Fővárosi Hírlap, 1920 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1920-01-21 / 4. szám
9f Budapest, 1920 január 24. 2 A beruházás olk természetesen súlyos milliókat emésztenek fői, amolyekíet azonban a nemzetközi hajózás föléledése hamarosan megtérít. Minden hajó ugyanis, amely akár fölfelé, akár lefelé megy, Budapesten, úgy mint a Szuezi- csatornánál, tonnatartalma mértékében adót, vámot fog fizetni. Ezek után egészen kétségtelen, hogy a ret- ftemletes békeszerződésnek fénypontja az lesz, amely p. Dumakérdésben intézkedik és az uj Dunai-akta Magyarországnak, de főként Budapestnek uj életlehetőséget biztosit. Körséta a városházán Nemzeti gyász - Uj kétszázmillió - Hetven- milliós ápolási dijak - Öregek és fiatalok A mélységes mély nemzeti gyász, amilyen még soha nem érte ezt az átokverte magyar földet, a városházára is bevonult. Hatalmas fekete lobogók .hirdetik az utcának, hogy az ország szive tele van fájdalommal, mélységes indulással. Ahogy végigmegy az ember a Ká- roly-kaszárnya irdatlan nagy folyosóin, megriad a saját lépteitől: minek ennek a törpe or- szágocskának ekkora főváros, ime ez a városháza, ez az a szörnyeteg vizfej, amelyhez a csöppke ország tapad. A hivatalos szobákban fátyolozott, riadt szemekkel néznek az emberek a falon függő térképre: ez volt Magyar- ország. De élnek a lelkiismeretek, vér van az erekben, tűz a szívben és mélységes, mély lelkesedés a lélekben, amely megingatja a gondolkozó fejet: ez lesz újra Magyarország. Kit érdekel ma városi adminisztráció és ki beszél ma kormánybiztosról? Olyan különös, hogy többé nem is gondol vele senki, mintha a kormánybiztosi kinevezés sírját is Párisban, Piclion külügyminiszter piros szalonjában ásták volna meg. És ha nem, akkor sem téma többé és lip az ujiságiró körülisétál a városházán, senki sem fogadja a két hét ellőtt még obligát kérdéssel: ki lesz a kormánybiztos? Ha lesz, lesz, ha nem lesz, nlem lesz. És ha mégis lesz, akkor sem ő fogja1, rendbe- hozni Budapest szénáját, hanem mi, szegény, szomorú adófizető polgárok, akik ellen most indul az uj nagy offenzívat, az áraiknak minden vonalon való újabb emelése, az adók fokozása, a házbérek sltájgerolása. Mert rendbe kell hozni Souvenir 1920 Utazás vidékre — Az uj honalapítók Valamit el kell raktározni emlékül ebből az esztendőből is, amely szintén kezd a többihez hasonlónak látszani. Vájjon mit lehetne? Talán egy vidéki utat. Kéjutazást a Dunántúlra. A vonat fiittetlen, a lépcsőn lógnak. A vonat tetején uyaralóközönsóg. Az ablakok kitörve. Nagykendők, plédek, bundák fedik az üvegtelein lyukakat. Ha kellemetlen protekcióval beterrorizált utas érkezik, kész a bosszú: le a szamaritánus szívvel alkalmazott függönyökkel, hadd szívjon a protekciós utas egy kis friss levegőt. Ez a nemes bosszú és az a kis humor, ami belepászol ebbe a keserű világba. A mozdony szikraesőt zúdít a vasút tetején nyaralókra, azok alig győzik oltogatni a ruhájukat. Önkéntes tűzoltók lettek a szegények. Az első vaggonon egy harsányhangu ifjú ül. Ha hid, vagy telegráfdrót húzódik a pályán át, ö az előőrs, sivitó hangon jelenti be: H o-o p! Sürgősen adóák tovább a jelet és az egész vonat teteje lekapja a fejét, mint az indiámus, ha földhöz tapasztott füllel hallani akarja, hogy nem hall-e lódobogást? Győrben nagy eset történik. Leesik egy asszony a vonat tetejéről. A pályaudvar szégyenletesen sötét. Csak a szuronyok világitalnak. Odarohannak. Csak egy k of a, — mondják és mindenki szánalom nélkül hagyja ott. Dögöljön meg, árdágitó disznó, — ez a közvélemény. Pár száz tojás: is összetörött. Annyi baj, mi úgy sem tudtunk volna belőle venni. Már nem is eset az eset. Egy ur Bécsből jön, az beszél, azt hallgatják. a főváros