Budai Napló, 1926 (22. évfolyam, 844-869. szám)

1926-12-24 / 869. szám

6

BUDAI NAPL Ó

Budapest, 1926 december 24.

A budai városkapuk hajdanában fontos szerepet töltöttek be, négy ilyen volt, amelyek az árusításnak is központjai (piac) voltak, mégpedig a Szt. János (későbben Vízivárosi, majd Ferenc József) kapu, amely a mai Várszínház-utcának a, Dísz-tér felé eső végén szakította meg a városfalat; a második a Zsidó (majd Fehérvári) kapu a Zsidó-utcának ugyancsak a Dísztér felé eső végében; a Mindszentek kapuja a mai Tárnok ucca végén és a Szombati (utóbb Bécsi) kapu, amelynek emlékét az új Levéltárnál a Bécsikapu tér elnevezés ma is őrzi. A kaput régen lebontották és vele lerombolták azt a legendás hitet is, hogy amíg a Bécsi kapu tornya áll, addig Bécs nem tudja megvívni Budát. Talán nem is maga a kapu és torony volt a talizmán, hanem a rettenetes magyar erőt bizonyító fegyverek, amik ott lógtak a kapuban s amikről tudott dolog volt, hogy Toldi Miklós fegyverei. Ilosvai Selymes Péter is arra biztatja olvasóját, hogy:

Nézd meg jól Budának Bécsi kapuját Meglátod ott annak súlyos buzogányát Mellette reggeli személyéhez pajzsát, Parittyából hajigáit húsz fontos köveit stb.

Ott lógott a fegyverek mellett Stephan Gerlach udvari pap leírása szerint Toldi álkapcája, óriási lába is. Ezeket a csontereklyéket Bél Mátyás már nem látta, de a fegyverek még ott voltak: az óriási pajzs, a rettenetes szálfa lándzsa, a buzogány emberfej nagyságú kőgolyója, lovának patkója, páncélinge karikái és sarkantyúja. Dugonics András 1756- ban és 1794-ben még látta őket, de már akkor az őrség elkótyavetyélte és végül is valahogy Bécs- be, az arzenálba kerültek.

Pesten három főútvonal volt, a mai Váci-, Rákóczi- és Üllői- utak. Ezeknek végében állottak a városkapuk, még pedig a Váczi (régebben Bécsi), a Hatvani (azelőtt Egri) és a Kecskeméti-kapuk. Érdekesnek tartjuk megemlíteni, hogy a XV. században Pest fölött, szemben a Margitszigettel két község: Jenő falu és Üj-Bécs terült el, amelynek egy része Pesthez tartozott. Pesten különben a magyar elem volt a domináló, mert a plébánia templomban már külön oltáruk van a magyar szenteknek: szt. István, László és Imrének s ezenkek gondozása a kovácsok és kardcsíszárok céhére volt bízva. Ellenben Budán az ualkodó nemzetiség a német volt.

A bíró, a jegyző és tíz esküdt német (csak kettő magyar). Német esküdt őrzi a város pecsétjét és még a hetivásárt is külön tartják a magyarokétól.

A pesti dámának külön sört főztek a város végén, a Lövölde-téren, 1840- ben. „Gambrinus“ volt az első modern sörcsarnok neve s valami^ pompás volt az úgynevezett márciusi sör. a kertben, ahol a muzsika élesen. szivet simogatóan muzsikált és gyönyörű vízmedence hűsítette így nyár idején a levegőt. Nálunk ebben az időben nem a bor, hanem a sör vonzotta az Ínyenceket. Ezt használta ki sok ügyes üzleti érzékkel a Pilsen vidékéről idekerült Neswarba Vince mester, aki modern alapra fektette Pesten a sörmérést. A sörözést mindig szerették a pestiek. Van adatunk rá, hogy Proberger Jakab, aki 1692—1710-ig volt Pest város bírája, híres, nevezetes sörfözö volt. Sorházát és tekintélyes ingatlanát a mai Veress Pálné-utcában. ki a Duna felé, Pest városára testálta, amelyik azután addig folytatta a városivá lett sörfőde üzemét, amíg a körülötte egyre szaporodó magán-sorházak — gyárak konkurenciája le -nem gyűrte. (Ezeknek emlékét őrzi az utóbbi években sokat emlegetett Sörház- utca!) Pest városa a krach előtt bezárta a sörfőzöt s helyén 1870 körül a mai új városházát építtette. Csak tán nem a kétszázéves, a közgyűlés terme alatt volt „sörforrás“ vérpezsdítő gőze érezteti most is még hatását?

