Budai Napló, 1937 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1937-04-29 / 17. szám
Budai Napló !93“. április 2í. HELLA de PINEDO a Theater an der Wien volt primadonnája minden este Reg e.n t Kávéház ~ bánj II., Keleti Károly utca I. szám Zongorán kísér NOLDI SCHOOL | Haypál Béla bensőséges ünneplése A budai református egyházközség tagjai közül számosán keresték fel 23-án, Béla napján nagy tiszteletben álló és szeretett lelkipásztorukat név- ünnepe alkalmából. A megjelentek élén Borbély Kálmán dr. ny. min. tanácsos, presbiter az alábbi szavakkal köszöntötte az ékesszavú és melegszívű lelkipásztort: — Nagytiszteletű Lelkész Ur, igen tisztelt és szeretett kedves Lelkipásztorunk! A mindenható • jó Isten kegyelméből ma ünepenapra, a Te név ünneped napjára virradtunk, amikor tisztelőidnek alkalmuk nyílik, arra, hogy szivük meleg szeleteiének és lelki tiszteletüknek őszinte megnyilvánulásával ünnepelhetnek. A jó Isten kegyelmiéből egyházunk a Te értékes személyedben igen kiváló, lelki ékességeket ragyogtató, fényes szellemi ké pességekkel és szilárd jellembeli erővel rendelkező vezető egyházi férfiút nyert, akiről jól tudjuk, hogy ügybuzgó egyházi tevékenységedet teljesen altruista alapon önzetlenül végzed; akiről tudjuk, hogy a békesség eszméjének a szolgálásával egyházadnak tarlós békét biztosítasz és a rendnek, a nyugalomnak, a béketűrésnek, az egyetértésnek és a szilárd valláserkölcsi élet követésének lelkes apostola vagy. Tisztelőidnek meggyökeresedett hite, hogy a nemes hitélet ébrentartása, továbbfejlesztése érdekében a Te értékes egyházi tevékenységedre, hitápoló munkásságodra a magyar református egyháznak elengedhetetlen szüksége van, miért is hitbuzgó lélekkel kérjük a mindenható jó Istent, adjon nemes, szép életed eddigi éveihez még igenigen számos esztendőt, mindvégig erőt, egészséget, hogy boldogító örömeid és reményeid, melyek egyúttal a magyar református egyház és ezen belül különösen a budai református egyház boldogító örömei és reményei is, — hiány nélkül teljesüljenek. Egészséggel megáldott nemes, szép életed nemcsak igen nagyrabecsült és szeretett kedves családodnak nagyértékű kincse, hanem egyházi életünknek is kiváltképen nagy értéke és nyeresége. Kérjük tehát a gondviselő jó Istent, hogy mind családi, mind egyházi tevékenységedet gazdag áldással jutalmazza. . Haypál. Béla lelkész meghatódva mondott köszönetét a bensőséges, meleg üdvözlő szavakért. Jelen voltak még: Péter János dr., a Bethesda kórház lelkésze, Ónodi Szabó Lajos m. kir. kormányfőtanácsos, Kovács Bálint dr., Földes iPapp Károly dr. budai segédlelkész, nemes Pintér Lajos gazdaságvezető, ny. min. főtiszt, Kupag Dénes; karnagy, Csíki Győző, Kiss Sándor; Kőváry Ernő zenetanár; v. Tóth József és mások. A. magyar élei legdrágább Kincsei Felkay Ferenc tanácsnok a gyermekről és a szenéről nyilatkozik a Budai Naplónak Csak nemrégiben hallgattam Felkay Ferenc tanácsnok előadását egyik kerület esti ünnepségén, hogy ugyancsak őt üdvözöljem a Vigadó ragyogó estélyén is, szintén mint előadót. Amott a gyermekről beszélt, ismételve azt az áldozatkészséget, melyet a főváros meghoz, csakhogy a pesti gyerek ne — hogy amerikaiasan mondjuk — a „kőnek gyermeke“ legyen, hanem „a pázsit, a virágos éta- és játszóterek legszebb és legdrágább virága,“ Most meg a főváros zenekultúrájáról beszélt, s a felsőfokú zeneiskola negyedszázados fordulója alkalmából mondta el a Vigadó közönségének, hogy miként fejlődött ki Bárczy István magvetése és miként fejlődött ki a főváros zenekultúrája a Kacsóh Pongrác, a