Budai Napló, 1919 (17. évfolyam, 607-629. szám)
1919-12-25 / 629. szám
5 BUDAI NAPLÓ 5 A^biró vállat vont: — Tehet, de nem szokta. — Az a fő, hogy tehet. Nem tagadod, hogy tehet bölcs kádi. És én önként jöttem ide egyedül. Jogosult vagyok arra, hogy egyedül is távozzak. A bölcs kádi helyeslőén intett S mélázva nézte tovább a nargilé füstjének lomha gomolygását. Egy lépés előre. Irta: UJJ GYULA. Nem a politikában, hanem a tudományban. Még mi itthon egymással birkózunk azon a csekély porondon, amit még meghagytak számunkra zsákmányéhes ellenségek, addig a nyugat nagy, szerencsés nemzetei építik tovább a kultúra, a tudomány hatalmas épületét népeik boldogitására. Csak néha töri át egy-egy fénysugár azt a sürü, sötét felhőt, ami minket a nyugattól még mindig elválaszt. Egy ilyen fénysugár csillant felénk Angliából a múlt hetekben. A londoni tudományos akadémia teljes ülésén Lodge, az elnök, bejelentette, hogy a május 22-i teljes napfogyatkozás megfigyelése alapján beigazolódott Einstein német tudós elmélete, amit Relatív itás-mk nevez a tudomány. Az elnök — elsőrangú szakember ebben a tudományágban valóságos ünnepi beszédet tartott a német tudós tiszteletére, a legnagyobb angol lapok pedig másnap vezércikket írtak a zseniális német professzorról. Boldog ország! Szerencsés nép ! Mig nálunk az akadémikusok egymást dobálják ki a tudomány hajlékából, ott már a volt ellenséget ünnepük! Elmúlt a véres mérkőzés, elmúlt a szivekből a keserűség! Most jön a nemes verseny: a munka és a tudás versenye. S itt nincs irigység, nincs gáncsvetés: az érdem előtt legálisan meghajtják a zászlót. De hát mit is alkotott Einstein, hogy nevétől visszhangzik a tudományos világ? Hogy ezt megérthessük, a fizika tudományának legfinomabb szövevényébe kell egy pillantást vetnünk. A múlt század közepe táján mind bizonyosabbá vált, hogy a fényt rezgésnek kell tekintenünk épugy, mint a hangot. A hangzó test részecskéi szabályos ide-oda lengő, rezgő mozgást végeznek, másodpercenként néhány százat, esetleg néhány ezret; annál többet, minél magasabb a hang. A rezgés tovább terjed a térben s a levegő hullámzása fülünk idegzetét is rezgésbe hozza és igy meghalljuk a hangot. Éppen igy vagyunk a fénnyel is, csakhogy másodpercenként nem néhány száz, hanem ugyanannyi billió a rezgések száma. 400 és 800 billió ^közötti rezgések iránt érzékeny az a rendkívül finom szerv, a szemünk. 400-on alól hősugarak, 800-on felül ibolyántúli (3000 billióig) fénynek nevezzük, a trilliós rezgése pedig a Röntgen-sugarak. 400 billió = 400,000.000,000.000. 14 zérus! A háború összes költségei és kártételei fillérekben sem tesznek ennyit! S ennyi rezgést fog fel szemünk is a vörös fényből, mig siető menésben kettőt lépünk! Nem csuda, ha nem ismerünk rá egy könnyen finom rokonára, a fényre. No, ő sem igen tartja a rokonságot. Mig amaz gyalog cammog a levegőben (három másodperc kell neki egy kilométerhez), addig a fény 300,000 kilométert tesz meg egy másodperc alatt, tehát alig egy mil- liószor annyit. 