Az első forradalom Budán

Zsigmond uralkodása alatt a XV. század elején tört ki. A városi lakosság, melynek többsége iparos volt — a vagyonos osztály helyébe a céhek uralmát akarta léptetni, amint az Németország több városában is megtörtént. Zsigmond király azonban felismerte az ebben rejlő veszedelmet s erélyes kézzel véget vetett a városi forradalomnak. Buda polgársága különben 1405-ben nyer képviseletet az országgyűlésen Zsig- mondtól s akkor indul virágzásnak a város s lesz az ország középpontjává. S közvetlen a tárnokmester alá tartozva, sokszor van alkalma a pénzszűkében lévő királynak kedvében járni, aki viszont rangot adott Budának. De Pest is így jutott önállósághoz.

Mily más volt az élet a múlt század hetvenes éveiben Pest-Budán, amikor a nem is negyedmilliós két várost csak -a Lánc-híd kötötte ösz- sze és a városi közlekedést a csilingelő és tülkölő jó „lófejű“ bonyolította le. Ennek még megállóhelyei sem voltak, hanem ott álltak meg, ahol az utazni vágyó botjával vagy kezével intett a kocsisnak, aki a kocsi perron- jára szerelt, vasrúddal alátámasztott nyeregszerű ülésről kormányozta az öntudatos lovak döcögősét. Vagy amikor a nyitott, az eső vagy nap ellen ponyvával védett, tízüléses omnibuszok vitték öregjeinket a Sebestyén- téri Két huszártól, a szénatéri Két pisztolytól, vagy a Zrínyitől az angol király után elnevezett Király-utcán a „Városerdőbe“ (Városliget) — a Gólyához, a Herminához, a Meikóba, indítván egy-egy menetet, ha mind a tíz hely el kelt s a kalauz szerepét is betöltő kocsis a tízszer 10 krajcárokat minden jegykezelés és ellenőrzés nélkül beszedte; amikor „lógás“ sem volt s a megtelt kocsi csak úgy lett megteltebbé, ha a kocsi hosszú bakjára még két-három pasas felszorongott. Ekkor gyenge trappban, de leginkább lépésben megindult a zöld bárka, a „dohányzóknak“ jelzésű há- tulsó négy ülésen vígan bodorult a Cabanos, vagy Britanika füstje és mindenki örült az életnek, az élet apró gyönyöreinek, melyek között a pesti embernél első helyen állott a városerdei kirándulás és az ezzel kapcsolatos rántott csirke zöld borsóval és Suli-guli vagy parádi vizes borocskával a Gólyánál, a Herminában, vagy a Mexikóban, avagy hölgyekkel megbeszélt találka a Drótszigeten, ahol cukrászda is volt. ..

„Vágtat az omnibusz, azaz lassan

halad

A városligeti gesztenyefák alatt“

mint ahogy a Rigoletto melódiájára széliében énekelték.

