Fővárosi Hírlap, 1919 (8. évfolyam, 1-52/a. szám)
1919-01-29 / 5. szám
Budapest, 1919. január 29. S />JT1*! ^ jiovfißasiJJimxp teszik függővé Ettől függetlenül azonban két évig terjedő büntetéseket esetleg egyes esetekben egészen elengedik. A környék közbiztonságának helyreállításáról most folynak a tanácskozások, sőt szó van arról, hogy egész Pes t-m egye területén radikális intézkedések lesznek. Ebben az esetben a határrendőrök segítségét vennék igénybe. A Duna jövője Internationális viziut lesz — Budapest szerepe — A kereskedelmi és ipari kikötő építése A Duna jövője ma még nagyobbszabásu perspektívát mutat, mint amikor még a miííeleurópás világnézet járta. Nem kevesebbről van szó, mint a Duna iniernacionalizálásáról, ami nem lehet meglepetés a mi számunkra, mert hiszen nagyon jól tudjuk, hogy minden Dunakonferenciára, amit a középállamok rendeztek, egy entente-Dunakonferencia volt a válasz. A Duna nemzetközivé tételének gondolatát magyar ember, Döbrentey Gábor fregatíkapitány, vetette föl és úgy láts ik fáradozása sikerrel fog járni. Döbrentey fregatíkapitány volt különben az, aki a dunai éjszakai utazást fényszórók segítségével tette lehetővé és tette nevét emlékezetessé. Toobridge tengernagy legközelebb Bécsbe érkezik, ahol felveszi a tárgyalásokat Döbrenteyvel a dunai forgalom újra felvétele dolgában. Szenzációs eredmény ez Budapest számára, mert bár a vezető szerepet mindenesetre Amerika kapja azon a réven, hogy százmillió dollárt fog beleölni a dunai forgalom tökéletessé tételébe; kétségtelen azonban, hogy Budapest központi fekvésének is meglesz a maga nagyszerű jövője. A dunai központ mégis csak Budapest lesz és pedig egy hatalmas, méreteiben felülmúlhatatlan nemzetközi forgalom számára. Hogy ez Budapest számára példátlan fejlődés előfeltételeit hordja magában, azt nem kell külön magyarázni. Éppen azért uj fontosságot nyert a budapesti kereskedelmi és ipari kikötő gyors megépítése. A Fővárosi Hírlap munkatársa erre vonatkozólag illetékes helyen a következő nagybecsű felvilágosításokat kapta: ❖ Történt-e, történhetett-e még ezenkívül valami? Krúdy Gyulának megjelent a Napraforgó cimii regénye1. Mikszáth Kálmán irta egyszer a magyar konjunktúráról, hogy Magyarországon minden attól függ, hány hektó bor termett a Hegyalján, hány vaggon búza a Bánátban és hány regényt irt Jókai? Ez volt az évi mérleg. Sajnos, a mai ellenséges rablóhadjáratok közepette, egyetlen reális érték a Jókai regényei maradtak volna. Ha persze Jókai élne. Él helyette azonban Krúdy Gyula, akinek írásai mégis csak helyrebillentik a mérleget, amelyről a bánáti búza és a tokaji bor is hiányzanak. A Napraforgó, ha enni nem is tud adni, de abszolút érték, hogy szinte benne kellene lenni a békeszerződésben t ezt a könyvet minden nyelvre lefordítsátok, mindenki olvassa, és minden náció ismerje meg belőle a magyarságot. Általában nem hiánjmznak e héten a büszke magyar nevek: Bart a Lajos uj színdarabja a magyar erő teljességében prédikálja a mi halálra ítélt kultúránkat, amely immár olyan magasra szökött, hogy a már eddig is biztosítót exportot lényegesen emelni fogja. Van aztán egy nagystílű sajtófőnökünk is, a szőke, finom profilú Gell ért Oszkárban, aki any- nyira önálló és tiszta koponya, hogy egymaga képes lesz helyére pofozni a baklövéseket, amelyeket, ha kell, három miniszter is elkövet egy és ugyanazon időben. A harmadik büszkeség Zerkowitz Emil, aki a maga ritka kereskedői szellemével vette ke,- zébe az újságírói tollat, végeredményben pedig a világtörténelem tolmácsává lett. Meg kell állapítani, hogy kevesen voltak, akik nála többet használtak a magyarság ügyének ma és mindenkoron. Coolidge professzortól fölfelé és lefelé mindenki az ő gondjaira volt bízva. És ezek a gondok immár hónapok óta nem alusznak. Az idegen