Budai Napló, 1919 (17. évfolyam, 607-629. szám)
1919-12-25 / 629. szám
4 BUDAI NAPLÓ 4 KHRflűSORY Szeretet Istene. Szeretet Istene, tehozzád száll lelkünk, Születésed napján imát hozzád zengünk, Napkeleti bölcsek lába nyomán járunk, Éjjeli sötétben fényoszlopra várunk; Utlan embererdőn tévelyeg utunk, Majd állunk remegve, majd félve futunk, És járjuk a földet s már reménytelen: Elpusztult színéről kicsi Betlehem. Betlehem városban hajdan az esett meg, Emberszivü barmok Istent melengettek, Gyalogszerrel jöttek hozzá bölcs királyok, Sereg se vigyázott menetközbe’ rájok, S ami drágájuk volt, azt onnanhazul’ Lábaihoz rakták mind áldozatul Annak, aki akkor a földre született, Ki vala a Béke és a Szeretet. Betlehem városnak ilyen világ mellett Kerek föld színéről pusztulnia kellett; Két ezer év sem múlt el azóta s máris A világ központja nem Betlehem — Páris : A betlehemesdi téli rege lett, Mások nem is járják, csak a gyerekek, Ök is csak odabenn dalinak meghatón, Künn már verekednek a borravalón. Kétezer esztendő lezajlása mellett Gyermek-emberiség férfiúvá fejlett, Értelmei nőttek, érzelmei fogytak A pásztorerények mind régi halottak. Csillagon kotorász, tervet tervre főz, Paripája villám, szántó barma gőz, S ha, mit most kovácsol, a terv sikerül: Tán a föld rögérül végkép elrepül. Ma tüzes kohókban izzanak az elmék, A szeretet már csak hült vegytani termék, Lesajtolt virága imádságos könyvnek, Kegyeltemléknyoma rég felszáradt könynek. De azt a terméket nem készíti gyár, Templomba e könyvvel nincsen aki jár, S akinek szeméből hullott az a köny: Úgy eltávozott, hogy tán vissza se jön! Torlódnak az önzés jéghegyei egyre, Csattognak, surlódnak és roppantak egybe, Köröttük a tenger mély keble megdobban, Vonaglik viharzó idegrohamokban. A hajósokon is erőt vesz a láz, Mindenki tolong s csak magára vigyáz, Testvér a testvérét löki vízbe le, Ha azzal szilárdabb fent az ő helye. És a szirtes parton a zűrzavar láttán Kaján kacagással ujjong fel a Sátán, Őrület rémével frigyesül a gazság, Hogy a munka müvét mind lerombolhassák. Tüznyelvek borítják pirba az eget, Amerre tekintesz, bomba fenyeget, S nincs mód elkerülnöd, néz bármerre szét, Kövesült gonoszság rettentő kezét. Oh, jaj a világnak, ha reája törnek Bőszült csapatban az emberfejü szörnyek, Oh, jaj a világnak, ha mit szivek adnak, A melegforrások lassan kiapadnak: Végítélet napja közeleg elénk, Megcsapó szelét mintha már érzenénk, Hideg borzongása meg-meg fenyeget, Hajh, kihűl a föld, mert fogy a szeretet! Szeretet Istene, ki bajaink látod, Szállj le a magasból, váltsd meg a világot, Szanaszét a pokol gépei hevernek, Behozza házunkba betlehemes gyermek, És észre se vesszük, hogy mig mi talán Csordapásztoroknak andalgunk dalán: A jászolka mellett, világitni bent — Kénköves kanócnak kékes lángja leng. Szávay Gyula. Török igazság. Irta: Gárdonyi Géza. Ott ült Ali Hasszán, a bölcs kádi, a vörös selyempárnán keresztbevetett lábbal. Szeme a nagy sárgarezes margilénak oszlopban felszálló füstyét kisérte. Olykor egy lomha mozdulattal az arcára szálló légy felé intett. S várta nyugalmasan a panaszosokat. A terem nyitott ajtajánál néhány törvény szolga ácsorgóit. Az udvaron kaholák hevertek és akasztófa helyett egy elvénhedt fügefa állt. A teremből a biró párnájáról oda lehetett látni. Kellett is. Jó ideig nem jelentkezett panaszos. A meleg terem csendjét csak egyszer zavarta meg Juszuf a főpe- cér, midőn naptól bámult izmos karján szét csapott egy szúnyogot. Azonban a nap mégse nyugodhatott le törvénytétel nélkül. Az udvaron ugatott a kutya. A kádi elé poros fáradt muzulmán lépett. Negyvenéves forma szürkülő szakállu arab volt az is. A fején fehér burnusz. A derekán átkötött teveször köntös. A lábán sárga szattyánszáru. A szeme álmos vörös. A kezében bottá meredt kígyót tartott. Bölcs kádi, — mondotta szomorún, — bűnös áll előtted. A bölcs kádi egyet pöffentett a margilé piros bőrszárából, s megnézte a vastag borostyán szopókát, nem kell-e még tollal kitisztítani? Hol van a vádlód ? — kérdezte nyugodtan. Az ember a mellére emelte a tenyerét. Itt . . . És beteg hangon olykor egyet- egyet nyelve beszélte a következőket : Én szönyegárus vagyok. Magam szövetem a szőnyegeket. Negyven munkás dolgozik nyarankint szövetgyáramban. Sok gond. A legna- gyobbik fiam még csak tizenöt éves. Nem bizhatom reá a vezetést. A múlt hónapban a Zaharán jöttem át. Az utón egy arabust találtam. Ott feküdt a homokban