Fővárosi Hírlap, 1919 (8. évfolyam, 1-52/a. szám)

1919-09-17 / 39. szám

6

Budapest, 1919. szeptember 17.

de hiába, ax utca üres volt, sötét, teremtett lélek sehol... A kutya folyton közeledett s a galíciai minduntalan hátratekintgetett... Egy utcafordulóhoz ért épen, egy palota előtt kanyarodott az ut, az üldözött ember befordult ® ahogy ismét hátrapillant, egyszerre előrebukik, elvágódik, beleszalad a függő láncba, amely a kastély előtt két kőoszlopot kapcsolt össze. A kutya a rémületében mozdulatlanul maradt ember Ifölött átszáguldott s tovább futott.

Megkönnyebbült a galíciai. Feltápászkodott s mikor elmúlt a veszedelem, igy sóhajtott;

— Szép kis ország ez! A veszett kutyák szabadon futnak, ia kövek pedig meg vannak láncolva!

Hát ez volt a politikai hasonlatosság. Kan Béla kiszabadult, Wekerlét pedig lecsukták.

Két Szász Zoltin-eset.

Tisztelni kell Szász Zoltánt. Egyike a legbátrabjb, legszókimondóbb ellenforradalmároknak.

Tőle származik a proletárdiktatúra egyik legkitűnőbb, legjellemzőbb anekdotája.

Beszállásoltak hozzá egy „elvtárs'‘-át. Szász Zoltán udvarias ember, szívesen fogadja az uf lakót:

— Érezze magát nálam otthon, elvtárs. Amim van, szívesen megosztom önnel. Itt vannak például a könyveim. Tessék olvasgatni is. Válasszon könyviét, amilyen jól esik. Teszem azt, itt vannak a kommunista kiadványok. Talán éppen ezeket.

A jövevény megígérte, hogy majd körülnéz a könyvek között. Szász Zoltán pedig szenzációéhesen várta, hogy mit fog olvasni az elvtárs?

Elmúlt az első, második, a harmadik, a negyedik nap. A könyvek érintetlenek. Az ötödik nap hiányzik egy könyv. Szász Zoltán boldogan kiált föl:

— Az elvtárs olvas! Vájjon mit olvas az elvtárs?

Gyors seregszemle a könyvek fölött 'és az író két perc alatt megállapítja, hogy az elvtárs annak érezte lelki szükségletét, hogy A zsákmány elosztása cimii könyvből merítsen útbaigazításokat a gyakorlati élethez.

A másik históriát ujságirŐ kollégáimtól hallottam:

Ä3 újságírók szakszervezetének elleniforradalmi ülése közben megjelentek a Lenin-fiuk, elvittek vagy tiz kollégát, többet pedig szintén kerestek, de nem találtak. A keresettek és nem találtak között volt Szász Zoltán is, aki a legsnájdigabb ellenforradalmi beszédet tartotta. A Lenin-fiuk külön buzgalommal kutattak utána, de nem találhatták, mert éppen a borbélynál ült és be volt szappanozva.

Szász Zoltán azonban önként jelentkezett — borotválkozás után.

Elszántan lépett be Korvin Ottb szobájába. Karján elmaradhatatlan gummiköpönyegje, szemén monoklija. Keményen odavágita:

Szász Zoltán vagyok!

Korvinnál nem szoktak önként jelentkezni az emberek, meglepte hát az eset. A kihallgatás második negyedórájában már csak Szász Zoltán beszélt, nyilván azzal a vakmerő reménnyel, hogy meg fogja győzni Korvint a proltárdiktatura lehetetlen voltáról.

Éppen a terror ellen pattogott nemes szónoki hévvel, amikor közbeszólt Korvin, a hírhedt véreb:

— Ugyan kérem, ha ez is terror, amit mi alkalmazunk, akkor önnek fogalma sincs arrról, hogy milyen az igazi vörös terror.

Szász Zoltán gyorsan kész volt a válasszal:

— Hát az lehet, hogy ez nem a terror Csimbo- rasszója, de mindenesetre a terror Gerlachfalvi csúcsa.

Korvin mosolygott és hazaengedte Szász Zoltánt. Nem ugyan az elmés mondásért, hanem mert Romanelli már ráparancsolt Kun Bélára, hogy az el lenforradalmár újságíróknak a hajaszála se görbül- jón meg. : 'i' í ! j j

Az úri passzió.

Valahol — éppen a kalocsai véres napokon — azt elvasom:

„Ölni, gyilkolni u r i passzió. !A királyok háborut viselnek, az urak vadásznak. Egyforma gyilkosság mind a kettő.“

Széljegyzetnek csak ennyit Írtam melléje:

Vájjon milyen jogon gyilkol akkor Szarnuelly?