A törvénykezés hajdanában, a

mohácsi vész előtti időkig nem járt annyi huza-vonával, mint manapság. Buda város intézkedései szolgáltak mintául az egész ország igazságszolgáltatásának. A város bírója a tanáccsal egyetértve, gyorsan és elég kegyetlenül ítélt. A szemet szemért — fogat fogért elve teljes mértékben érvényesült. De furcsák voltak a kisebbfajtájú büntetések is. így a budai kofákat nemcsak úgy büntették, mint más emberfiát. Ha valamelyikük sokat nyelvelt és társát sértegette, azért a bíró és tanács kihallgatás után szégyenkőre ítélte. Egy nagy darab téglát, vagy követ, úgynevezett szégyenkövet akasztottak a nyakába s azt az egész városban, utcá- ról-utcára, végtől-végig kellett hordania. A megalázás teljessé tétele végett az a kofa, akit megsértett, mindenütt sarkában járt s piszkafával szurkába. Volt erre nevetés, lárma, kivált a kísérő gyermeksereg között. (Vájjon manapság lenne-e elég tégla Budapesten e büntetés végrehajtására?!?) Hanem még a piszkafával lökdöső is kényes helyzetbe juthatott ám! Egész körútja alatt nem volt szabad nevetnie, mert különben neki kellett a követ átvennie s amaz vette át a piszkafát. — Akkoriban még 10—12 éves gyermekeket is a városi hatóság büntetett. Húsz dénár értékű tárgy ellopásáért a hóhér a piacon egy fonott korbáccsal húszig verte őket s ütlegelés közben ezt mondogatta: „Szüleid nem akartak megtanítani. most én tanítalak meg. s ha máskor ilyet csinálsz, erősebbet kapsz, minőket még nem láttál.“

A káromkodónak elvágták a nyelvét, ha pedig valaki szent képet, vagy szobrot hajigálni merészelt, tüzes vassal darabokra szaggatták. A szemfényvesztőket és varázslókat pedig pénteki napon, hegyes zsidókalappal, járó-kelők csúfjára a piac közepére ültették s ha ez sem használt, akasztófa alatt elégették. — De a vendégeskedést, áldomásozást, pazarlást is büntette Buda város szabálya. így kimondotta, hogy a budai polgárok keresztelőbe csak a keresztkomákat hívhatják meg, s ha a házigazda talán másokat is vendégül fogadna, büntetésül minden személy

után két forintot fizessen. A fényes lakodalom is borsos büntetéssel járt, mert ilyen ünnepélyre 12 családnál többet nem volt szabad meghívni. A vendéglátó gazdát e tilalom megszegéséért negyven forinttal sújtották. A halotti tort ülő közönség számát Buda elöljárói nem tartották szükségesnek korlátozni.

Kétezer twkctt mts ez Osztrák-Megyar Monarchia

Először Mátyás után

Mátyás király ötvenéves korában, mint osztrák főherceg halt meg. Bécs hódolása után az oszták főhercegség is címei közé tartozott. Mátyás király kapcsolta először Magyarországhoz a körülöttünk fekvő tartományokat. Tizennyo'lcéves volt, amikor magyar király lett. Huszon- négyéves, mikor a magyar koronát osztrák kézből kiragadva, fejére tették. Már a következő évben ő koronáztatta Bosznia királyává egyik főúri alattvalóját. Szerbiát, Romániát szorosabb kapocsba hozta Magyarországgal. Harmincéves múlt, amikor cseh király lett. Ekkor csatolta Magyarországhoz ,a morva és sziléziai tartományokat. Osztrák főherceg negyvenötéves korában lett.

„Vandorbíráskodás“ című tanulmányában írja dr. Kjiffer Béla, a képviselőház főkönyvtárosa, hogy a magyar-osztrák birodalmat, úgy, amint azt Ferencz József, a nyugatról származott Habsburg Rudolfnak ivadéka, alakította meg, — először Mátyás király, a keletről származott Hunyadi Vajknak unokája építette fel.

Mátyás elkövette azt a machiavel- lisztikus hibát, hogy áttette székéi Béosbe és onnan kormányozta birodalmát, amelynek ezért kellett megbuknia. Kelet felé kell tolni a középeurópai központi birodalom határát és az egyedül álló magyarságra kell az uralkodást alapítani. Ez lehet a jövendő politikája.

Mátyás király birodalma összetörött gyenge utóda kezén, de a magyar lángész, a haza bölcse, késő századok múltán, természetes és történeti alapján újra felépítette, ahogy az akkori viszonyok közt lehetett.