háztartását, amint azt Bódy polgár- mester a Fővárosi Hírlap legutóbbi számában elmondta. És ennek a rendbehozatalnak első eltapja az uj kétszázmilliós törlesztéses kölcsön lesz. Ez az egyetlen pozitívum az anyagi kérdések megoldása dolgában, ezzel szemben. a költségvetésre vonatkozólag a számvevőség egyik legelőkelőbb tisztviselője ezeket molnidta a Fővárosi Hírlap munkatársának: — A költségvetéssel még egyáltalán nem vaigyunk készen, az adatok nagyobb- része még az ügyosztályoknál vannak és ezideig mindösszíe egyetlen résszel vagyunk tisztában, ez azonban é]>en olyan, amely- lyel fegkevésbbé sem lehetne jellemezni az idei költségvetést, amelyet méltán néz mindenki a 1 egjfesszírnisztikusiabb szemüvegen. Hogy mennyi lesz a deficit, vagy milyen lesz a költségvetés mérlege, erre vonatkozólag a legjobb szándék mellett sem mondhatok semmk, mert mi magunk stem vagyunk vele még tisztában. Annyi azonban bizonyos, hogy soha nehezebb munkát nlem végeztünk még ai költségvetéssel, mint az idén. Ez természetes is, mert hiszen mindennek az ára és értéke szinte óránkint változik. Csupa olyan tétel'Kél dolgozunk, am'ely az anyagáraié változása és a drágaság növekedése miatt szintté hólnap talán már nevetségessé válik. Nem említek egyebet, csak a kórházi ápolási dijakat, amelyek még a háború alatt ás napi három koronát tettek ki, majd később busz koronáig emelkedtek, meist pedig a tanács épen a napokban adta vissza a közegészségügyi ügyosztály költségvetését, ment abban 50 koronában voltak megállapítva az ápolási dijak, amelyeket most valószínűleg 70 koronára kell felemelni, holott még nlem is olyan régen a legelőkelőbb szanatóriumokban iis pazar ellátást adtak napi 30 koronáért. A tanács különben a lehető lenagyobb spórolással dolgozik. Nem tpdioim megszámlálni sem, hány olyan tétel vari, amelyet a tervezettnek a felére redukáltak. És mégis rn!Eigyon szomorú lesz ez a költségvetés és ami még keserűbb, kétségtelen, hogy ha a drágaság nőni fog, aligha lesz tekintettel azökral az árakra, amelyeket most megállapítanak. Aztán nem is igen van más, amiről a városházán beszélnek. No igen, egy és más, inkább magá'njtermészétü ügy kerül még megvitatásra. — Meglesz, biztosan meglesz Ausztriában a kommunizmus, — beszéli borzongva. — Már rögén meglenne, ha nem félnének tőlünk. Rettenetes az a néma város. Még a villamos sem csenget, az emberek fáradtan vánszorognak az utcákon. Délután háromkor aztán minden meghal. Az emberek otthon maradnak, sötét az utca, az üzletek bezárva. Mi még mindig jobban állunk. Az autóbusz-állomásokon lovas rendőrök csatáznak a néppel. Följutni a szombathely?! vonatra: ez most a feladat. Nem lehet. Már a lógókról kilógná sem lehet. Egy ötven-hatvan emberből álló csoport tiinEk most fel. Feltűnően jó kelméből van a ruhájuk, paimtalílósok, munkások, széles ikarabinieri-kalap bőven akad, de van köztük egy rámás csizmában, báránybőr süveggel. Az állomásfőnökhöz mennek, önérzetesen, de udvariasan beszélnek. Kocsit kívánnak, egész vaggont, megfizetik szívesen. De fáradtak és haza kell jutniok. Megokolás is van, de azt nem hallom. —- Uraim, engedjenek be a kocsijukba, — mondom és ők rendkívül természetesnek tartják a dolgot, hiszen máshol nincsen hely. Egy hölgy jön; kétségbeesve keresi, hol akadna egy talpalatnyi férőhely. Az emberek megszólítják, egyenesen feltessékelik. Kik lehetnek ezek, akiknek a szótárából hat esztendő alatt sem veszett ki az udvariasság? Az eg^’ik szivarra gyújt és közben nagy elámulásomra azt kérdi; — Megengedi nagysád, hogy rágyujtsak? A hölgy is nagyot néz, ki lehet ez a Rip van Wimihie? Hamarosan világosság derül mindenre. Megszólal az egyik: — Rettenetes. Milyen állapotok! Hét esztendő előtt