Fővárosi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1917-02-14 / 7. szám

Budapest, 1917. február 14. emlékműre is, majd későbbi feladat lesz annak a pro­gramúinak elkészítése, hogy milyen részletekben és milyen költséggel csinálják meg a bősök temetőjének miivészi kiképzését. Itt emlékezünk meg a X-ik ügyosztály ama má­sik előterjesztéséről, amely a tabán-krisztinavárosi és vízivárosi temetők bezárására vonatkozik, amit külö­nösen indokolttá tesz az a körülmény, hogy ezeken a környékeken újabban kertvárosok keletkeznek, ame­lyeknek közegészségi szempontjai föltétlenül figye­lembe venndök. Az ügyosztály ezért azt javasolja, mondja ki a közgyűlés, hogy a két temető 1905. évi január 1 -töl kezdődő érvénynyel, a virányos-uti régi izraelita temető lezárását pedig 1914. évi január 1-től kezdődő érvénynyel elrendeli. Elrendeli továbbá, hogy az előbb említett két temető 1936. évi január 1-től. az utóbbi pedig 1944. január 1-től kezdődőleg kiüríthető és a közforgalomnak, átadható. VÁU&iflÁZJÍ onfeknL 7. dMwyjfrt'/sr' Jegyben járok. Bej, de sok viz lefolyt már azóta a Dunából a tejeskannákba, amióta divatba hozták, hogy kenyér helyett jegyet együnk. Amióta a régi magyar köz­mondást megváltoztatták: aki téged kövei dob meg, dobd vissza kenyér jegygyei! Azóta minden megdrá­gult. aztán lassankint minden elfogyott és ma már nem kapunk semmit, de azt legalább dupla áron. Na­gyon bölcs dolog tehát, hogy a semmiből arányosan és egyenlően részesüljünk. Mert, amig dúskáltunk bő­ven minden jóban, nagyon igazságtalanul élveztük a földi javakat. Nálam például ugjr volt, hogy a kere­setemet pontosan, mint az óraütés, mindig az utolsó piculáig elköltöttem. Es drágán ugyan, de mindenem volt. Ellenben a szegény milliomos, aki ült a pénzén és nem mert költekezni, az nélkülözött. Nagyon igaz­ságos tehát, hogy a semmiben legalább egyformán osztozkodjunk.-És ezt nem lehet másképen megoldani, mint a jegyrendszerrcl. (Csak azt tudnám, hogy — papirhiány lévén, —■ miből hamisítják a jegyeket? ... Tán csak nem kétkoronásokból? — Mert abból bő­ven telik.) Hogy. aztán egész nap tanulmányozom a min­dennap életbelépő uj jegyeket, nem csoda, ugyebár, ha a minap is róluk álmodtam. Ott ültem a .kávéház­ban, amely — igy. álmodtam — hasonlított egy villa­mos kocsihoz. A pincérnek kalauz-sapkája volt és nem lehetett semmit sem kapni, csak folyton jegyeket kel­lett váltani. Mindenre volt jegy és én el voltam je­gyezve, mindenféle hájjal, ahogy azt mifelénk mond­ták. Volt zsirjegy, sirjegy, sörjegy, bőrjegy. Csupa jegy voltam már, annyira, hogy egy zabjegyet sem lehetett már a zsebembe dugni. Erre, ahogy ott ülök, egyszerre csak jön felém a főpincér, aki azonban — ellenőr volt. — Szabad kérnem a jegyet? — szólott. Mire én átadtam a jegyeket és ö azokat kilyukasz­totta. Majd szúró tekintettel rám nézett; — Maga színész? — kérdezte. — Igenis — feleltem. — Hol a hang-jegye? Nem volt hangjegyem..— Van gyereke?- faggatott tovább. — Van hálistennek! — Hol a gyerekjegye? A világ forogni kezdett körülöttem, már az őrü­let környékezett. De az ellenőrnek ez nem volt elég.. — Van anyja? — Kérdezte szigorúan. — Hát mit gon­dol, rózsahokorban jöttem a világra? — Akkor hol az anyajegye? — Azt nem mondom meg.