Mátyás király rövid 32 éves uralkodása alatt a hadügy, pénzügy, igazságügy szilárdan megújultak, a földművelés és bányászat, ipar és kereskedelem, a háborúk és terheik dacára, fölvirágoztak. És a könyvtől máig is idegenkedő nemzet ‘akkori királya remek és rendszeres könyvtárt gyűjt, mikor a püspökök közt ’tékozló dorbézolás volt a divat.

A nemzet vezére, a fejedelem, maga volt a megtestesült és tetőtől fenékig ható igazság. Fegyelmezett volt önmagával szemben is, ahogyan legjobban bizonyítja az a nagy jelenet, amely a törökök elleni terveit rontotta meg. Trónján ült, Felesége mellette. Követet fogadott, a pápa hírnökét. Vagy egy órahosszat felelt más kérdéseire a követ, kerülgetve azt, amitől tudta, hogy fájdítani fogja a király szívét. Végül a pána bí boros követe előadta, hogy Mátyás király nem fogja a kezéhez kapni a foglyul ejtett török herceget, Dsemet. a szultán édes öccsét. Konstatiná- poly és Ázsia biztos kulcsa lett volna ez a török herceg Mátyás királynak, az ügyes ktilfjgyérnek és hadvezérnek a kezében. Mikor a bíboros ajaktól szívéhez ért ez a reánézve keserű hír: — az ötvenéves Mátyás király, akinek lábadobbanásától Konstantinápoly és Bécs reszketett, ott a trónon a felesége mellett, könnyekre fakadt. Könnvet facsart szeméből a metsző gondolat, hogy világraszóló, évek óta érlelt terve a török herceggel dugába dőlt. Zokogott tehetetlenségében a pápával szemben, de a pána követét még sem tette durván csúffá, hanem kegyesen elbocsátotta. Mi más volt Napoleon császár, aki Volnev szenátort, mert azt mondotta előtte, hogy Franciaország a Bourbonokat kívánja vissza, úgv hasba rúgta, hogy elájult tőle. Ekkora önuralmat, mint Mátyásé volt, feiedelmi székében ritkán látott a világ.

A pesti tyúk hat kraicárért tojik egy tojást, egy pár csizma ára hat forint és a húsnak fontiát 7 krajcárért mérik — mondja gúnyos tréfásan 1803-ban egy felvetődött vidéki. Furcsa világ van itt Pesten — mondja tovább — mert még a cselédek is ugyancsak rátartók: nem szívesen fogadják. ha „te“-nek szólítjuk őket. Fényűzésre annyira hajlandók, hogy a kocsisok zsebórát hordanak magukkal. A többi minden rendű-rangú ember pedig lcborotváltatja a bajuszát s helyette pofaszakállt növeszt és a haját fodorítja. Egyszer — úgymond a szemtanunk — favágót kerestem a Rókus-utcában, ahol a favágók negyede volt. A leghíresebbet kerestem. de nem volt otthon. A felesége, aki ura ócska nadrágját foltozta éppen, azt mondta, hogy a férje a parókásnál van, ahol haját fodoríttat- ja, hogy este bálba mehessen. S bizonyára a „favágók“ vagy „gatyások ‘ szállójába ment mulatni, mert kényes természete nem engedte, hogy valami kurtakocsmába térjen be, Pesten különben mindenféle munkásoknak küiön-külön táctermük volt, — ellenben Budán a ,,Három kapások“ szállójában bárki táncolhatott, aki a belépődíjat lefizette.