Sxtojanovics Jenő s a Geszler Ödön lelkes és szívós munkáján keresztül arra a fokra, amelyen ma áll. — Csodálatos rugalmasság — mondom a tanácsnok úrnak — kifejezést adva annak a készségnek, amely mindig rendelkezésére áll, ha Budapest kultúráját kell szolgálnia. Mosolyogva hárítja el a gratulációt. — A gyermek és a zene ! Ez az élet legszebb és legdrágább két kincse. S én boldog vagyok, hogy hivatásom ennek a két kincsnek az őrzését és művelését teszi kötelességemmé. Széchenyi mondta, hogy élvezetté válik a munka, ha a szeretet motorja hajtja a kereket hozzá. Nekem főleg az teszi élvezetessé a munkámat, hogy elsősorban is tudom és érzem, hogy mivel tartozunk ma gyermekeinknek, akiknek utánunk a magyar sorsot kell vállalniok. Azt a magyar sorsol, amiről Ravasz László püspök csak nemrégiben mondotta, hogy ha mártír sors is, de viselése felemelő és megtisztelő. Ennek a magyar gyermeknek az életét oda vezetni, hogy majdani nagy hivatásához erőt adjon neki az a ludat, hogy gyermekéveiben mindig a főváros szeretetével és áldozatkészségével találkozott — az nekünk ma szent s hivatásbeli kötelességünk, ha az aszfaltot is feltörjük egy-egy tenyérnyi kis zöldért és kertecskélért, csakhogy virágot kapjunk benne, ha a kis kert nem is lehet nagyobb, mint egy kalap. Nem baj. Fő, hogy legyen. De mindez nem sikerülne szív és szeretet nélkül. Nagy elődök mulatták meg nekünk az utat, hogy a kemény aszfalttól hogyan lehet eljutni a kert, a pázsit, a virág Budapestjéhez. Bárczy István volt az úttörő és Sipöcz Jenő, Szendg Károly csak a nagy megértői és követői annak a nagy gondolatnak, hogy Budapest ne kőváros legyen, hanem a virág, a szépség városa. Lehetne e ez másként, mikor nekünk Budánk is van, amit az Úristen legszebb ajándékul adott drága, egyedüli ékszernek — páratlan szépségű kincsnek, ami egymagában akkor is a legszebb pontjává tenné fővárosunkat, ha nem csatlakozna hozzá annyi, de annyi más természeti adomány is. Ebbe a környezetbe összhangot adni, még pedig életderűs, egészséges életfelfogáson nevelt emberek kiegyensúlyozott életfelfogásában, romlatlan magyarságukban, Budapest rajongó keretében —• s ebbe a csodás környezetbe olyan életet vinni, hogy mindenki büszke lehessen, hogy magyar és hozzá budapesti, vagy mondjuk az ősi nevet: budai polgárnak született, — ez a mi munkánk és fáradozásunk igazi célja. Ezért tekintjük életünk legnagyobb kincsének a gyermeket s ezért vezetjük iskolapéldáinkat úgy, hogy ennek a nagy célnak a szolgálatába állithassuk, s azért fejlesztjük zenei nevelésünket is, hogy ennek a lélekre gyakorolt áldásos hatásából minél több jusson gyermekeink fejlődő és romlatlan leikébe. Ezért nem munka nekünk a munka és édes boldogság a fáradozás. Zs. L, Blidán SUGAR - cipő mugbizhutó! CrflHiclpOhlwt is nagy »Olasz! élt 1., Krlszilna-körui 61. — Postapalotával szemben Heroikus korokra emlékeztető alkotó megmozdulás Irta: Dávid Antal dr., egyetemi m. tanár, a Fővárosi Könyvtár aligazgatója Amikor a budai állandó színház kérdése újra — ezúttal igazán komoly formában — aktuálissá vált, Somody Pál, a! Községpolitikai Társaság főtitkára olyan megoldási tervezettel lépett a nyilvánosság elé, amelynek lényege ez: lejgyen az nj budai színház a szó teljes értelmében — tulajdonjogi értelemben is — a budaiaké. Ez a tervezet — főként azóta, hogy a Budai Napló is magáévá telte, — a legkülönbözőbb budai társadalmi rétegekben oly nagy visszhangra talált és olyan nagy lelkesedést váltott ki, aminőnek mi, budaiak már régóta nem voltunk tanúi szűkebb pátriánkban. Amikor