Fővárosi Hírlap, 1918 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1918-05-08 / 19. szám
Hetedik évfolyam 19. szám Budapest, 1918. május 8-án FgiiiaMiaiiinii»miipmamoiiiaii»aiiiomauiniiminniiigiiiQiiinuiainamoinamnniPtnangai»g»iiHiiiDinc JECÖFíZE T£S/ AVtJCKx Égési, évne .......... 28 K. Ee t évre ............... Í4 K. Eg yes szántok kaphatók a kiadóhivatalban. Városi, politikai és közgazdasági hetilap Felelős szerkesztő : í)CICSÓ Emil Megjelenik minden szerdán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. kér. Szív-utca ....... 18. szám Te lefon .............. 137-15 A keserűség mindig valósággal özönvízként árasztja el a városházát minden jegyző-választás után. A magasabb tisztviselők választása zaj és tülekedés nélkül megy végbe, de amikor arra kerül a sor, hogy ki legyen jegyző és ki maradjon fogalmazó, akkor mindenki nekigyürkőzik, akkor mindenki elkiáltja a csülökre magyart. Hiába, fantasztikusan és kellemetlenül fontos mért- földkő a városi tisztviselő pályáján a jegyzőség. Ez az első ugródeszka minden továbbihoz és ez az a süllyesztő, ahonnan nincs többé visszatérés. Az elmúlt hetek megint a jegyzőválasztások izgalmaitól voltak terhesek. Vad csaták folytak le egy-egy városatya kilincse körül és növelték azokat a városatyai szarvakat, amelyek amúgy is szépen ki voltak fejlődve. Az ostrom azonban régen nem volt ilyen heves, ami nem is csoda, amikor tudjuk, hogy tizenöt állásról, negyvenöt jelöltről és ki tudja hány aspiránsról van szó. Az ostrom élességéből következik, hogy ezúttal a bajok is leginkább láthatókká váltak. Föl kellett merülnie a segítés gondolatának. Es valóban a város sorsának legfőbb intézői el is mélyedtejk a kérdésnek a megvitatásában, hogyan lehetne segíteni a tisztviselők e súlyos sérelmén. Csalódtunk volna, ha nem az a vélemény alakult volna ki ezen a megbeszélésen, hogy a városi tisztviselői pálya emei Ruticöhján át hidat kell verni, hogy mindenki tülekedés nélkül, száraz lábbal jiusson át a túlsó partra. A jegyzősé- get mindenkinek el keill érnie, nehogy a fővárost az a szégyen érhesse, hogy fogalmazók menjenek nyugdíjba, vagy ami eddig is bőven történt, hogy esztendők keserű küzdelmeivel sokan felküzdöttük magukat a fogalma- zóságig és akkor, reményeik összeomlása után, más gazda, más kenyér után kellett nézniük. A fővárosi törvény megcsinálok nemes intencióik vezethették, a viszonyok is mások voltak akkor, amikor a jegyzők választását a törvényhatósági bizottság közgyűlése kezébe tették le. Ma már, ez az akkor talán helyes intézkedés, kegyetlenséggé fajult, a. jegyzői állás jelentősége ledegradálódott és nincsen! semmi értelme annak, hogy a karriérnek már ezen az alacsony fokán megkinozzák a szegény tisztviselőket a választások tortúráival. Az egyetlen helyes megoldás ezen a téren csak az lehet, hogy a jegyzői állásnak automatikus utón való elérését mindenkinek kivétel nélkül lehetővé kell tenni, már tudniillik annak, aki egyáltalán alkalmasnak és méltónak bizonyult a városi szolgálatra. A választásnak a főjegyzői állásnál kellene kezdődni, amely már inkább tartozik a főhivatalok sorába és amely eddig éppen megfordítva automatikus előlépési terület volt. Ha a törvény- hatósági rostának egyáltalában fenn kell állania, akkor a