Kun Bélát azzal mentegetik, hogy ő nem gyilkolt. En azt hiszem, hogy Lucullusi is emberevő volt, pedik nem evett soha emberhúst, hanem csak eleven rabszolgákat dobatott a halastavaiba, kogy finomabb1 Iegyea a halak hasa. Csak ugy, mint Kun Béla.

A kommün és a magyar gyomor,

A kommün urai éheztetni akarják a magyarokat. Varga Jenő népbiztos a kínaiakkal és az olaszokkal példálózott, akik kevesebbet esznek, mint a magyar munkások. A boros poharat is ki akarják csavarni a kezükből. Ez a szerencsétlen Varga bizo-.

nyára nena gondolt aa utolsó pogány magyarokra, a kik igy szóltak Szent László királyhoz:

*— Volt egy külön istenünk, akit úgy hívtak, hogy „a magyarok istene“: azt elvetted tőlünk. Volt egy külön hajviseletünk, ami ránkmaradt honalapító őseinktől: azt eltiltottad tőlünk. Belenyugodtunk, mert te vagy Árpádnak vére és hűséggel, engedelmességgel tartozunk neked. De nemzeti eledeleinket ne bántsd jő királyunk, mert ki- tudja: .lehetnénk-e még akkor is a híveid?

A vörös parlament bucsufellépte

A munkástanács utolsó ülése — A Lenin-fiuk kiakarják irtani az aktiv tiszteket — Szarnuelly ideges — Kun Béla sir — Megbukott a proletárdiktatúra!

Augusztus elseje volt a proletárdiktatúra legrettenetesebb napja.

A napfényes nyári délelőttön sápadtan jártak az utcákon az emberek. Az idegek megfeszültek a rémülettől/, a torkok összeszorultak és a nyelvek a szájpadláshoz tapadtak. Valami hajngtafan iszonyat szállongott a levegőben, ráült a mellekre és megfagyasztotta a vért az erekben. Eddig nem hallott, hihetetlennek látszó rémhírek terjedtek el percek alatt a városban: hallatszott, hogy a Kun-kormányzat lemond,, és Szamuelly-Cserny vezetése alatt álló diktatúrának adja át a helyét, -— rebesgették, hogy a Lenin-fiuk elhatározták az összes aktív tisztek kiirtását, és budai kaszárnyájukban már több mint negyvenet eltettpk láb alól, — menekülök jelentették, hogy a román hadsereg már Abonyban van, a vörös bandák roncsai fejvesztett futással menekülnek a főváros felé. Tetézte a rémületet^ hogy a Népszava reggeli számában váratlanul megjelent az ötszázas munkástanácsot összehívó hirdetmény, a munkástanács elnöksége a munkástanács tagjain kivül a szakszervezetek vezetőit is meghívta erre az aznap délután tartandó ülésre. A munkástanács összehívásának hire a hitelesség látszatát kölcsönözte a szállongó rémhíreknek, melyeknek a hasonló hírekkel agyontömött emberek már nem is igen akartak hitelt adni. A forradalmi kormányzótanács reggel kilenc órától délután két óráig egyfolytában ülésezett, — két órakor már tudta nehány beavatott, hogy a délutáni munkástanácsi ülésen a Kum kormányzat lemond, és helyét egy mérsékelt szocialistákból álló kabinetnek engedi át

Délután 4 óra. Az Újvárosházára a rablott automobilokon sápadtan és borotválatlanul érkeznek a népbiztosok és a kerületi munkástanácsok vezető hiénái. Az Újvárosháza környékét lellepi az érdeklődő közönség: valamennyien hallani akarják a ma történendőket és a karzatokra kívánkoznak. Az előcsarnokokban állig felfegyverzett terrorfi/uk állanak sorfalat, kezükben kézi gránátokkal; iegy-egy népbiztos betámolyog a kapun, oda se figyel a tisztelgő terror-gyerekekre, révedező tekintettel megy fel a lépcsőn. Közben kiadják a rendeletét, hogy a mai ülés zárt a közönség azonban reménykedik, és még sűrűbb csoportokban lepi iel az Újvárosháza környékét.

