Budai Napló, 1919 (17. évfolyam, 607-629. szám)
1919-12-25 / 629. szám
6 BUDAI NAPLÓ 6 I Akkora utat tettem meg, mintha Titeltől Máramarosszigetig mentem volna. Négy lovamat és egy öszvéremet a katonám hajtotta, aki velük ment rövid utón; én ellenben bogarásztam és gyűjtöttem jobbra-balra térve a múzeumok számára. Folyton-folyvást mentem Kelerői Nyugatnak. Éjszakára pedig lepihentem ott, ahol éppen utolért az est; lefeküdtem a puszta homokra. A katonám estende főzte a vacsorát, amig én az acetylen- lámpa fénye mellett rendeztem a nappal gyűjtőiteket. Egész nap csak Istenemmel beszéltem s azután nyugodtan álmodtam a csillagos ég alatt, amig felkeltett a hajnal. Majd eljutottam a Kordillerák őserdővel borított alsó lejtőire és végül a magas gránithegyekbe, fenségesen vad tájakba. Ott, már a chilei határon, elhagytam a kis karavánomat. A csapat egy erdőirtással foglalkozó német telepen maradt, San Carlos de Bariloche-ban; én pedig készültem, hogy átkeljek a járatlan gerincen. Csak az irányt tudtam, merre menjek s igy nekivágtam az ismeretlen világnak. Tizennégy napig vergődtem utta- lanul, felfelé-lefelé a sziklák és csúcsok között, mire végre egy óriás- terjedelmű glecser alsó szélén és a Tronador füstölgő vulkán közelében átkerültem a chilei oldalra. Felejthetetlenül szép vidékeken jártam. A nagy magasságban mindig csak esőben voltam, ködben, felhők közelében és a méretlen jégtömegekről éjjel-nappal reám zuduló fagyos szélben szereztem magamnak délamerikai emlékül azt a reumámat, amely most — fütetlen szobámban — újból kínoz a vállamban. Életem legnehezebb útja volt ez az átkelés. Ma csodálkozom rajta, hogy el nem vesztem; hogy bátorságom el nem hagyott. Tizennégy napon át mindig csak egyazon vizes ruhában maradtam; átázottan este se pihenhettem le máshová, mint a nedves, mohos, kidőlt fatörzsekre. Nem volt velem semmi más, csak a kimért kis élelem, csokoládé, cukor és szárazkenyér s ez is már fogyófélben volt, amire végre a hegység másik oldalán, a lehuzódó gyönyörű völgyekben ismét emberekre találtam. Szintén csupa német telepesre. Chile-ország olyan, mint a viruló kert. Az embermagasságu Fuchsia- bokrok telidesteli apró, vörös virágokkal tavaszi díszben pompáztak. Az erdők széle, a lejtők mezője, minden ami körülöttem volt, üde- séget lehelt magából. Élet, zavartalan élet volt minden, amit láttam e derült tájon. Sajnáltam, hogy ott nem maradhattam a természetes boldogság országában, e földi paradicsom virányain. Az érintetlen erdők sötét sávokban húzódnak le napjárásnyira a tenger1 partig. A Csendes-óceán egyik kis öblében Puerto-Mont városkára bukkantam. Ott befészkeltem magam — ismét német telepesek közé — egy hétre, hogy barátságuk melegében kipihenjem viszontagságos utam fáradalmait. Szívesen ott maradtam volna tovább is ebben a gyönyörűségben, ahol a zugó tenger moraja az erdők bugásával egybe vegyül és minden színes, minden frissen zöldülő s ahol az embereknek nincsen gondjuk. Azonban hitt a kötelesség vissza- vissza az elhagyott karavánomhoz. Most azonban már a rendes utat választottam észak felé, San Martin de los Andes irányában. Egy hét alatt - ismét magasztos őserdőkön áthaladva - az argentínai oldalon jártam megint. Katonám türelmetlenül várta már visszatérésemet. Azután, további utamon visszafelé, lehetőleg rövid vonalban átvágtuk a széles síkságot, hogy a Rio Limay alsó völgyét mielőbb elérjük, ahol - körülbelül négy hónappal azelőtt — elhagytuk a pampákba tolt utolsó vasúti állomást. December vége felé voltunk; már csak néhány nap