főjegyzőségnek kell ennek a: pontnak lenni, ahol az elhelyezhető. Általában ez a most folyó csatározás is bebizonyította, hogy a nagy akadályversenyben ott vannak a nyaktörő gátak, ahol már szabadnak kellene lennie a mezőnynek. Ellenben, ahol az igazi rostálásnak kellene megtörténnie, ott mindenkinek nyakló nélkül szabad nekilendülnie. A hivatalok főnökeinek, az ügyosztályok vezetőinek lelkiismereti kötelességévé kell tenni, hogy a tehetségteleneket, a reményteleneket már csecsemőkorukban tegyék ki a Tajgetoszra, nehogy később tömegekben kelljen járniok. a reménytelenség országutját. Nem az a kegyetlen tanár, aki az első osztályban buktatja halomra a diákokat, hanem az, aki az érettségi vizsgán töri ki a tanítványa nyakát. és velük együtt a lui-ssal foglalkozó nagy vállalatok mind levizsgáztak szombaton, amikor a bérvágó-vályázatot eldöntötték. Az egyik és a másik pályázónak árajánlata között 20, illetve 44 koronás különbség mutatkozott. A heti 1201) darab marhára átszámítva ezt a különbséget, a heti differencia 24,000 koronát, illetve 52,800 koronát jelent. Ilyen divergáló árajánlatoknak nem volna szabad előfordulnia különösen olyankor, amikor népélejpiezési akcióról van szó. Amikor pedig a mészárosokat, illetve a szóban forgó vállaló tok képviselőit megkérdezték, hogy mibe kerül neki rezsikéit- őségben egy marháim:: a levágása, dadogó n ' ók, értelmetlen feleleteket adtak. Amikor fiztán jrujgis nyilatkoztak, hasonlóképen divertátak voltak a kijelentések, ügy fest ia Cl husfizit;t szűke inpei:ef nem ér- fenének a maguk mesterségéhez. Pedig épen megfordítva áll a dolog, mert csak az üzleti titkaikat nem akarják elárulni. Háromszoros bőrt fognak lehúzni rólunk ezentúl a bérkocsisok és ráadásul a rendőrség kegyelméből még a tizenöt napos föllebbezési időt sem várják be. Igaz viszont, hogy ők meg azon simák, hogy takarmányért nekik mind a hét boriikét kell odaadni. Kétségtelen, hogy nekik is lehet ebben valami igazuk, de a dolog még mindig visszafelé sülhet el, mert ne feledjék el, hogy a konflis mégis csak a szegény ember közlekedési eszköze. A szegény ember pedig két bőrt odaad, a harmadikat már alig. Vagy a hadimilliomosokra számítanak? Ebben is csalódni fognak, mert a hadimilliomosok egyelőre magánfogatokon és automobilokon járnak. Ausztria már a betegeinkre is kivetette a halóját. Május elsejével megtiltotta a gyógyszerek behozatalát. A betegeink nem kapnak ezeu- túl osztrák gyógyszert és osztrák kötszert. A gyógyszerészek személyes sértésnek veszik ezt a legújabb osztrák támadást és úgy fogják fel a dolgot, mintha az csak az ö exisztenciájdt érintené. Pedig sokkal másról! van itt szó, a sok-sok ezer magyar betegről, akik közül nem egy .épen úgy a közös harc áldozata, mint azok, akik a Monte Tombán sebesültek meg, vagy hullottak el. Az osztrák tilalomra tehát nem a gyógyszerészeknek, de az egész magyar közvéleménynek felelnie kell. Hogy hogyan? Nem nehéz kitalálni. Végre nekünk is vannak gyógyszereink, amikkel viszont az osztrák betegeket és gyengélkedőiket igen nagy sikerrel gyógyítják. Hogy csak két ilyen gyógyszert említsünk: ott van a kenyér és a zsír. Polgárjogot Kapóit az árdrágító; Négy szűk esztendő tanulságai — Eltolódások a kereskedelemben — A központok alkonya