Odafönn a sok vihart látott közgyűlési teremben már gyülekeznek a mai ülés résztvevői. Szigorú igazolás után lehet bemenni a terembe: Kun Béla kiadta a parancsod hogy csak a munkástanácsok igazolt tagjai és a szakszervezetek egy-egy képviselője vehetnek részt az ülésen. A társalgóban Rónai Zoltán népbiztos félrevonultan ül egy asztalnál, jegyzeteibe temetkezik, az a hír, hogy a mai ülésnek ő lesz az előadója. Kun Béla még nincs itt, Szamuely Tibor elegáns sötétszürke zakóban fel-alá sétál, egyik cigarettát a másik után dobja el,, megáll valaki előtt, kérdez valamit, azután anélkül, hogy választ várna, szórakozottan továbbmegy. A terem lassan-lassan megtelik: az ismerős arcok közé számtalan ismeretlen vegyül,, ezek a szakszervezetek vezetői, akik eljöttek, hogy a szervezett munkásság nevében hozzájáruljanak a mai nap döntő jelentőségű határozatához. Mindenki tudja, hogy valami nagy dolog készül, a levegő feszült, mintha villamossággal volna telitve, az emberek csak halkan suttognak, fojtó,, nyomasztó, szinte lethargikus csend van, minit vihar előtt az erdőben.

Biermann Istváni fog elnökölni. Holland é* angol újságírók mennek hozzá és kérik bebo- csájtásukat a mai ülésre, Biermann elutasitja őket, csak a gyorsirók és néhány ujságiró lehetnek jelen, idegent nem bocsájtanak be.

Félöt. Kun Béla még mindig nem érkezett meg, nélküle nem akarják megnyitni az ülést. A tömeg az ülésteremben már kezd türelmetlen leniig kisebb csoportokba verődve tárgyalják az eseményeket. Egy-egy suttogó csoportból már kihallani elmosódottan Peidl nevét, egy másik csoportban a végsőkig való kitartás mellett agitál valaki, és a proletárdiktatúra uralmának nehány nappal tovább való fennmaradásáért kész a munkásságot a barrikádokra vinni.

Háromnegyed öt óra van. Az általános türelmetlenségre való tekintettel a jelenlévő népbiztosok elhatározzák, hogy nem várják be Kun Bélá^, megkezdik az ülést. Biermann István elfoglalja az elnöki széket. Egy pillanat alatt szinte halotti csend l|esz a teremben: Biermann megnyitja az ülést és átadja a szót Rónai Zoltán népbiztosnak, a mai ülés előadójának.

Rónai Zoltán már az emelvényen van, jellegzetes arca most előreugrik, szinte majom- szerű, sárga,, mint a viasz, szeme alja karikás,, látszik, hogy legalább két nap óta nem aludt A hangja remegő, szinte bocsánatkérő, amint szembenéz a tömeggel, mely halálos nyugá- lommal és fásult komolysággal várja a történendőket. Rónai bejelenti,, hogy a proletár- diktatúra megbukott: az orosz segítség elmaradása, az entente-munkásság, de főleg a magyar proletáriátus nemtörődömsége ledöntötte Magyarországon a tanácsrendszer uralmát. Mikor beszédében odaér, hogy a román seregek már Pest kapujában vannak, hogy a vörös hadsereg teljesen szétzüllött, hogy nincs más választás hátra, mint teljesíteni az entente parancsait, — az irtózat és a borzadály remeg végig a népes gyülekezeten. Egyetlen taps, egyetlen ellenkező szó nincsen. A munkásság már itt ezen a történelmi jelentőségű ülésen belátta azt, hogy a proletárdiktatúra végleg megbukott, és azzal, hogy olyan könnyen vette a proletárdiktatúra összeomlását*, bizonyságot tett amellett, hogy ez a bukás csak nehány rajongó, nehány rablógyilkos és nehány sikkasztó bukása volt, de nem volt a munkásság bukása, melynek jólétét és gazdasági helyzetét nem a proletárdiktatúra, hanem az egész ország jóléte,, gazdasági fellendülése és munkája biztosíthatja.

Negyedhat. Mikor Rónai Zoltán bejelenti, hogy a forradalmi kormányzótanács egyhangú határozata értelmében, melyhez már csak a munkástanács jóváhagyása szükséges, az ország kormányzását Peidl Gyula kormánya veszi át, egy éles női hang süvít az1 elnöki emelvény felé:

— Elárulták a proletárdiktatúrát! — kiált magából kikelve a nő, Fonyó Sári elcsapott gépíróim és hogy megmentse a diktatúrát, az: elnöki emelvény felé iramodik, de abban: a pillanatban visszahőköl. Az egész gyűlés, imfint egyetlen, ember ugrik fel, öklök emelkednek a levegőbe, revolverek villannak meg a sápadt villanyfényben — Fonyó Sári, mint a leforrázott kutya, követve (niébány Lombroso-tipusu gyerektől, kirohan az ülésteremből.

Ebben a pillanatban lép a terembe Kun Béla.