azt halljuk, hogy kispénzű polgárok, egyszerű munkásemberek, azzal ai kéréssel fordulnak a tervezet végrehajtására alakult bizottsághoz, hogy az ő néhány pengős részvételüket is tegye lehetővé, akaratlanul is heroikus korok nagyszerű, alkotó megmozdulásai jutnak az eszünkbe. A sokszor elsiratott „budai lélek“ — úgy látszik — mégis csak él éís adandó alkalommal még mindig tényezője kíván lenni a budai élet alakításának. Ez a körülmény pedig — akárhogy vonják is meg vállukat a kétségeskedők és akárhogy ;s dúl gunymosolyra a cinikusok szájszöglete _ mind en kétséget kizárólag olyan tényező, melyet az adott helyzetben, a legridegebb vállalkozói szemmel nézve is, „bele kell kalkulánunk“ számításainkba. A mai helyzetben ugyanis — részben Budán kívül, vagy mondjuk: Budán felül eső okokból — nem arról van többé szó, legyen-e állandó színháza Budának, vagy sem, hanem arról, milyen legyen az állandó színház. Arról van szó, hogy azt a színházat, amely akár így, akár úgy, de fel fog épülni, Buda építse-e fed, vagy pedig a budai lélektől — és minden lélektől-idegen, pusztán pénzértékben kifejezhető haszonra pályázó üzleti vállalkozás? Abban a pillanatban pedig, amikor ezzel a kérdéssel találjuk szemben magunkat, válaszunk nem lehet többé kétséges. Ami elég rentábilis vállalkozás a szemé'.ytclcu „1 őke- számára, az fokozott mértekbe.» rentábilis kell, hogy legyen a „budai tőke" számára, hiszen azokon a tényezőkön kivül. amelyekkel minden más szinházi vállalkozási ak :s számolnia kell, n ,,budai lélek“-ben ilyar. ‘ényezSt tud belevenni s-n- mításaiba, amely tényezőre arraz egyáltalán nem építhet. Kételkedésnek, vagy habozásnak helye lehetne talán akkor, ha a Somody-féle tervezet rideg üzleti szemmel nézve kedvezőtlenebb lenne vállalkozók számára, mint az egyéb lehető megoldások. Ebben az esetben vitázhatnánk arról, vájjon a „budai jelleg“-ben fogdáit erkölcsi előnyök biztosítása felér-e azzal a nyereségtöbblettel, amelyet egyéb megoldási ) módok kilátásba helyezhetnek. Erről azonban szó sem lehet. Somody Pál terve- zete nem anyagi áldozatot kér ideális célok elérése érdekében, hanem pénzbefektetési lehetőséget nyújt ugyanolyan anyagi feltételek mellett, mint amilyenekkel minden más számbavehe'ő tervezetnek dolgoznia kellene. Miután pedig ezen felül a „budai lélek“ magasabb esztétikai és morális igényeinek az érvényesülését is biztosítja a felépítendő színházban, nem lehet kétséges, hogy a tőkének jóval szélesebb rétegeit tudja mozgásba hozni, min' bármely más terv és olyan tömegeket is bele tud anyagilag kapcsolni a mozgalomba, amelyek különben távol tartanák magukat az egész vállalkozástól. Éppen ezért a Somody-fele tervezetet hideg- szervezői szemmel nézve is, könnyebben megvalósíthatónak tartom, mint bármely más üzleti szempontokat érvényesítő megoldást Ha pedig ez valóban így van, akkor minden olyan hivatalos és nem hivatalos tényezőnek, amelynek a kérdés eldöntésénél ,iszerepe lehet, minden erejével azon kell lennie, hogy ez a tervezet minél hamarabb meg is valósíttassék. (A budai állandó színház felépítési tervezetét a következő számunkban teljes egészében ismertetni fogjuk.) II II NEM KÉSIK EL, ha SZÁLÉ - at I veszi Vagy javiltatja Ariját. I Krlaztiaa-krtll7.E hirdetés felmutatójának 5% sngcdméay Áz idők tanúja Irta: Budo Jusztin dr., a székesfőváros főlevéltárnoka Van. az úgy, mean ritkán, hogy a feledés úgy száÚja meg a szívet, mint az álom a szemet. Értem ezt elsősorban arra az esetre, amikor a jelem nem igen táplálkozik a múltból, a jelen embere 5 nein ér rá