Budai Napló, 1919 (17. évfolyam, 607-629. szám)
1919-12-25 / 629. szám
XVII. évfolyam. 629. szám. Buda érdekeit a várospolitika, közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáló újság. Előfizetése egy évre 60 kor. Egy szám: 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: I., Bors-utca 24. Telefon: 129—96. Felelős szerkesztő: VIRAÁG BÉLA. Hirdetés ára: Egy hasáb széles és egy centiméter magas terület egyszeri közlésénél 10 korona. Minden további centiméter 5 korona. Nyilttér sora 10 K. Szöveg között 20 korona. A hirdetések dija a megrendeléskor előre fizetendő. 1919. december 25-én. „E jelben győzünk!“ Irta: dr. Baranski Gyula. A betlehemi jászol felett megjelent az Isten fiának születését jelző csillag. Szegény pásztorok és napkeleti királyok örvendező énekkel dicsérték az Urat és hozsannával üdvözölték a kisded Jézust. Csak egy embernek volt nyugtalan a lelke, a vérszopó Herodesnek, aki halálra kereste a próféták által megjöven- döltet, vérfürdőt rendezvén Izrael népe közt. És miként a történelemben sokszor, ugyanaz a jelenség megismétlődött most is, csak annak hősei cseréltek szerepet. A huszadik század vérzivataros hajnalán ismét megjelenik az emberek békéjét hirdető csillagzat. Csakhogy most nem egy, de száz Herodes félti a már-már biztosítottnak vélt uralmát. Ez a száz fejű hidra a bolsevizmus és veszett hírre szert tett magyar hóhérlegényei keletről nyugat felé mindent elpusztítanak, ölnek és gyilkolnak, hogy rabolva harácsolt kincseiket biztosíthassák. De az eszmét: az Életet, Utat és Igazságot, Krisztust megölni nem tudják, mert ő a Sátán kapuira is erőt vesz, újra él közöttünk és uralkodni fog a világ végezetéig. Bármilyen tetszetős volt is a kommunizmus tanítása, mely földi paradicsomot, egyenlőséget, boldogságot ígért a háborútól agyon gyötört TfiEGfl. Buda! alkony. Csodás, bíboros fényfoltok az égen, Csipkézett felhők skárlát-szőnyegén, A nap lezuhant szomoru-kevélyen S álmos szeméből kihamvadt a fény; A hegyekből fűszeres szellő szárnyal Pihegő keblén Ave Máriával... Ave Mária... fű, fa, virág súgja, Nyugalmat óhajt a fáradt kebel, Érezzük, húz a csillagok útja, S láthatatlan szellem-kéz felemel. Felejtem a ma zord töviseit, S ami meg volt már, enyhe, szép, szelíd ... Ave Mária ... mélyen a szivemben Felbugnak titkos, bus melódiák : Lelkem taván fehér csónakon ketten, Anyám s egy sápadt, szomorú virág... Szivemből csordulhat-e más ima: Mosolyogj rájuk! Ave Mária. Az éj fekete selymet bont a földre, Fölizzik a vágy lobogó szeme; Vérpiros álmok elválunk örökre, Szivem egy bolygó, bus remete. Tél hava hullt virágos álmaira — Hüs szemfedő... oh, Ave Mária... Kiss Menyhért. emberiségnek, csakhamar kiderült itt is, oda át is, hogy az uj ige csak lelketlen világcsalóknak népámitó találmánya volt, mely minden emberi érzés, erkölcsi igazság, isteni szikra hijján, csak ideig-óráig tartó mámorba ringatta a tudatlanokat és visszaterelte Krisztus táborába az uj tanban kétkedőket. A rettegő kétségek között csak mélyebbé válhatott az Istenben vetett hit. Valóban Isten keze mérte a bűnös világra e csapást, hogy az emberiség magába szállva égre emelje tekintetét.- 'És úgymint hajdan, másfélezer év előtt a Róma ellen vonuló imperator idején, most is ott ragyogott a fenséges, a diadalmas kereszt az égen, hogy vezesse az egész világot és benne ami kis családunkat, a nagy harcban megfogyott, a kínszenvedések keresztjére feszitett, maroknyi magyarságot. Jöjjetek tehát ti magyar pásztorok, földmivesek, kérgeskezü munkások, urak és királyok és tegyetek a betlehemi Jézus karácsonyi jászolánál szent fogadást, hogy többé nem fogtok eltérni a kereszt által jelzett igaz útról, a szeretet, az igazság, az élet útjáról. Jöjjetek és fogjatok össze, ha meg is fogyatkoztatok, ha meg is gyötörte lelketeket a világot ígérő Sátán és vessétek ki magatokból az idegen isteneket, idegen igéiket, mert csak akeresztjelében boldogultok. E jelben induljatok az uj ezer év nehéz munkájára, e jelben egyesüljetek, ez égi jelben bizzatok, e szent jelben lészén győzedelmetek ! Pest-buda! krónikák. írja: Anonymus emer. Seeretaríus St. Aki Budát és Pestet utoljára csak a múlt század hatvanas éveinek vége felé látta és most hirtelen ide cseppenne, ugyancsak álmélkodva nézne körül, sőt szemeinek, füleinek sem hinne, látván az ország egyesített fővárosát a mai pompázó és hivalkodó másfélmilliós nagy Budapestet. Mily más volt itt az élet, amikor a nem