egy döglött teve mellett. Haldokolt. Segithetek-e rajtad ? kérdeztem melléje térdelve. Az ember már alig lélegzett. Az ajka száraz volt, kicserepesedett; arca mint a sárga viasz. Alig hallhatóan suttogta. Szomjazom . . . S a hogy igy reám nézett, megismertem. Hát egy bűvész volt, egyiptomi kigyóbüvölő. Három hónappal ezelőtt láttam a piacon nagy sokaságnak közepette. Volt vizem. De ahelyett, hogy oda nyújtottam volna neki, rábámultam és szóltam: Emlékszel-e reám ? A bűvész reám nézett. Láttam rajta, hogy nem emlékezik. Adj innom, suttogta újból. De én csak tovább beszéltem; Én vagyok az a bolond, aki Kairóban megvettem tőled a kigyóbotot tiz piaszterért. Nekem a kigyóbot voltakép nem kellett. De nem tudtam tőle aludni, és ha az ember álmatlan, az .üzlet károsodik. A kigyóbot azonban nem tudom hogyan, hogyansem, éjjel még elevenedett. Csak nem szörnyet haltam ijedtemben. Akkor megint nem tudtam aludni. Miért elevenült meg az a bot? megkerestelek és megint vettem tőled egy kígyót öt piaszteren, az is megelevenült; meg is harapott. Szerencse, hogy nem volt meg a méreg foga. Ismét megkerestelek. Elővettél egy eleven kígyót, megbüvölted olyan merevvé lett, mint az előbbiek. Azt is elakartad adni, de volt annyi eszem, hogy nem távoztam azonnal. Az a kígyó is fölébredt. A bűvész nyöszörögve kért: — Egy csepp vizet adj! — Adok, de mond meg a titkodat, a Mózes titkát; hogyan merevíted meg a kígyót? Engem ez a titok zavar a gondolkozásomban! Én nem akarok kígyóról gondolkodni. Nekem üzletem van és a fiam csak tizenöt éves. Mondd meg a titkodat, hogy ne foglalkozzon tovább vele az elmém. A bűvészben már alig volt élet. Aszott halavány arca szinte zöldülni kezdett. Oda kellett hajolnom hozzá, hogy megérthessem a szavait: — A titok ez: fogj naja-haje kígyót; vedd ki a méregfogát, nyomd meg az ujjaddal a tarkóját és azonnal megmerevedik; de magához tér csakhamar. Egy nap tízszer is bottá változtathatod. Vizet adj. Vizet! A kosarához léptem. Benne voltak a kígyók. Mind naja-haje. A kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a könyörület. Felkaptam egy kígyót. Csapkodott, gyűrűket dobált a karomon körül. De azért el tudtam kapni a fejét. Meg nyomtam a tarkóját . . . Abban a pillanatban olyanná vált, mint a bot. Suhogtattam annélkül, hogy meghajlott volna, megcsaptam vele a tevémet. A kígyó ketté törött. A teve elfutott. Csak akkor gondoltam a vízre. A vizes tömlő a tevém árnyékos oldalán csüggött. Jó időkbe került mig el tudtam fogni a megvadult tevét Lekaptam róla a tömlőt. Vittem a bűvészhez: — Igyál. A bűvész azonban már nem morgóit. Hiába ráztam a vállát. Hiába öntöttem a vizet a szájába. Nem ébredt fel többé. Azóta nincs nyugalmam bölcs kádi. Folyton a bűvészre gondolok. Belebetegszem. Ha beteg az ember nincs üzlet. Tanácsot kértem tegnap egy bölcs Obervistől: mit cselekedjem, hogy megszabaduljak ? A bölcs obervis igy felelt: — Eredj, a kádihoz. Kérj büntetést. Ha kiálltad a büntetést, elosz- lik a bűn is. Hát most itt állok előtted bölcs kádi. Veress a hátamra vagy tizenkét bambuszt. . . vagy büntess, a hogy akarsz, csak büntetlen ne bocsáss el uram . . . A bölcs kádi lenyomkodta az uj- jával a margilé parancsát. Beleforgatott az előtte levő zsíros könyvbe és szólott nyugodtan: A Storán mondja: Aki felebarátját a halálos veszedelemből kisegíthetné, de nem segíti ki, az annak gyilkosául tekintessék. Hümögve nézett a kereskedőre: Eszerint te gyilkos vagy! S a pecérhez fordult. — Juszuf! Akaszd fel! A következő percben a két pecér izmos karjai között kapálódzott a jámbor munzulmán. — Megálljunk — üvöltötte az udvar közepén. Valamit még akarok mondani. Kádi hallgass meg! Nehogy téged meg az én halálom terheljen ! A kádi nyugodtan intett a pecé- rekneknek, hogy vigyék vissza az elitéltet. — Kádi, bölcs kádi! — lihegte az elitéit. — Ne légy igazságtalan! Hogyan is szól a koránnak az a mondata ? — Aki felebarátját a halálos veszedelemből kisegíthetné, de nem segíti ki az . . . — Elég, nem vagyok e én is halálos veszedelemben ? Nem te vagy e az, aki kisegíthetne? A kádi pislogott, s felvonta a vállát: — A korán nem téved barátom. Te tévedsz, ha rám visszafordítod azt a mondatot. Mert én nagyon kisegíthetlek a halálos veszedelemből, de csak akkor, ha te is kisegíted a bűvészt. Hord elém ama bűvészt elevenen és fel vagy mentve. — Jó, — felelte verejtékezve a kereskedő. — Elmegyek érte. Allah csodákat tehet. Avagy nem tehet Allah csodákat?