— válaszol­tam erélyesen. Aztán a fejemre nézett és kérte a vizjegyet, a zsebemből a pizjegyet, aztán az egy je­gyet, a kegyjegyet, a hegyjegyet és a jegyjegyet. És mert majd meghaltam már éhen, tehát a sok leszur­kolt jegyeknek nekiestem és elkezdtem falni őket. Erre telefonáltak a mentőkért, akik jöttek, kény- szerzubbónyt adtak rám és robogtak velem a Lipót- mezőre. Ott kiszóltunk és a portás elibémállt és ahogy ez már rendjén van, kérte a jegyet. Kő esett te a szivemről, mikor napóleoni pózzal és elegáns kézmozdulattal nyújtottam át neki a kis kartontáb­lácskát és kimondhattam a boldogító varázsigét, az összes jegyek legelső arisztokratáját: S z a b a d j e g y ! szóltam gőgösen és nyomban bevonultam a jég osztályba, a mezőre, a többi Lipótok köz (Csak pár Pillanatig szundikáltam a törzsasztalom,! es arra ébredtem föl, hogy a kenyér-tündér' gyeng den oldalba lökött): : Szabad kérnem a kenyérjegyet? Mégieha% ttjukról Látogatás Kun Gyula ny. tanácsnoknál. Mit szólnak a régiek, az újakhoz? ez a kérdés mindenkit izgat, aki szeretettel, jóindulattal gondol ennek a nagy városnak fejlődésére, biztos, szép neki­lendülésére. Vájjon az öregek, a régiek, akik már nem vesznek részt a veszedelmekkel, sikamlásokkal telt, de tiszteletreméltó szárnyalással megtett rohanó iramban, csöndes elvonultságukban, a procul negotiis tiszta látásában, szenvédélytelen pihenésükben, ho­gyan, mint látják az eseményeket. Néha ellátogatni a városi étet egy-egy volt kori­feusához, a városi adminisztráció egy-egy régi nagy­ságához, nem tehet hálátlan feladat. Egy-egy ilyen látogatást, amelyről a Fővárosi Hírlap hasáb­jain beszámolunk, bizonyára szívesen olvassák el mindazok, akik ismerik a mai városházát és ismerték a régit. Melegedni a régi tüzek mellett, visszaemlé­kezni a múlt lázas óráira, a régi látószögekből megte­kinteni a ma eseményeit, soha sem érdektelen, sőt néha hasznos is. Természetesen válogatni nem lehet. Ennek a kis színjátéknak szereplőit, tiszteletreméltó alakjait a múltnak; nem lehet, nem szabad csoportosítani. Nem tehet különválasztani a keztyiiskeziieket és nem az epéseket. Sokszor ártanak azok, akik szőrmentén bánnak velünk, de talán többször használnak azok a kifakadások, melyeknek alján megcsillanik a tárgyi igazság is. A beszélgetésekből, amelyeket igy pa­pírra vetünk, nem veszünk el és nem teszünk hozzá. Senkinek megharagudni ezekért nem szabad, hiszen akik Budapest virágos szekerét a jövő felé kormá­nyozzák, azokról az igazi kritikát nem a múlt, hanem az utókor fogja kimondani. A múlt csak beszél, a je­len cselekszik és a jövő itel . . . Persze vannak, akik mikor elhagyták a városhá­zát, keserűséggel megrakott szívvel mentek el innen. Az ódon karosszékben, a nyugalom tűzhelyénél sem hullatták ki méregfogaikat. Készakarva választottam ki a legkeményebb gerincű embert, a legmakacsabb gáncsolóját a mai rendszernek. K u n Gyulához men­tem el először, aki hét esztendő óta van nyugalom­ban. Okos, tanult fő, rengeteg, el nem nyiitt energiá­val és talán itt van a legnagyobb baj, töméntelen erőt, alkotó erőt érez magában