is negyedmilliós két várost, Pestet és Budát csak egy hid, a Lánchíd kötötte össze, amikor a civilizált Pest, úgy mondhatni a belváros határán, a Hatvani-utcának az Ország-utba való betorkolásánál ért véget; amikor a Hatvani-utca irányában folytatólag vezető Kerepesi- ut sarkán állt még az egyetlen magyar muzsahajlék, a pajtaszerü NemRjílt válasz Rév Sándor barátomnak - Pesten. A „Budai Napló“ múlt számában közreadott nb. nyílt levele, de meg az ugyanebben a számban foglalt szerkesztőségi felhívás, arra indítanak, hogy igénybe vegyem budai újságunk vendégszeretetét és már az igazság érdekében is válaszoljak arra. Mindenekelőtt meg kell állapi- tanom, hogy Réw barátom „franciás alapossággal“ nyúlt hozzá igen sok fontos kérdéshez és megelégedett azzal, hogy egy csomó ma különösen divatos szólamot variálva megállapítsa, hogy: „a főváros vérkeringésébe mi fecskendeztünk a magyar erőket ellankasztó mérget“, hogy: „a magyar szellem lerongyolódásáért szövetkeztünk a nemzetközi fajtákkal is“, hogy: „segítettünk lehetővé tenni a főváros Kisajátítását és elbéreiését“ hogy: „Budapestet a lezüllés utolsó fokára mi juttattuk“ stb. Mielőtt tovább mennék — tiszta utat szeretvén magam előtt látni — ezeket az állításokat kisérelem meg helyesbíteni. Akik a városházi vizek hajózási viszonyait ismerik, azok jól tudják, hogy még nem is olyan régen ott nem az elvek zászlói domináltak, hanem egyes érdekcsoportok kalózlobogói sötétítették el a láthatárt. Talán a budai „szabadpolgári párt“ volt az első városházi csoport, zeti Színház s mellette a hambárnak beillő épület, azután a Kerepesi-ut jobb során odébb a Beleznay-kert, a Fehér ló szálloda, utána nagy közökkel a Rókus-kórház s ismét nagy közökkel a város utolsó háza, a Makkhetes csárda. Amikor a központi pályaudvarnak még a terve sem fogamzott meg s a vonatok vagy az Osztrák Államvasuti (nyugati), vagy a magyar józsefvárosi pályaudvarra köhögtek be. Amikor a városi közlekedést a csilingelő és tülkölő jó „lófejü“ bonyolította le, melynek akhor még megálló helyei sem voltak, hanem ott állott meg, ahol épen az utazni vágyó botjával vagy kezével intett a kocsisnak, aki a kocsi perronjára szerelt, vasruddal alátámasztható és a lópokrócokkal takart, nyeregszerü ülésből kormányozta a jól táplált lovak öntudatos döcögését. Amikor a nyitott, de az eső vagy nap ellen ponyvával védett tizüléses omnibuszok voltak amely elvi alapokra kívánta fektetni a városi politikát; röviddel utóbb követte ezt a törekvést nehányad- magával Vázsonyi, megállapítva a községi demokratapártnak — akkor sok vonalon szinte forradalmi jellegű — programmját. Azok, akik abban az időben elégedetlenek voltak a községi politika akkori vitelével, több mint másféiévtizeddeí ezelőtt csatlakoztak ehez a demokratapárthoz és azóta is ennek keretében működtek. — Itt ugyebár mindjárt felvetődik az a kérdés, hogy ez a csatlakozás miért nem történt az ugyancsak elvi alapon működött „szabad polgári párthoz“, melyet budai testvéreink alapítottak. Az én tudomásom szerint célszerűségi, illetőleg helyi politikai és taktikai okokból történt a pestiekhez való csatlakozás. A politika ugyanis, amióta csak ismeretes ez a fogalom, mindig a megoldásra váró, tehát főleg gyakorlati kérdések lehető helyes megvalósítására való törekvés volt. Óbuda érdeke megkívánta, hogy bekapcsoltassék abba a várospolitikai törekvésbe amely mig egyrészt merész és közhasznú prog- rammot hirdetett, addig másrészről arra is alkalmasnak látszott, hogy elhanyagolt kerületünket kiemelje valamelyest külvárosi tespedéséből. A három budai kerületnek terméazok a nevezetes és népszerű forgalmi eszközök, amelyek Sebestyén- téri Két huszártól, a Széna-téri Két pisztolytól, vagy a Zrínyitől döcögtek az angol király után nevezett Király-utcán át a „városerdőbe,“ — ahogy az öregek a ligetet még nevezték, — a Gólyához, a Herminához, a Mexikóba, indítván egy-egy menetet, ha mind a tiz hely elkelt s a kalauz szerepét is betöltő kocsis a tízszer 10 krajcárokat minden jegykezelés, minden ellenőrzés nélkül beszedte; amikor „lógás“ se volt, s legfeljebb ha egy „csirkefogó“, mint ahogy az egész mást jelentő német „Händelfanger“ kifejezést magyarra átültették, ugrott fel a hátsó brettlire s a megtelt kocsi csak úgy lett megteltebbé, ha a kocsi jó hosszú bakjára még két- három pasasér felszorongott. Ekkor gyenge trappban, de leginkább lépésben megindult a zöld bárka, a „dohányzóknak“ jelzésű hátulsó négy