választott el Con- fluenzától. Forrón tűzött le a Nap a felhőtelen égből reggeltől estig. Ott ugyanis akkor van meleg nyár, amikor minálunk, itt Euróbában, a téli hideg borul az országokra. Karácsony előestéje volt éppen, amikor egy kis emelkedésről a távolban a simán húzódó folyó ezüstszalagját megpillantottam. Nem téveztettük el az útirányt, jól haladtunk eddig. Leírhatatlan örömömben siettem, talán rohantam is, a mig elértem a a széles vízpartját. Boldogított az a tudat, hogy nemsokára ismét emberlakta vidékre jutok. Pihenni óhajtottam a folyó partján, a fűbe feküdtem; azonban egy-kettőre bent is voltam a vízben: sötétedő szent karácsonyestén, a végtelen pusztaság közepén, megfürödtem a szabad ég alatt, amelyen nemsokára kigyulladtak kicsiny mécsesekként a csillagok. Már csak két napig kellett előre törtetnem, hogy a kultúra széléig eljussak és vasútra szállva tovább repülhessek. Boldog karácsonyi emlékezés — hideg szobámból, mostani kietlenségemből visszavágyom a végtelen, szótalan, forró pusztába, ahol csak földet és eget láttam s emberektől távol: sokszor emelkedett a lelkem a mindenható Istenhez. fl csendes malom. — Emlékeimből. — Hazulról irta az édes anyám egy zimankós karácsonyi ünnepen, hogy a machnácsi hegyen ismét gyilkosság történt és kérdezte, hogy emlékszem-e még az öreg Krajcso- vicsra, a vén molnárra, a csendes malomra a teplici völgyben. Száz esztendős bükkfák hajoltak föléje s alattuk csobogva-zuhogva szaladt a patak. Túl rajta a nádtermő mocsár, közepén hosszú mély árokkal. Valamikor sánc-árok volt és a Motesiczkyak ősi várát védte. Emlékszem. Hogyne emlékeznék! A machnácsi völgy szűk, sötét. Két oldalt meredeken emelkedik a sürü, sötétzöld erdő boritotta hegyoldal. Olyan ez, mint egy alpesi völgy. Nyár derekán is olyan koromsötét benne az éj, hogy az ösztönvezeíte ló ijedve csetlik-botlik a kemény országúton. A holdsugár csak itt-ott veti rá ezüstös fényét és apró mécsként ezer meg ezer éji bogár fénylik az utmenti fűben. Ezeket is az ösztön hozza ide. Kéntartalmú, villamos itt a föld. Néha napokig zug, dörög a hegyek gyomra. Magasra felszökik ilyenkor a he- gyentuli trencséni fürdő hévviz forrása. A malmot hajtó patak eltűnik hirtelenül, senki sem tudja hová és csak napok múlva kerül ismét elő, váratlanul — mint ahogy eltűnt — sárosán, piszkosan. A vize langyos, kénes izü és szürke salakot sodor magával. Egy nap alatt felszikkad a mocsár, tenyérnyi széles repedések támadnak rajta kigyós-kacskaringós vonalokban, mint a mármány erei. Némely helyen kidomborodik a fekete sár, mint a vakadturás s egyszerre csak elpattan, mint a buborék. Kéngőzt lehel a föld is és messze száll onnan a dalos madár. Ilyenkor olyan nyomott, halott itt minden, mintha temetnének. És megesett gyakran, hogy a miseni keresztuton feldőlve találták a szent- háromság oszlopát. Olyan csendes minden, mint a mesebeli ország. Szél se zörren, madárfütty se hallik és a falu népe némán vet magára keresztet, szótalanul emeli meg a kalapját. Közel van itt a pokol — nagyon. Ilyenkor a malom is csendes. Máskor százféleképen veri vissza zakatolását a visszhang és messziről üdvözli a közeledőt. Az erdő elfogja a hangot és lágyan elringatja. A malom tájéka is eleven. Fölötte, a hegyoldalba vágott országúton nagy zajjal abrakolnak a fuvarosok és hordják zsák után a zsákot le a malomba, fel a malomból. Az erdőben szanaszét kolom- poló nyáj legel. Kecskegidó hijja csilingelő anyját. Fönt a fák suttogó lombja között kopácsol a harkály, szól a rigó, pinty, esténkint a csalogány. És