arra, bogy emlékezzék és még kevésbbé arra, hogy a fejlődés, a haladás lendítőit érdemük szerint méltassa és szeme előtt tartsa. Sajnos, ez a „mentor im bene meritos animus“, az érdemesekről meg nem feledkező lélek gyakran hiányzik a ma, az irammal azonos jelen emberéből. Ebbem a történetieden gondolkodásban az osztó igazságosság is szenved és még az sem elegendő intő jel, bogy a jövő jelenje ugyanazzal a mértékkel fog mérni: a gyors feledés mértékével. Ez a tténiy a jelentre nézve és ez a kilátás a jövőre nézve, mindenesetre szomorúnak mondható. Ámde az örök igazság gondoskodott jóvátételről, kiegyenlítésiről isi Tudunk még a sajátképi klasszikus korból származó olyan figyelmeztetésről, mely teljes megnyugvással szolgálhat. História est res gesta, séd. ab aetatis nostrae memoria remota. Ez a pártatlam szerepű mérlegelés megérdemli a remek meghatározást. A történelem olyan való igaz. amely távol van korunk etmlékezetétől. Tehát tanúságot tevő tevékenység a volt I valóról, a múlt igazságról. Jól és bölcsen van ez így, mert az elégtétel biztosítva van^és — igazságosan, merít érdeme szerint mindenki megkapja a magáét. így alakul tökéletes körré az erkölcsi világrend, amelyben a múltat a magunkénak érezzük, fal jelent bírjuk, a múlttól belső szükség mietm enged elszakadnunk, mert az is mi vagyunk, a jövőt pedig alakítjuk, de — birtokon kívül. Nem régen megírtam, hogy az 1937. évben sok történeti eseménynek, az 1686- iki visszafoglalást követő építő munka számos állomásának lesz 250. évfordulója. Azt is megírtam, hogy a megemlékezés rendjén semmi szín alatt sem szabad kimaradnia' annak a kimagasló magyar főpapnak, akinél cselekvőbben végrendeletében és alapítványaiban Budára és Pestre mindeddig még senki sem gondolt. Szécherúyi György esztergomi érsekről, az áldott emlékezetű magyar bibomokiól van itt szó, aki sokszor és sokat töprengett azon, hogy vagyonával mi módon szolgálhatja és mozdíthatja elő legcélszerűbben a közjót (diu multum- que anxia sollicitudine faltigamur, quali- ter substantiam nostram in bonum publicum convertere valeamus). Esztergom hajlottkorú érseke volt az, aki nyomban a felmentő ostrom után a vár falainak helyreállítására 30.000, a kapuk fenntartására pedig 180.000 forintot adományozott. A bőkezűség csodájának nevezett Széchenyi György volt az, aki a beteg, a béna, ai sebesült és rokkant katonák számára olyan katonai kórházat kívánt felépíteni, amelyben béke idején más foglalkozású szükölködők és betegek is találjanak menbelyet, minden vallási és nemzetiségi különbség nélkül (alterius quoque conditionis egeni absque omni re- hgionis et nationis diserimime in eodem recipiantur et sustententur). Nevét azonban megítélésem szerint azoknak a hatalmas alapítványoknak a létesítésével^ tette halhatatlanná, amelyekkel elsőnek gondoskodott a visszaszerzett Buda kulturális életének elindításáról. Kollonicsi Lipóit gróf, Széchenyi György utóda az esztergomi érseki székben, 1702. január 1-én kelt egyik oklevelében megállapítja elődjéről, hogy szinte hallatlan bőkezűséggel s a leg- adakozóbban létesítette alapítványait. (Fundationes inaudita propemodum li- beralifate munificentissime factas.) 