— Nem vök büszke népség a hajdani Buda lakossága, mert még a tanácstagok sem tudtak irni-olvasni 1699-ben s ingben-gatyában, mezítláb jártak az utcán s tolták a taligát. A nemességgel egyáltalán nem tudták a versenyt felvenni, de másrészt féltékenyen őrizték polgári jogaikat s nem törődtek azok kiterjesztésével, a szélesebb néprétegek befogadásával. Ellenkezőleg: mindent elkövettek, hogy minél kevesebb felebarátjukkal kelljen a megszerzett jogokon osztozkodniio'K. A polgárjogot (cívis) nagyon nehezen lehetett megszerezni. Még a polgár fia sem volt polgár, azt is fel kellett venni a polgárok lajstromába, ami akkor történt, amikor az illető a városban inaskodott, legénykedett hosszabb ideig egy mesternél és a céhbe való felvételét kérte. A céhek pedig csökönyösen tiltakoztak a mesterek számának szaporítása ellen. Aki tehát nem született mester fiának, legokosabban tette, ha a mester lányának kezére pályázott. így könnyen ment a céhbe való felvétele, ami rendszerint az esküvővel és a polgári kötelékbe való felvétellel egyidőben történt. Ez mind nem volt valami olcsó mulatság, mert a céhet meg kellett vendégelni, külön a céh-ládába fizetni, le kellett róni a polgár-dijat, amely jelentékeny jövedelmi forrása volt a városnak, de az es'ketési és lakmározási költségek is nagy ösz- szegre rúgtak. A régi város tehát a maga módja szerint elzárta magától a vagyontalant s azt. akinek a háta mögött nem állt vagyonos ember. Sokan voltak, akik csak vágyakozva tekintgetbettek a céhbeli mesterség és polgárjog felé: a céhrendszer sok inast és legényt terelt a városba, de e becsülésreméltó elemen kívül lézengett itt elég szerencsepróbáló is, akiket együttvéve, a cívisektől megkülönböztetve, csak a lakos, ineola elnevezés illet meg.

Lakásmizéria régente is volt Pest-Budán, amint azt egy 1790- ben írt naplóban olvassuk, amelyet a budai országgyűlésre feljött megyei „nevezetes férfiú“ írt.

„ ... Pest alá értünk s ott a határban levő vendégfogadóban megháltunk. A vendégfogadós nem győzött eleget panaszkodni a sza- bolcsmegyei bandériumra,', hogy mint káromkodtak; bornak ételnek maguk szabták árát s amint tetszett, úgy fizettek. S midőn hallotta tőlük, hogy még több bandérium jő, majd kétségbeesett. Másnap este bementünk Pestre. Házról-házra kerestük a szállást, de haszon nélkül. Aztán a vendég- fogadókban. De minthogy a diéta most gyülekezik és vásár is vala, mind dugva voltak vendégekkel. Végre elvetődtünk az Arany Sas nevű fogadóba (a Nemzeti kaszinó palota helyén állott) s annak egy felső szobájában kaptunk szállást. Itt étel egy személyre 24 krajcár, bor 8 krajcár, ház 18 krajcár, egy findzsa kávé 6 krajcár vala. Minthogy a vendégfogadós is csak hat napig fogadott be, következő napon Pestnek, Budának nagy részét szállás kereséssel hasztalanul bejártuk, amely miatt lábaim meg- sebesedtek. Pesten kívül egy mészárostól alkudoztunk egy szo- bácskát; de 24 órára két forintnál alább nem adta. A napot sok fáradsággal eltöltvén, lefeküdtünk. Minthogy nyoszolya számomra már nem jutott, isteni gondviselésből a szoba pitvarában a földre feküdtem.“

— Különben fővárosunk szállóhelyiségnek nem volt bőviben .még 70—80 évvel később sem. Egy angol utazónak, aki 1814-ben járt itt, ugyancsak szeget ütött a fejében: vájjon hol kap majd éjjeli szállást.