vendégek egymást érik Budapesten és a közérdek mindegyik elé mérhetetlen probléma-barrikádokat emel. A barrikádok lerombolja mindig Zerkovitz Emil, aki most miniszteri tanácsossá lett. A népkormány huszonnégy órával megelőzte az entente-ot. Huszonnégy órával előbb tüntette ki Zerkovitzot, mint a párisi üzenet megérkezett. — A jelenlegi kormány legutóbb megtartott minisztertanácsában Garami Ernő kereskedelmi miniszter előterjesztésére döntött a budapesti kereskedelmi és ipari kikötő megépítésének már több mint húsz év óta vajúdó kérdésében. Méhely Kálmán kereskedelmi államtitkár kezdeményezésére, valamint Déri Ferenc dr. alpolgármester vezetése alatt kiküldött fővárosi képviselőkkel folytatott előzetes tárgyalások eredményes befejeztével Egán Ede főfelügyelő, a kereskedelmi minisztérium hajózási szakosztálya jelenlegi vezetőjének hathatós közreműködésével történt miniszteri előterjesztés alapján ugyanis, a kormány a kikötő megépítését és az ezirányu munkáknak legsürgősebb, lehetőleg még a tavasszal való megkezdését elhatározta s e célra már az első félévre hat millió koronát engedélyezett. — A kikötőt az állam,— a történt megállapodásokhoz képest a költségek feles arányú viselése mellett — a fővárossal együttesen, az állam által már e célra a Csepel-sziget felső csúcsán kisajátított több száz holdnyi területen fogja megépíteni. A kikötőt a Dunának legnagyobb s legmodernebben berendezett kikötőiéként tervezik, amelynek kiviteléhez Gonda Béla, a kereskedelmi minisztérium hajózási szakosztály egykori kiváló vezetőjének már tizenöt év előtt elkészített alapvető terve fog most jó szolgálatot tenni. Beszélgessünk egy kicsit Polónyiról. Jól esik a nehéz napokban olyasmiről is megemlékezni, amin legalább jóízűen elmosolyodik az ember. Az öreg Polónyi akarnoksága egészen mulatságos. Károlyi Mihályt, amig kormány- elnök volt, nem hagyta ebédelni. Nagy Vince belügyminiszternek pedig ma is állandóan a sarkában van és állandóan azt kell hallania, hogy az ország területi integritására nincsen olyan szükség, mint a közmunkatanács fen- maradására. Az öreg Polónyi ezt a döglött intézményt, amely tulajdonképen sohasem élt, élesztgeti és öreg napjai egyetlen bogarává lett, hogy ő a közmunkatanács nélkül élni nem tud. Pedig ki ne emlékeznék arra, milyen veszett dühvei támadott ő valaha, amikor még beeresztették a városházára is, éppen a közmunkatanács ellen? 1901-ben csinálta ellene Polónyi legnagyobb sakkhuzását. Az úgynevezett harmincas bizottság fölterjesztést intézett a kormányhoz és ebben a fölterjesztésben Polónyi leghatározottabb kívánságára, valósággal halálos Ítéletet mondtak a közmunkatanácsra. Most aztán nyilvánosságra hozta Géza bácsi azt az emlékiratot, amelyet a közmunkatanács megmentése érdekében Károlyi Mihályhoz intézett. Nagy humoristának bizonyult ebben az Írásában Polónyi. A viszonyokkal és a múlttal ismerős ember kevés élvezetesebb és mulatságosabb Írást olvashat ennél. A legkedvesebb az, amikor elmondja Polónyi, hogy a városházán mindenkor voltak a közmunka- tanácsnak ellenségei. Hogy azonban a fővezér ő volt, bölcsen elhallgatja, de ravaszul az ellenkezőt sem állítja. Soha körmönfontabb fis- kálismondatoí nem Írtak még le, mint az itt következő mondat, amelyben Polónyi óvatosan és szerető kezekkel a saját múltját próbálja leplezgetni : „Erre az általánosságban fölhangzó érvre azért kell tekintettel lennem, mert ez a hangulatos jelszó már akkor is hódított a főváros köreiben, amikor a törvényhatósági bizottságnak még magam is tagja voltam és amikor a ter- jedékegyezménynek időszakonkint visszatérő alkudozásainál taktikai fegyverként használtatott a közmunkák tanácsának megszüntetésével való fenyegetés.