Fővárosi Hírlap, 1916 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1916-12-27 / 52. szám
8 Budapest, 1916. december 27. dául egy olyan tehetségtelenebb, gyöngébb beteg, akinek csak a keze, vagy a lába fáj, szóval még tud enni. az ne fizessen. De már egy gyomorbajos, (az nem tud enni) az fizessen egy, mondjuk: Hl. oszt. n e m.f o g y a s z t á s i adót. Továbbá egy járványos beteg, aki másra is átragaszthatja a nyavalyát, az fizessen egy II. oszt. terjesztési adót. Aztán a vesebajosok, ők fizetnék a legtöbbet. ük az én nézetem szerint: a beteg-virilisták! A veséjüket kiszedném! Mert hiszen az ő veséjüket amúgy is ki kellene szedni. Nekik pedig édes-mindegy, hogy a tanár ur szedi-e ki a veséjüket, vagy pedig a főváros! A busás tanári honorárium helyett, fizetnének I. oszt. vés e-a d ó t. fis ez az operáció biztosabb is volna igy. Tudom istenem, hogy ott vese nem maradna egy morzsányi sem. Biztos forrásból arról értesültem, hogy a főváros már el is fogadta a tervezetemet és a közeljövőben életbelépnek a betegadók. Csak egyelőre még az egészséges adók is megmaradnak. De a-zért' egyelőre ez is csinos eredmény. Sic itur ad asthma . . . r O szép Budapestem!... Építészek, rendezők, művészek és esztétikusok nyilatkozatai a főváros szépségeiről és hibáiról. Kék palást os, világos nyári éjszaka a Dunán, szeszélyes himzésü, milliárdnyi csillagmé- csesével fenn a íelhötelen, hibátalan kupolán, s mélyen alant, a íénykigyókat táncoltató, locsogó vizen, — a lámpások dús és díszes csillagszegélyével a széleken; az alkonyodó, sejtelmes városliget a lángbaborult láthatárral a Szépművészeti Muzeum méltóságos nyugalmat lehelő oszlopai felett; a budai hegyek havas, napsütéses panorámája, amint a szürke házak között, téli délelőttökön előkacérkodik a mesz- szeségből, varázslatos délibábként; vénasszonyok nyarán a városligeti fasor hatalmas platánjai alatt; a merész hidak csodálatos, büszke ive; a Kossuth Lajos-utca, az Andrássy-út ívlámpákkal ékszerezett esti képe; a körutak világvárosi, lüktető forgalma; girbe-gurba, lépcsős budai utcák csendje és békéje; a Stefániáéit vasárnapi kocsikorzója; a Gellérthegyi panoráma; tavaszi zsendiilés a Margitszigeten; tündérszép, állatkerti éjszakák . . . Ilyenkor hányszor száll boldog sóhajtásunk lenge füstje a felhők felé: Ó szép Budapestem! . . . A természet tán egy városra sem szórta oly teli, pazar kézzel szépségeit, mint a magyarok fővárosára. E csodálatos és rengeteg szépséggel azonban sehol sem bántak oly könyelmüen, mint nálunk. Apáink és nagyapáink bűne ez, de nem csodálható: Budapest egyik napról a másikra lett világváros; alig, hogy kinőtte gyerekcipőit, már viruló hajadonná fejlett: nem csoda, ha nem tanult meg öltözködni. Soknak, idegenek előtt, tán nevetséges néha ezért, de a jobbszemtiek meglátják benne minden elszabott ruhája, kama- szos hibái mellett is a majdani szépasszonyt... S most, egy rettenetes, pusztító vihar1 alkonyán,. mikor a megnyugvás és az építés, a munka elé indulunk, hogy begyógyítsuk a sebeket, miket enmagunk ütöttünk eleven testünkbe, - ma különösen aktuális ez a ruhakérdés. Javítani, toldani, frissíteni kell sietve, de legelsőbb is körülnézni, hol a hiba, hol szőrit, hol fáj a szemnek?... A „Fővárosi Hírlap“ mai körkérdése során az alábbiakban megszólaltatja közéletünk néhány építészeti, esztétikai és művészeti kiválóságát, hogy Ítéletükkel, véleményükkel, tanácsukkal járuljanak hozzá a nagy munkához, mely Budapestet szebbé, ragyogóbbá, tökéletesebbé akarja formálni. Különböző formájú, de egyformán drága csiszolású és hii tükröt tartunk eléd, hogy lássad és ismerd meg magad, ifjú, szép Budapestem... Az érdekes és értékes nyilatkozatok itt következnek : Alpár Ignác műépítész:- Budapesten, a mostani világháború elmúltával, előreláthatólag tiz évig nem lehet szó művészi építkezésről. Az építés legnagyobbrészt napszámosmunka s a napszámosoknak mai 7—8 korona napibére nem fog egyhamar visszamenni., aminthogy az élelmezési drágaság is csak las- san-lassan fog apadni. Azután nem lehet elképzelni építkezést amortizálás nélkül, ma pedig az sincs, vagy megfizetlhetetlenül drága, a bankok nem adnak ki zálogleveleket s e téren nem is várható gyors javulás. Nagy lesz a szegénység, az állami források eldugulnak, a bankok elzárkóznak. Ha mégis lesz építkezés, a minden művészettől mentes középületek, mint államvasuti épületek, asylumok, barakkok építése lesz. Úgy, hogy én e háború folytán földi teendőimet bc- végzetteknek tekintem. Mire megindul a művészi élet és az építkezés, én már nagyon öreg ember leszek, sőt sokkal valószínűbb,. hogy már nem is les-zek... — Ami a majdani építkezést illeti, arra vonatkozólag csak azt a tanácsot adhatom a jövő generációnak: több tudást és több alkalmazkodást a környezethez. Vagyis igyekezzenek inkább városépítők és ne egyéni törekvésű házépítők lenni. Értsék át a városépítés lényegét, hogy miben különbözik az építészet más művészetektől. Ha a festő képet készít, semmiféle irányban nincsen megkötve, egészen szabadon fejezheti ki, amit akar; utóbb keretet csináltat •hozzá, mely fokozza a hatását s végül megveszi valaki, kinek lakása miliőjébe a kép éppen beleillik. A városépítő számára, azonban előre adva van a keret és a miliő. Ha egy térre épit házat, alkalmazkodnia kell a környezethez, nem szabad szétrugnia a tér összhangját. Génuai házak közé nem építhetek egy olyan házat, mint építhetnék egy tér közepén egy magánosán álló palotát. — Ahhoz azonban, hogy alkalmazkodni tudjunk a környezethez, ahhoz nagy tudás kell. A szubjektivitásnak és egyéniségnek jut elég tér itt is, a megszabott keretek között is. Ez a nagy tudás azonban a mai építészek legnagyobb részénél hiányzik. Az építészetben a legkönnyebb újat adni, ehhez nem kell tudás. A közönség azonban meg fogja unni ezeket a különcködő éretlenségeket, s tiszta művészetet, városépítő művészetet fog kívánni. Hiszem, hogy a jövő építészei le fognak tenni erről a ma dühöngő feltűnési vágyról, átértik ezeket az elveket és Budapest külső képének megadják a művészi, a környezethez méltó, tiszta jelleget. Hevesi Sándor dr.f a „Nemzeti Színház“ főrendezője:- A mai Pest legnagyobb baja, hogy az ötvenes években túlságosan szép volt. Külföldi utazók ez időből való leírásaiban csupa elragadtatással beszélnek róla s olyan lelkesedéssel, mely meg sem közelíti a mai Pestről való jelenlegi — s valljuk be, méltán kedvezőtlen — véleményüket. Homályosan emlékszem még az Egyetem-utcára, a Városház-térre, (a mai Eskütér) melyeket a bekövetkezett szabályozással megfosztottak minden szépségüktől. A szabályozás különben is meggondolatlanul és helytelen irányban folyt. Külföldön az uj épületeket más városrészbe csoportosítják, ügyelve ott is, hogy ne csak egymásmellé dobálják a házakat, hanem úgy csoportosítják őket, hogy művészi karaktere legyen az utcának, — a régi házakra azonban vigyáznak, őrzik a város múltját. .Miért kell egy szép épületet lerombolni, ha egyetlen hibája az, hogy régi? fin nagyon sajnálom a régi, tiszta reneszánszstilusu Nemzeti Színházat. Meggondolatlanul bontották le, lehetett volna még olyan javításokat eszközölni, melyek a színház használhatóságát hosszú évtizedekre biztosították volna és szép emléke lett volna a múltból a városnak. Vagy a miniszterelnöki palota, ez a tiszta empir-sttilusu épület úgy hallom, nern elég díszes és szintén halálra van ítélve. Kegyelmezzenek a régi épületeknek.