A 700 éves kérdés. A vegyes házasság problémája nálunk már az Árpádok idejében megvolt. IX. Gergely pápa 1231-ben, március 3-án Róbert érsekhez írt levelében feljaj- dul, hogy nálunk a keresztény nők zsidókkal és szaracénokkal adják össze magukat, sőt ezek keresztény nőket még feleségül is vesznek. II. Endre azonban annyira le volt kötelezve a zsidóságnak s főképpen Téka comesnek, hogy nem mert ebben a dologban intézkedni. Csak 1233 augusztus 12-én Ígérte meg a pápának, hogy ha szaracén, vagy zsidókeresztény nővel bármiféle viszonyba lépne, javaik -elkobzandók s mindkét fél: a keresztény is, a pogány is rabszolgának adandó el, de csak kereszténynek. Ezt az intézkedést azonban aligha vihették kérésziül, mert a pápa ismételten panaszkodott, de most már nemcsak az összevegyülés ellen, hanem azért is; hogy a máshitűek keresztény rabszolgákat is vásárolnak s ezek útján, minden kényüket kielégítik.

Buda híres törvénykönyve szabta meg a közigazgatást és törvénykezést az 152o-iKi, mohácsi vészt megelőző időkben. E könyv a városi legfőbb személyeket a várparancsnok -kivételével ily rendbe sorozza: „... Négy rendje van az emberiségnek, mely a várost díszíti és naggyá, teszi, mely által a közönséges jó íentartatik és tápláltatik. Először is a plébános. Ez jo, tudományos és értelmes ember legyen a hitetlenek: miatt. Másodszor a bíró. Ez lelki- ismeretes legyen, bölcs és hatalmas,, hogy a gonosztevők rettegjenek tőle. Harmadszor a jegyző. Ez hű legyen* sokat ismerő és ravasz, hogy a csalók ki ne fogjanak rajta. Negyedszer a városi tanács. Ez előrelátó legyen, nem hanyag, sőt szorgalmatos; egyetértő, hogy az engedetlenekkel könnyű szerrel megbirkózhassék ...“ A mondottak szerint legjobban a plébánost tisztelték, bár a városi ügyek intézésében nem neki voit a legtöbb szava, mert a közigazgatás és igazságszolgáltatás feje a bíró volt. Ennek hivataloskodása Budán csak egyik Szent-György-naptol a másikig tartott, „nehogy elbízza magát.“ Bíróváiasztási joga minden szabad polgárnak volt. A polgárság. Istentisztelet után a Városház előtt (a mai I. kér. elöljáróság épülete) fegyver nélkül összesereglett, hogy az új bírót megválasszák. Máskor Buda lakói, mint városuk legtermészetesebb védői, fegyvert szabadon viselhettek, de ez alkalommal anélkül kellett megjelenniük. Aki ez ellen vétett, kezét levágták; annak pedig, aki civakodni kezdett, fejét ütötték le. Senki sem szeretett ilyenkor pártoskodni, legtöbbször közfelkiáltással ejtették meg a választást. Midőn a polgárság lecsendesedett, a hivatalát letevő bíró rövid beszéd kíséretében visszaadta a bírópálcát* amely bíróról-bíróra szállt. A tanács tagjai jegyzőstül szintén beszédet mondtak s egyszersmind mindenki szemeláttára átadták két németajkú polgárnak a város pecsétjét megőrzés végett. Lemondásuk után egy polgár „egész alázatossággal“ megköszönte fáradozásaikat. Azután Kölcsönös üdvözletek után következett az új bíró- és 12 tanácsos választása,, akik maguk mellé jegyzőt kerestek. Az új bíró azután kisbírót nevezett- ki, a külvárosok részére albírákat és a mesteremberek közül felügyelőket választott, akik neki hűséget esküdtek. Mindez ünnepélyek betetőzéseid az új bíró utcáról-utcára járva magát a népnek bemutatta, amikor is a háztulajdonosok a kapu előtt illendő tisztelettel fogadták. Egy garas fizetés sem járt az első tisztviselőknek, de az a kedvezményük meg volt, hogy adót nem fizettek s ha nagyobb hivatalos munkát végeztek, a városi számadás terhére szabadon ettek-ittak. A „becsületért“ végzett munkáért, ha nem csordult* hát cseppent úgy néha-néha.

ÚJ TELEFONSZÁMO T

kapott a Budai Napló, és az uj „K RÍ S Z TINA“ központhoz osztották be. Ezentúl tehát

■Eh K 502-96