Szabó vásárigazgató nyilatkozata Hogy állunk ma az árdrágítókkal? Van-e még belőlük, vagy a galíciaiak és egyéb idegenek eltávolításával az árdrágítás is csökkent? Vagy éppen az országos ármegállapitó szervezet első hírére gondolták meg magukat és tértek meg a becsületes élethez és a polgári haszonhoz? Aligha lehet hinni akármelyiket is. A galíciaiak nélkül is volt és van ma is elegendő árdrágítónk, az ármegállapitó bizottság pedig —- mi tűrés-tagadás — eddig nem tett keresztbe szalmát sem. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nem ' az. árdrágítók fogytak el, hanem csak a panaszosok. Az árdrágítás int.’ézménnyié lett Magy arorszá- g o n és mi ebbe szépen belenyugodtunk. Sőt belenyugodott -— úgy látszik —- maga az ármegállapitó bizottság is. amely Friedmann Ernő tanár vezetésével igen nagy hivatallá fejlődött ki. A hivatal egyik osztálya az iparengedélyekkel foglalkozik. Revideál, hogy nem csúszott-e be az árucikkek értékesítésének folyamatába közvetítő, aki fölöslegesen drágította az árut. Van azután a bizottságnak külön uzsoráin vatala,-amelynek az árdrágítók üldözése a hivatása. A harmadik feladata a bizottságnak az ármegállapítás és pedig az iparcikkekre és minden olyan árura vonatkozóan, amelynek ára nincs maximálva. Egyszóval az ármegállapitó bizottságnak ieladata, hivatása bőségesen lenne, de túlságosan kevés az az eredmény, amit eddig elért. Legalább látható eredményt nem igen tud fölmutatni. Jobbára az a főhiba, hogy nem gyakorlati emberekből alakult meg a bizottság. Pedig árdrágítás kétségkívül van, csak a bűnösök szabadulnak könnyebben, mint azelőtt. A F ő- városi Hírlap munkatársa, amikor az árdrágítókra vonatkozólag akart egyet-mást megtudni, az ármegállapitó bizottságnál kétségkívül gyakorlatibb fórumhoz látogatott el, amikor a főváros vásárigazgatóját, P. Szabó Ferencet kereste föl. Szabó igazgató rendkívül értékes ember, a háború négy esztendejét nem töltötte el behunyt szemmel. Sokat látott, sokat tapasztalt és mindent komolyan tanulmányozott. Miközben beszél, sok és becses tapasztalatát filozofikus magaslatról szemléli. Készséggel elbeszélgetett velem a fölvetett problémákról, bár fejtegetéseit nem szánta, interjúnak. Mégis közérdekűnek tartottam, hogyl az itt következő becses igazságokat és megállapításokat azzal tegyem súlyosabbá, hogy azok az ő tapasztalataiból szűrődtek le. Az elfásult közönség mindent megfizet — Tagadhatatlan — igy kezdte Szabó igaza gató, — hogy az árdrágítás folyikTtovább. a különbség csak az a múlt és a jelen között, hogy az emberek nem panaszkodnak. Belenyugodtak abba, hogy az árak drágák, hogy drága pénzen mindent lehet kapni, nem pedig maximális áron. Valami elfásulás, elérzéketlene- dés lehet ez és még az, hogy ma már mégis inkább megjavultak az emberek életviszonyai, a fizetésemelések és drágasági pótlékok mégis valamelyest jobban lépést tartanak a drágasággal. Természetesnek látszik, hogy ha az egyik árucikk drága, akkor drága a másik is. Csak a minap mentem be ellenőrző utamon az egyik Üllői-uti kereskedésbe, a hol épen egy parasztasszony alkudozott. Azt mondja az asszony: „Hogy a legolcsóbb alsószoknya?“ A kereskedő: „Háromszáz korona.“ Az asszony szörnyülködik, szívja a fogát, de a kereskedő hamar megnyug-