és ha mindezt más­ként le nem csapolhatja; kiadja kemény, zord sza­vakban, súlyos ítéletekben. Ezekben az Ítéletekben, a városháza mai megítélésében olyan vágású ember Kun Gyula, mint Polónyi Géza. A városháza urai elbírták Polónyi kritikáit is, halljuk hát, mit mond Kun Gyula? Mária Valéria-utca 7. Öreg, kopott ház az előkelő negyedben. A harmadik emeleten, szép, világos la­kásban, házikabátban fogad Kun Gyula. Az ebédlőbe vezetnek be, kissé görnyedt, kissé öreges, teljesen ősz fejű az egykor délceg1, tanácsnok. Amint azonban beszélni kezd, kiegyenesedik, a szemében eleven fény villan. Kissé bizonytalan módon mondja: — Ha fázik, maradjunk itt. Itt fütve van. Én is csak pesti polgár vagyok1 protekció nélkül. De, ha bírja a hideget, kerüljünk beljebb. Tiszta, gondos, rendes, öreges szalonba vezet. Zongora, subláda, rokoko fotelkék és hideg levegő. Vonakodva kezd a szóhoz,, nincs sok bizalma a sajtó munkásaihoz. Ürdöngös ember ez a Bárczy, meg­szerezte a sajtó barátságát, minden fórummal tud bánni, nem tehet ellene eredményes harcot kezdeni. Gondolkozik egy kicsit, aztán mégis csak hozzá­kezd: ( — Jó, én beszélek, ha használni tudja amit mon­dok. Nem tudok kellemes és szép dolgokat mondani, kifakadásoknak fogja tekinteni a szavaimat, pedig tárgyilagos vagyok, messziről és elfogultság nélkül nézem a dolgokat. — Hát hogy mi a véleményem a mai rezsimről? Először is ki kell jelentenem önnek, hogy én nem ön­szántamból mentem nyugalomba, engem elküld­ték. Megokolás nélkül és csúnyán elküldték. De, ha nem igy tenne is, akkor is azt mondanám, hogy a jövőre vonatkozó prognózisom s z o- m o r u, nagyon szó m o,,r u. És ha minden magam­fajta öreg csontot meg fog kérdezni, száz közül kilencvenötén ugyanezt fogják mondani. Mert most nem Kun Gyula nyugalmazott tanácsnok, hanem a pesti születésű ember, a pesti polgár beszél. Aztán elmondja nyugdíjazásának történetét: — Akkor csinálta meg Bárczy nagy beruházási programmját, amely kilencvenegy milliós építkezési beruházást foglalt magában. A csütörtöki tanácsülés végén nyomták a markunkba, de én éjjel-nappali munkával szombatig elkészültem a véleményemmel. Az építkezéseket másfél év alatt akarták elvégezni. Ezzel szemben én kifejtettem, hogy ha minden ked­vezően alakul és ha a magánépitkezéseket a tégla el­vonásával nem akarjuk tönkretenni, akkor másfél év alatt harminc milliónál többet semmi szin alatt nem tudunk beépíteni. 1909. decemberében, úgy karácsony táján, megkaptam a polgármester levelét, amelyben nyugdíjaztatásomról értesít. Megnyugodtam és feb­ruárban mentem. Előbb azonban fölkeresett Bárczy és másfél óra hosszat magyarázta mért kell nyuga­lomba mennem. Később én is megjelentem a polgár- mesternél hivatalos bucsuzásra. Akkor igy szólt Bárczy: „Tanácsnok ur, igaza volt, harminc millió­nál többet nem lehet másfél év alatt beépíteni. Vi­szontlátásra a közmunkatanácsban. Ott együtt fo­gunk dolgozni.