“ Tehát csak fenyegetés volt, tehát csak taktikai fegyverről volt szó, amely „használtatottIsten ments! nem Polónyi használta,, csak használtatott. Ilyenformán nincs is semmi különös ellentét a vén róka 1901-iki és mai álláspontja között, amikor harsogva ordítja oda a kormánynak: — Az építési munkák a lehető leggyorsabb menetben való végrehajtása van tervbe véve, amely eljárás mellett is a hatalmas méretű kikötő teljes kiépítése 8—10 évet fog igénybe venni és a valószínűleg még több éven át fennmaradó drágaság figyelembe vételével a kikötő előreláthatólag több mint 120 millió korona költségbe fog kerülni. — Az érdekelt állami tényezőket a kikötő építésében történt gyors állásfoglalásra mindenesetre az a körülmény késztette, hogy mór lehetőleg tavasszal nagyobb szabású földmunkák végrehajthafására munkaalkalom nyuj- tassék, amely földmunkákhoz sem szén, sem egyéb oly üzemi anyag nem szükséges, amelyeket sajnos, jelenleg és talán még hosszabb időre jóformán minden hazai üzem nélkülözni kénytelen. — Végül nem hagyható szó nélkül, hogy a kikötőnek most már ténnyé vált megépítése nem csak Budapestre, hanem az egész országra nézve közgazdasági érdekeink és hajózási forgalmunk fejlesztése szempontjából egy régen nélkülözött szükségletet és súlyos régi mulasztásokat fog pótolni. E körülménynél fogva a kikötő megépiíhefésének ügyében a most történi gyors állásfoglalásért és intézkedésért hazánk gazdasági és hajózási érdekeltsége a kereskedelemügyi minisztérium jelenlegi vezetőjének örök hálával és elismeréssel tartozik. — Ha közmunkatanácsunk nem volna, meg kellene csinálni, Piszkolódás a főváros ellen. A memorandum a piszkolódás és hazugságok áradatát zúdítja a fővárosra. Azzal vádolja meg a budai ellenpolgármester a fővárost, hogy a közmunkatanács megszüntetését pusztán és kizárólag anyagi érdekből, haszonlesésből követelik. „A fővárost — mondja — súlyos anyagi helyzetén való gyotssegély iránti vágyakozás sarkantyuzza.“ Nyilván arra gondol Polónyi, hogy a főváros 170 milliós deficitjét egyszerre ki lehet egyenlíteni abból a 6,700,000 koronából, ami készpénzt és értékpapírt a közmunkák tanácsától örökségképen kapni fog és a közmunkák tanácsa huszonhat és fél milliós vagyonából ki lehet fizetni a főváros 590 milliós adósságát. De nem áll meg a piszkolódásban és a főváros deficitjét röviden világrekordnak nevezi és kijelenti, hogy a főváros deficitjében a közmunkatanács hat milliós készpénze csak egy csöpp lenne a tengerben és mindössze három napnak a deficitjét fedezné. Mulatságos az a megjegyzés is, hogy alig van a világon főváros, amely az ország anyagi helyzetének arányában olyan bőkezűen részesült volna az állam támogatásában, mint amilyenben hálára kötelező módon a magyar főváros részesült. Valóban Polónyinak igaza van, hiszen csak háborús kiadások címén 102 millióval tartozik a kormány Budapestnek és a kórházi alapnak körülbelül húsz millió követelése van az országon be nem folyt betegápolási dijak címén. Ezek után csak természetes, hogy Polónyi konstatálja: „A főváros, mert rászorul, nem mondhat le az államnak további hathatós támogatásáról Nem smucig az öreg Polónyi a közmunkatanács dicséretében sem és az ember elképed, amikor elolvassa, mi mindent cselekedett és teremtett a Döbreníey-téri körömpisz- káló-intézet, amelynél eddig impotensebb intézményt el sem tudtunk képzelni. Most már tudjuk azonban, hogy a közmunkatanács volt az, amely negyvennyolc év alatt „világvárosi rangsorba emelte Budapestet" és a közmunkatanács volt az, amely keresztülvitte az égi hatalmasságoknál, hogy a Dunát pont Budapesten vezették keresztül. Intrikák a főváros autonómiája ellen. Mindez jogot ad Polónyinak arra, hogy a főváros autonómiája ellen intrikáljon. Föl kell jegyeznünk egy mondatát, amelyért megérA fővárosi pénzalap ötven milliót fizet rá a margitszigeti szerződésre Polónyi Géza szenzációs leleplezései