- Vagy ha már szabályoznak, történjék az helyes irányban. Mint Napoleon, mikor Párist szabályozta, imponáló, széles sugárutakat vágatott, gyönyörű uj utcákat teremtett. Nálunk: lerombolták és tönkretették a régi Városház-teret a lúd miatt. Erre a hidat nekivezették a Gel- lért-hegynek és a Kossuth Lajos-utca is megtörik az Eskü-térnél, nem esik egyenes vonalba a híddal. Magáról a pesti hídfőről, a templomról, nem is beszélek, azokat a szabálytalanságokat mindenki látja. Vagy ott van az And- rássy-ut, melyet a Bazilikának kellett volna vezetni s igy ki a Dunához. Ezeken a dolgokon azonban nálunk, hol mindent mindig a spekuláció irányított, nem lehet segíteni. — Csináltak, igaz, sok szépet Pesten, a Halászbástya és a rekonstruált Mátyás-templom csodaszép, azonban az én szememben szebb volt a régi s azt vallom, hogy jobban meg kellett volna gondolniok, mielőtt a csákányt belevágták egy-egy rengeteg jóakaratu munkával, gonddal, fáradsággal és áldozattal készült műremekbe. Jámbor Lajos műépítész: — Budapest város múltjában, építkezési és városrendezési tekintetben, történtek nagy hibák, de hogy melyek ezek és milyen természetűek, arról most kár volna beszélni. Részben mindenki ismeri őket, mert e hibák elég feltűnőek és vaskosak, részben szakkérdés, a nagyközönség számára unalmas részletfelsorolás. —- Ismerem Harre r tanácsnok és W a r g a tanácsos készenlevő terveit. melyek részben s ott, ahol lehetséges, a meglevő hibákat eltüntetni, részben a jövő fejlődésnek olyan irányt szabni vannak hivatva, amely irány a legkényesebb izlésűe- ket is tökéletesen ki fogja elégíteni. Ezek a tervek nagyszerűek s az ügyosztály élén álló egyéniségek elég garanciát nyújtanak arra nézve, hogy e tervek, minden nehézség dacára, keresztülvitetnek, mihelyt erre lehetőség nyílik. Ilyen emberek vezetése mellett egészen bizonyos, hogy a következő 30 év építkezése helyesebb és egészségesebb irányban fog haladni, mint az elmúlt 30 esztendőé. Pedig a fejlődés arányai. — ha nem is olyan abnormis módon, mint az utolsó évtizedekben — de hatalmasak lesznek most is. Hikisch Rezső műépítész: Budapest szembeötlő hibáinak föoka az, hogy az utolsó két évtized rohamos fejlődése egy művészieden korba esett bele. E korban az volt a kialakult tévhit, hogy jobb egy rossz egyéniség, mint egy jó, de hatások alatt született terv. E tévhitnek sok tehetség esett áldozatul és rengeteg építészeti helytelenség és ízléstelenség köszöni létét. Kőbe vésett varottas és fafaragás motívumok, a parasztházak naivitásának utánzása a városi palotákon. Ez egészségtelen irány termékeivel van tele a város, ez, vagy ilyen hatások alatt született bérházak rontják el Budapest képét. — Általában nem értem és nem osztom Lechner elveit, s azt tartom, hogy szükségtelen ez az erőlködés a magyar stilus megteremtése körül. Minek? Hát van francia, van angol vagy van talán olasz építészeti irány? Németországban, hol ina oly bámulatosan fejlett építészeti iskolák dolgoznak lázasan, mégsem gondolnak egy egyéni német irány megteremtésére. Az, amit ma jellemző irányoknak neveznek, a,z csak egy kialakult stilus helyi ka- rakterisztikuma. Mint megvolt ez a reneszánsz- stilusnál, hol különböző a firenzei és a velencei reneszánsz-stilus. Nálunk is sok jó példa van erre, mint Ybl reneszánsz-stílusa, melyben egy egészen különös, pesti karakter frissíti fel a vonalakat; de még jobb példa Schmahl, ki nem is volt magyar ember, teljesen külföldi képzettségű építész, kinél azonban mégis megtaláljuk ezeket a speciális pesti karakterű motívumokat. Persze csak az avatott, élesszemii figyelő látja meg e részleteket. Lechner maga, művész volt, ő e tévedése dacára is maradandó értékűt alkotott. Egészen