mindez megváltozik hirtelenül, alig egy fél nap alatt. Fakó szint ölt még az erdő lombja is. A trencséni együgyii pornép azt mondja, hogy a sátán kisért. De ne is jöjjön erre ilyenkor, aki embert tud ölni. Lelkét békóba veri a haragvó föld moraja és elveszti hitét. Csak az ösztöne vezeti, csak az állat él benne. Megöl az ott valakit! És megölte . . . ... Az öreg Krajcsovicsot zsan- dárok hozták a kastélyba. Ott lakott a járásbiró. A vén molnár beesett szemeiből peregtek a könyek, arcán égett a szégyen pirja s a kezét összefogó kötél alól szivárgott a vér. Nem tudtam én azt akkor megérteni, de tisztán emlékszem, hogy a zsandárok akkor törtek rá, mikor egy véres holttesttel bajlódot a patak r partján. Ő szegény azt vallotta, hogy úgy találta már holtan, bezúzott fejjel, kirabolva. Kiment éjfél tájban lesni a patak jöttét s amint a száraz mederben fölfelé haladt, úgy bukkant rá véletlenül a halottra. A teplici fürdő valami külföldi vendége lehetett a szerencsétlen. Mikor az édes atyánk jött a molnár felé, erőlködött, lehajolt s minden áron kezet akart neki csókolni. — Segítsen rajtam, tekintetes uram. Nem egy igaz pörömet kijárta, megnyerte. Pedig nem volt nekem ennél soha igazabb ügyem. Azért tanult ember tekintetes uram, hogy ilyenkor segítsen az együgyű ember baján. Láttam, amint édes atyánk homlokán elsimult a hosszú, vékony ránc és mélyen belenézett a könyörgő ember szemébe: — Nem hiszem el én ezt magam se, Krajcsovics 1 Majd beszélek a járásbiró úrral. Mennyire jól eshetett a meggyötört embernek ez a vigasztalás. Úgy csüngött ő is atyánkon, mint a falu népe. Akinek buja, baja volt, hozzá jött vigaszért, tanácsért, segitéségért. Úgy jártak hozzá mint hajdanta a jobbágyok a földesurhoz. Volt is hozzá aranyos jó szivén, egyenes lelkén kivül hivatalból is jussa. Ő volt a motesici uradalmak csődtömeg-gondnoka és oda tartozott a machnácsi malom is. A vén molnár baján még sem tudott segíteni. Ellene szólt minden. Mit ér a biró és az ügyvéd meggyőződése, ha az igazság mérlegserpenyőjét lerántja a megcáfolhatatlan bizonyítékok súlya. Az öreg Krajcsovics ott sinylett a trencséni börtönben. A fia, a Sándor fiú pedig va- sárnaponkint bejárt az atyánkhoz könyörögni. — Tekintetes uram, mi lesz az atyámmal ? Elpusztul a szegény a hideg nedves börtönben. Vész ami becsületünk vele, pusztul a malom is. Még a patak is elfordult tőlünk. Máskor annyi volt a vize, hogy a fél zsilipet mindig nyitva kellett tartani. Most alig felényi és ha minden vizét elfogjuk is, kevés a három keréknek. A falu népe elkerüli a malom tájékát és a boboti malomba jár őrölni. Bizony megesett a szive mindenkinek ezen a szép, deli molnár-legényen. Atyánk is mindig megvigasztalta: — Majd jobbra fordul minden,. Sándor öcsém. Bemegyek holnap Trencsénbe és száraz szobát kérek atyád számára. Következő vasárnapon behozta magával a legkisebb húgát. Vörös, dagadt volt a szeme. — Könyörgöm, tekintetes uram, nézze meg ezt a leányt. Éjjel-nappal az atyját siratja. Még megélem, hogy kifolyik utána mind a két szeme. Ezt szerette közülünk legjobban az atyám. Talán harmadnapra kivitték a molnárék Anikáját a temetőbe. Azt mondták, hogy sirás közben megszakadt a szive. Nem akadt közülük senki, aki megvitte volna a szomorú hirt Trencsénbe. Szombat este aztán meghozták a vészjósló hirt, hogy zug ismét a hegyek mélye. Vasárnap reggel a gyerekek feltürt nadrággal pocskol- tak a patakban. Csak itt-ott maradt meg belőle egy tócsányi. Estétől reggelig eltűnt, mint máskor. Szomorúbb, levertebb volt a vén molnár fia is.