“ Vártam nyolc hétig, akkor a köz­munkatanács tagjává helyettem Preyer Hugót válasz­totta meg a közgyűlés, akiről ugy-e mindenki tudja, milyen kiváló építkezési szakértő? A gúnyos megjegyzésen K u n Gyula maga is el­mosolyodik, aztán szakgatott mondatokban beszél B á r c z y-ról, F e s t e t i c h-röl, B ó d y-ról. — Bárczy? El kell ismerni kiválóan tehetséges ember. Abban sem kételkedem, hogy nemes intenciók vezették, amikor a város élére került, de a társa­ság, amelybe belekeveredett, romlásba viszi . . . Aztán repülve hagyja el az ajkát nehány ismert frázis . . . „nem beszélek zsidókról, nem a szabad- kőmivesekröl“ ....... „de a társaság, az a nehány ember . . .“ — Nem mozogtak-e — kérdem — politikai erők. amikor tanácsnok ur elejtéséről volt szó? — Nem. nem — mondja igen határozottan. Egész életemben bevallottan függetlenségi érzelmű ember voltam, de nem emiatt küldtek el . . . Majd megint a mai rendszerről beszél: — Könnyelműség minden vonalon, ez mindennek a baja. Innen származik minden veszedelem. Vannak becsületes, okos emberek is a tanácsban és ha minden összeomlik, mert minden össze fog omlani, ezeknek nem kell félniük. Csodálatos az ilyen össze­omlás, akinek helyén a szive és az esze, arra. nem esik egyetlen tégla sem — Aztán megint igy: . — Amit a mai rezsim csinál, annak nagyszerűen meg vannak a keretei. Pompás, parádés keretek, ki­felé tetszetősek, belül azonban izmok, inak, vér, hús nélkül való. A széles, fényes keretben csak úgy lö­työg valami. Nem, az egész nem tarthat sokáig. Nem mondom, hogy holnap következik be, amit látok, de a közeljövőben elkerülhetetlen a katasztrófa, ami nem lesz más, mint hogy nehányan a nyakukat törik. De Budapest ki fogja heverni ezt is. Az ajtó nyílik, szép, ősz matróna, Kun Gyuláné szól be: — Elmentem a templomba és itthon feledtem az erszényemet. Nem tudtam adni a szegényeknek. A tanácsnok felkel és megkeresi az erszényt. Az­tán gondosan beteszi az ajtót: — Nagy baj az ellenőrzés hiánya. Azelőtt a bel­ügyminisztérium jobban nézett a körmünkre, mint most. A városházán ma mindenki valamit vár, min­dent fölülről. A városházán ma minden Tisza Istváné. És a kormánynak nem kell Budapest. Akár hiszik, akár nem, annak, hogy Budapest nem tud fejlődni, nem tud haladni, annak mindnek Bécs az oka. Bécs. Az egységes birodalom, amelynek útjában van egy nagy Budapest. Bécsnek csak egy vetélytársa van: Budapest. Ennek nem szabad fejlődnie, mert csak ez tudna nagyobb lenni, mint a császárváros. Hadd fejlődjék Prága, hadd virágozzék még Olmiitz is. azoknak szabad. Azoktól nem fél senki. De Buda­pest útjában van Bécsnek, útjában a Gesamtmo- narchiá-nak. Pattogva, lelkesen, szónoki hévvel mondja ezeket. — És a mi tanácsunk hűségesen, szolgai módon utánoz mindent, amit Bécs csinál. Eredeti gondola­taik nincsenek, csak másolnak. Ebben aztán elég szorgalmasak is. Nem állnak meg Berlinig, de to­vább, nem mennek. Az ö számukra Berlin a világ •J . köldöke ... Most az üzemekről szól. Beszél a gázgyár meg­vételéről, H e 11 a i, Morzsányi meg a többiek szerepéről, a városi villamos megváltásáról, K r a u s z Simon ügyességéről. — Mind a kettő helyes vétel volt. de ahogy meg­csinálták azt eredményezte, hogy ma mindkét üzem deficittel dolgozik., A deficit nem sok, de istenem, a költségvetés olyan, mint a patika. Sok mennykő fiókja van, mindegyikbe cl lehet rejteni valamit . . .

Next

/
Thumbnails
Contents