8 perc alatt átsuhan a Naptól bennünket elválasztó másfélszáz millió kilométeren. Itt ütköztünk bele a nagy rejtélybe. Miféle anyag terjeszti ilyen változatos sebességgel a hullámzást ?! Mert józan ésszel azt nem tudjuk elhinni, hogy minden közvetítés nélkül juthasson hozzánk a hullámzás, legyen az akár valóságos rezgés, akár elektromágneses erők rezgésszerü váltakozása. De anyag közvetíti, miért találjuk mi abszolút üresnek a csillagközi teret ? Miért nem találnak a legcsekélyebb ellenállásra a roppant méretű égitestek a leggyorsabb ágyúgolyót megszégyenítő rohanásukban ? Pedig annak a titokzatos anyagnak, a fényéternek rugalmasabbnak kell lenni a legfinomabb órarugónál, ezerszer összenyomha- tatlanabbnak kell lenni a gránitnál, hogy a hullámzás oly roppant sebességgel suhanjon át rajta. Minden erőnek székhelye, tehát milliószor szilárdabbnak kell lennie a legerősebb acélnál, hogy egy-egy napóriás gömbjének összetartó erejét magában hordozza! S ezen a csodás anyagon átszá- guldhat a legkisebb és legnagyobb test egyaránt, anélkül, hogy észre lehetne venni akadályozó hatását. A tudósok bonyolult elméletekkel igyekeztek megmagyarázni a roppant ellenmondást. Kieszelték, hogy ha az éter súrlódásmentes, tökéletes folyadék, akkor az anyagok atomjait örvényszerü mozgásoknak, esetleg sűrűsödéseknek lehetne tekinteni. Voltak, akik fordítva üres buborékoknak minősítették az atomokat. Szerintük tehát az, amit mi anyagnak, tehát valaminek érzünk, tulajdonképpen az a semmi, s amit semminek tudunk, ott van valami: az éter. Erre a furcsa ellenmondásra okot szolgáltatott egy igen fogas kérdés : vájjon a mozgó test magával viszi-e az étert, vagy pedig úgy átsuhan rajta, mint az igen ritka rosta a levegőn. Már Fizeau végzett erre nézve kísérleteket, aki először mérte meg a fény sebességét. Követői sorában nevezetes Michelson hires kísérletével, majd Lodge, az angol akadémia mai elnöke. Az eredmények ellentmondtak egymásnak is, meg a csillagászati tapasztalatoknak is. Érthetetlennek látszott. Az egész éterelméletet kezdték agyrémnek minősíteni. Ekkor jött Einstein, aki megértette az érthetetlent. Elmélete első pillanatra meglepő, de amikor bizarr fogalmaihoz hozzáfogunk, szinte Kolumbus tojásának tekintjük az egészet. Einstein azt kérdezi, volta- képen milyen utón is veszünk tudomást a rajtunk kívülálló dolgokról ? Felelet igen egyszerű : a fénysugár révén. (Hősugár, hang vagy elektromos áram : egyre megy.) De a fénynek időre van szüksége, mig hozzánk ér. Mi tehát sohasem értesülünk valamiről épen akkor, amikor az történik, hanem később; annyival, amennyi időre a fénynek szüksége van, hogy az esemény színhelyéről hozzánk érjen. Nem is kell gondolnunk pl. az Aldebaran csillagra, ahonnan csak évtizedekkel elmúlt eseményekről vehetünk tudomást, hanem vegyük a kezünkbe a zsebóránkat, tartsuk olyan közel a szemünkhöz, hogy még tisztán lássuk ; pl. 30 cm.-re. Hiába fáradunk, ha nem azt az időt olvassuk le, amit az épen mutat: egyezermilliomod másodperccel kevesebbet. No, ettől nem késünk ugyan le a villamosról, — de megtörtük a jeget. Mert képzeljük csak el, hogy Földünk a fény sebességével halad épen abban az irányban, amely óráinktól a szemünkhöz vezet: sohasem fogjuk meglátni az órát. A valóságban persze erről nem lehet szó; sőt a legnagyobb csillagsebesség alig haladja meg a fénysebesség ezredrészét. Tovább okoskodva azonban kiderült, hogy nem tudunk két órát pontosan összeigazitani a mozgó Föld két különböző