1937. március 19-ém, József napkor volt 250 éve annak, hogy a több, mint 84 éves Széchenyi György érsek Pozsonyban, érseki udvarában három olyan alapítványt tett, amelyekkel az I. Lipót király által Budára telepített jezsuita atyák részére teljes mértékben biztosította az oktatói és pasztorációs tevékenység lehetőségét. Az alapító oklevél arról is megemlékezik, hogy szülőanyja iránti fiúi kegyeletből is (tette, aki a közelben született és Budán lakott, ennek török kézre jutása uitfán azonban onnan menekülni volt kénytelen (ge- nitrix nostra in vicino orta Budám in- coluisset, eaque per Turcicam tyraaini- dem occupaita, exulare coactla). Eszerint Budán a saját javaibói akadémiai és egyetemi kollégiumot (acade- micum et universitatis collegium) alapított és ennek adományozta 100.000 fo-j rinton vett Nezsider nevű mosonmegyei uradalmát összes tartozékaival, telkeivel, jövedelmeivel és az ugyanott bírt há rom nemesi házzal. Ezekre vonatkozó minden jogát a Jézus-társaság minden-« kori generálisára ruházta úgy, hogy azt a ^ Jézus-társaság rendszere szerint akadémiai kollégiumnak nyilvánítsa ös abban az Ur szőlője számára, minid egyházi, mind világi, Magyarország hivatalaira é® tisztségeire alkalmas személyek képeztessenek. Az ugyanott, 1687. március 19-én kelt második alapító levelével Széchenyi érsek az általa alapított budai jezsuita kollégiummal kapcsolatos papnevelő-in- tezetet (clericorum alumnorum semina- rium) létesített. Miután ő maga is a bécsi Pazmajnieum jeles növendéke volt, a budni intézetet teljesen a bécsinek a mintájára létesítette és kikötötte, hogy mindenben ugyanazon statútum szerint kormányozzák, mint a bécsit. Ez intézet szamara az altala 80.000 forintom birtokolt, Sopron és Vas megyékben fekvő kőszegi javait adományozta, amelyeket saját pénzén szerzett és gyarapítóit. Növendékei a noviciátus elvégzése után elsősorban arra kötelezték magukat, hogy még török kézen levő vidékeken fognak lelkészkedni. Ezen két kollégium (academicum collegium es alummatus) mellé az emlékezetre méltó férfiú, aki ritka bőkezűséggel több, mint másfél milliót fordított kegyes célokra, egy harmadikat is alapított; a világi ifjúság számára convic- tus-t, hogy az ország szolgálatára képzett világi egyének neveltessenek. Erre az alapítványra a 30.000 forinton vett mosonimegyei Nyullajs luiradalmát fordította. Itt az volt a kikötése, hogy a választás magyar és csak hazai fiatalokból legyen, akár nemes, akár polgári, akár jobbágyi rendűek egyébként. Az uj magyar művelődésnek ezek az első jelentős alkotásai Széchenyi György nevéhez fűződnek, aki előbb kalocsai, majd 1685. március 21-ike óta esztergomi érsek volt. Meghalt 1695. február 18-án. Széchenyi érsek alapítványait I. Lipót király kétizben is jóváhagyta. Először! 1696. október 10-ém, amikor még csak annyit mond, hogy az alapító leveleket úgy erősíti meg, mintha azokat szóról-szóra a saját oklevelébe átírta volna. A keresztény; magyar művelődés céljait szolgáló három alapítványt az uralkodó 1700. február 5-én másodízben is megerősítette, ^Ezúttal ünnepélyesebben. Mindenekelőtt ^ az alapítóleveleket sorrendben megerősítő oklevelébe szóról-szóra átírja s azután mindenegyes fejezetükben, záradékukban és szakaszukban megerősíti. Ezzel mindenesetre bizonyított valamit az uralkodó : elismerte és méltányolta a halhatatlan emlékű főpap alkotásainak jelentőségét. . H Végezetül még csak annyit: a történelem mindig megbízható tanú, tanusag- tevŐ erejében nem lehet okunk kételkedni. A nagy alkotókkal és mecénásokkal szemben azonban kétségbevonhatatlan és lekicsiimvelhetetlen érdemük szerint kivételt kell tenni. Ne csak a történelem tanítsa azt, hogy nevük emléke tne életük idejére terjedjen csupán,- hanem érjen az fel minden nemzedékkel (non cum vitae tempore esse dimittendam commemorationem nominis nostri, séd cum ómni posteritate adaequaudam). Mint élénk tudat éljen ez a tanítás az élő lelkében is!
