Iálraszánt emberek magukba szoktak szállni. Vájjon lesz-e a városházi kurzusban is annyi emberi natura, hogy hanyatló életéből levonja a tanulságokat és igyekszik jóvátenni, ami rosz- szat cselekedett. Ma már tiszta a kép, hogy a bukás annál csúfosabb lesz, minél vadabb iramban rohannak azon az utón, amelyen megindultak. Látniok kell, hogy szorosabbra kell fogni a gyeplőt, látniok kell, hogy jobb az árkot kevesebb veszteséggel megkerülni, mint mindenestül belezuhanni. Ha levonják a konzekvenciákat, talán csendesebb, egészségesebb napok következnek már most a fővárosra; ha azonban nem tudnak tanulni a világos, a színtiszta helyzetből, akkor lelkűk rajta, tűrni, szenvedni fog ez a nép, amig azután joga, módja és alkalma lesz ajtót mutatni nekik. séges embernek lenni. Ezzel a kötelességgel nehezen volna összeegyeztethető az a felfogás, mely azért csatlakozik ehhez vágj-' ahhoz a párthoz, mert annak törekvései a nagy tömegek előtt rokonszenvesebbek. Ellenkezőleg, éppen ma, az általános választójog idejében, kötelessége mindenkinek, hogy a maga meggyőződését minden rendelkezésére álló módon hirdesse, mert csak úgy érhető el fokozatosan a nagy tömegeknek az a politikai érettsége és felvilágosodottsága, amely elkerülhetetlen ahhoz, hogy az általános választójog jól funkcionáljon. Amikor a hatvanas években az angol parlament megszavazta az általános választójogot, az egyik liberális képviselő, ki egy társával hazaballagott, azt a megjegyzést tette: „Uj urakat adtunk önmagunknak, lássunk most már hozzá, hogy fel is neveljük őket.“ Ezt a nevelést pedig csakis úgy lehet végezni, ha ragaszkodván saját meggyőződésünkhöz, azt igyekszünk a választók értelméhez közelebb virni, ahelyett, hogy magunk simulnánk a választók homályos ösztöneihez. és babonás reményeihez. Aminek ma a budapesti polgári társadalmat első sorban kellene foglalkoztatnia, —^ az a szociáldemokrata-párt igen jelentékeny választási sikere. Amilyen helyes volna, ha a magyar munkásság a nemzetgyűlésen egy számarányának megfelelő képviselethez jutott volna, any- nyira veszélyes, hogy ha magával ragadja a maga külön osztályálláspontjárnak támogatására annak a polgári osztálynak egy részét is, amelynek összes érdekei a mai polgári rend- fennmaradását követelik. A budapesti polgároknak gondolkodniok kellene azon, milyen következményei lesznek annak, ha a szocialista-párt a községi választásokon is a szavazatoknak 40 százalékát fogja elérni és a hozzá legközelebb álló polgári elemekkel együtt, de ezeket dominálva, fogja átvenni a vezetést a fővárosnál. Hiszen igaz, hogy más fővárosok is keresztülmentek ezen a sorson. De ha ezeknek polgái - ságát kérdezzük meg, hogy meg van-e elégedve ezzel az állapottal, a legritkább esetekben fogunk igenlő feleletet kapni. Ezzel a veszéllyel szemben a mérsékelt politikát hirdető polgári elemeknek egyesülniök kell, hogy nagyobb eredménnyel állhassanak ellent a polgárságot fenyegető veszélynek, vágy Ä harc végén — uj harcok előtt Irta dr. Gratz Gusztáv, v. pénzügy- és külügyminiszter