pontján, ha nem ismerjük a mozgás irányát és nagyságát. A két óra között mindig meg lesz egy bizonyos, pontosan kiszámítható különbség. De ez a körülmény nemcsak az időmérést, hanem a többi méréseinket éppen igy befolyásolja. Pl. a haladás irányában megrövidülnek a testek. De ezt mi nem vesszük észre, hiszen mérőeszközeinket is ugyanez a sors éri! Sőt, még a testek tömege is megváltozik a sebességgel: növekedik. Ha a kilőtt puskagolyó a fény sebességével indulna el, akkor tömege felülmúlná a Földet, a Napot, mindent: egyszerűen végtelen nagyra nőne. Mi erről a növekedésről szintén nem veszünk tudomást; hiszen Földünk szédületes rohanása a világűrben csigamászás fény sebességéhez képest; az express vonat épen igy mászik a Földhöz képest. Ezen az alapon már most fel lehetett építeni a fényterjedésnek olyan elméletét, amely ellenmondás nélkül megmagyaráz mindent. Sőt, mintha a tömegvonzás törvényének titokzatos kárpitja is, nyiladozni kezdene. Eötvös Loránd mérései alapján Einstein igen jelentős eredményeket el benne. Ezen az alapon az éter léte vagy nemlétének akadt végül olyan ismertetője is, amely kísérletileg megvizsgálható. A számítások szerint ugyanis a nagy tömegű égitestek közelében elsuhanó fénysugárnak meg kell görbülni, ha tényleg van éter a világűrben. Ez az eltérés nagyon csekély; olyan irtózatos nagy tömegnél, amilyen Napunk, alig másfél szögmásodperc. Ez annyit jelent, hogy egy tárgy, amit egy kilométer távolságból nézünk, 7 milliméterrel tolódik oldalra. Pontos műszer kell a megmérésére! Az idei tavaszon elérkezett az alkalom a döntő próbára. Az Atlantióceán egyenlítői zónáján teljes nap- fogyatkozás vonult át ez év májusában. Angol csillagászok a legnagyobb gonddal lefényképezték a teljes elsötétedés pillanatában a Nap kerületén felragyogó csillagokat. Öt csillag fénye súrolta elég közelről a Napot: a sztereo-kompurátok mindegyiknél kimutatta a sugár elhajlását, pontosan a kiszámított érték szerint. Ezzel ismét elértük az emberi ész egyik legszebb diadalát. Ahogy Le- verier kiszámította a Neptun bolygó létezését és helyét, anélkül, hogy ismerte volna, ahogy Minolelyeff megjósolta a hélium felfedezését, úgy adott módot uj felfedezésekre Einstein elmélete. Várjuk, minő meglepetésekben fog még bennünket részeltetni ez az uj tudományág, a relativitás. Rgárf karácson#. Irta: DR. LENDL ADOLF. Tizenkét éve már, hogy Délameri- kában jártam. Karácsony tájt — derült nyáron — az argentínai pampák közepén voltam. Ott jó meleg volt; itt meg fáz- kolódva fütetlen szobában ülök most és emlékezem az akkori karácsony estémre. Az Atlanti-óceán partjáról, Buenos- Aires városából indultam. Vasúttal mentem befelé, a nagykiterjedésü ország belsejébe, Confluenza városáig; onnét azután tovább már csak gyalog haladhattam, végig a Rio Limay völgyén fölfelé a messzefekvésü Kordillerákig. Mindig csak gyalogoltam, 41 napig egyfolytában, amig a nagyszerű hegységig eljutottam. Utánam jöttek, néha előttem mentek a teherhordó lovaim; mert élelmet kellett vinni, az egész utravalót, hiszen teljesen üres és lakatlan a végtelen síkság az Atlanti-óceántól a magas hegyekig. És fátalan, árnyék- talan. Csupa fü és alacsony bokor, minden nap egyformán s ameddig csak ellát az ember szeme.