mégis más volt itt minden. Elvadulta k, megdurvultak az embere k. Az egész utón, amerre jöttünk, sehol sem láttunk ilyen kétségbeejtő Különösen két tisztviselőről szól a fáma, akik a kar érdekeiért vívott csatákban atz igazii ellenfél helyett egymásnak osztanak csapásokat. Erről a párviadalról sokat regélnek, hiszen al Nemzeti Szövetség színe előtt folyik az ütközet. De talán már a befejezés sem lehet messze, amikor az egyik főszereplő igen józanul ezlt mondta e somok irójámiaik: — Csúnya népség ez a beamter-népiség, hogy mindig egymásközt marakszik. Mintha ez már a megbékélés hangja lenne. Gondolhatnának ás az uraik arra, hogy minden ilyesmi a karnak van ártalmára!. Mi épen az affér részüdteit hallgattuk, amikor egy szomorú gyülekezet vonult végig a folyosó«. Az öregek, a mindenkitől elhagyott nyugdíjas tisztviselők voltak. A legfrissebb, legfiatalabb Almády Géza volt közöttük. Hetyke k,is keménykalap a fején, egy szál1 iszailonkabátban a hideg folyosón. Fürge, Degényes az öreg ur. A többiek azonban töpörödöttek, megtörtek, talán éhesek is. Egyesülésbe tömörültek a héten és a polgármesternél tisztelegtek. Olyan szépen egyetértettek a maguk közös nyomorúságában. Végig keMett volna ezeket a szegény öregeket nézni, a fiataloknak. Hja, mire megvénülürik! ... A városházától az afganisztáni emir palotájáig és vissza Beszélgetés egy világlátott emberrel 1914 óta lassan eljutottunk oda, hogy az ember már semmin sem csodálkozik. Ki hitte volna el példánalk okáért 1914-ben, hogy egy modern öldöklő fegyverekkel megvívott, borzalmas háború hárpm hónapnál tovább tarthat? Ki hitte volna, hogy a szelíd, csendes békességet a forradalmak láncolata fogja megrázkódtatni? Ki gondolta volna, hogy lesz idő, amikor a vendéglői asztalon nem lesz gyújtó, só, paprika, fogpiszkáló? ’Ki álmodhatta volna, hogy négy hónapig Kun Béla és Landler Jenő uralkodik Budapesten? Kinek jutott volna eszébe, hogy köleskásán és tökfőzeléken is meg lehet élni, vagy- hogy Faragó Árpád műszaki havidíjas még az afganisztáni emir palotájában fog sürögni-íorogni. Pedig még ez az utóbbi, a leghihetetlenebbnek látszó dolog is megtörtént. Faragó a budapesti váállapotokat, mint itthon. (Istenem, hogyan, r ilyen szent áhítattal mondta ezt az ,,itthon“-t!) Németországot is megverték, die az emberek mások maradtak, a vasutjaikon is kényelmesen utazik már az ember. Csak itthon, itthon... Rettenetes, rettenetes.. Beszélgetnek. Magyarul szólnak, de sűrűn hallani: yes ... yes ... At, egyik angolul (kér gyújtót: a másik angolul mondja, hogy be kell csukni az ajtót. Megdobban a szivem, már ismerem ezt a fajtát: Amerikából hazatért magyarok. Uj honfoglalók! Istenem, ma hazajönni: milyen hősiesség. És ha repülni tudnának? Nem repülnének-e ? Mennyivel magyarabbak, mennydne emberebbek vagytok ti drágák, ti hősök, azoknál, akik ma itt élünk, itt vergődünk! Elmondja, hogy túl a tengeren nincs maradása többé, akinek egyetlen csep magyar vér folyik az ereiben. Ezrével és ezrével jönnek hazafelé a vándormadarak. — Hát nem tudták, hogy mi vár itthon magukra, nem tudták, hogy nyomorgunk, hogy éhezünk? — Mindent tudtunk uram! De nem volt maradásunk. Haza kellett jönnünk, mert éreztük, hogy i d e- haza minden magyarra szükség van most. Jönnek a többiek is, csapató s- t ii 1, ser egestül jönnek. Akinek a családfa is odaikimt van, az csak a tavasszal szánja el majd magát az útra, de nem marad ott egy se. Pénzt is hoz valamennyi. 1000—2000 dollárja legszegényebbnek is maradt. Milliók és milliárdok kerülnek igy haza. Hozzák az uj honalapítók. — Pedig mindenhol vnegdézsmálták a pénzünket. A derék Hollandia kivételével mindem országban megadóztattak bennünket Belekerült az utunk fejenkin.t
