Budai Napló, 1918 (15. évfolyam, 571-606. szám)
1918-12-22 / 605. szám
XV, év!. 605. szám. Buda érdekeit a várospolitika, közgazdaság, társadalom, művészet és sport terén szolgáló újság. Előfizetése egy évre 24 kor- Egy szám: 50 fill. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1-, Bors-utca 24. Telefon: 24—77. Felelős szerkesztő: VIRAÁG BÉLA. Hirdetés ára: Egy hasáb széles és egy centiméter magas terület egyszeri közlésénél 5 korona. Minden további centiméter 3 korona. Nyilttér sora 10 K. Szöveg között 15 korona. A hirdetések dija a megrendeléskor előre fizetendő. Í9I8. december 22. Boldog lesz-e még valaha ü magyarság karácsonya ? Csontok törése, vérzuhatagok omlása, emberölő gépezetek rettenetes munkája, a világ-diplomácia agyafúrtságának minden kigondolása, éhség, betegség, pusztulás együttes erőhatalmai, — akármilyen hatalmasok vagytok, összevéve nem tudtatok reménysugarat kicsiholnia gyász- baborult világnak, — ti fiatal erők, ti ősz bölcseségek, ti ártó anyagok, gépezetek, mind együttvéve nem tudtátok meggyujtani annyi tűzben a jövendők békés reménységét: egy kis gyermeknek kellett jönnie, félig a mesékből, félig a hitből, egy havas bundácskáju, nagy csizmácská- ju, fehér süvegü kis gyermeknek, akinek emléke a betlehemi pásztorok idejéből él a zuzmarás idők szeretetben összebuvó didergői szivében, ő a kis mécsesével meg tudott gyújtani a világ karácsonyfáján egy gvertyácskát és e kicsi kis fény mellett kezd bej elátni, rémülctes utjának sötétségeibe, kivezető ösvényeibe a világ. Karácsony hangulata, szivekbe ültetett édes babonája, hite, érzése huzódszkodik bele ebbe a fénypontba és mindennél erősebb reménye felgyújt minden képzeletet, kipattant minden akaratot, elérhetőnek hitet el minden célpontot, mely a szeretet békülő világába vezet. És a karácsonyfa árva kis mécsese világot vet a tengerekre, a kővárak és drótlabirinlok áthághatatlannak tartott szövevényeibe s parányi féregként a föld fáradt embere elkezdi járni, mászkálni a járhatatlannak hitt utak meredekségeit, aknáit, tüzet- vizet kerülő veszedelmeit. Nagy fekete tengereken, hosszú szalagu folyamokon megindul ingadozva, rengedezve a szerencsét próbáló gálya, visz innen, hoz onnan éhezve-fázva várt javakat. Mintha most kezdődnék a világ s az emberiség élete. Lassan közelednek egymáshoz a hajók, egyik kéz a fegyveren, másik az evező lapáton, tág szemekkel érnek össze s a találkozónál akaratlanul kihull a fegyver a kezekből, kicsordul a könny a tágra nyílt szemekből s kéz a kézben, szív a szivén melegül. Mégis csak testvérek vagyunk. S a többi már megy magától, adják-veszik amit hoztak és a jóleső beszéd kibugy- gyanó árjának se vége, se hossza. Talán csak egy rossz álom, mintha ők lettek volna egymásnak azok az ártó ellenségei. Kis Jézus, a nagysüveges, a hó- bundás, csak nézi-nézi mindezt s ákombákomos kezecskéit lassankint ráteszi a hadvezetésre, a diplomáciára, a gazdaságra egyaránt. Amit ez a kis puha meleg gyerekkéz megérint, abba visszatér a jóindulat testvéri érzése, abból kivéve az ártó méreg mindenütt. Azt el se lehet rontani többé. A világ ujjáteremtésének első meleg sugara kigyuladt a karácsonyfán, térdeljetek köréje királyok és koldusok egyaránt. Hatalmas államok, verjetek mea culpát melletekre, az erőtökkel nem tudtatok semmire menni, — kapitális aranyhegyek, csillogó káprázataitokból nem merített sem nyugalmat, sem megújhodást a világ, — tudományok és bölcseségek, kicsinyebbeknek bizonyultatok, mint hírben és gőgben voltatok: az a mesékből és legendákból alkotott kis ákombákomos gyerek, az lett a világ meghódítója, az lesz az ujratereintője is, mert annak a lényében szunnyad az őszinte, az észszerű, az áhított szeretet. Rossz volt az egész rendszer, az egész összetétel, minden tudományával, büvészi és erőhatalmi összetételével. Újnak kell következni, mely sokkal egyszerűbb s melyben sokkal nagyobb róez jut a szeretetnek, az emberségnek, mint eddigelé. Ebben az érzésben kívánunk mind közönségesen boldog ünnepeket. Szávay Gyula. Újabb merénylet készül az ezer sebből vérző, immár az összeroskadás szélén álló polgári társadalom ellen. Főként ama polgárság ellen, melyhez Buda népe tartozik, sőt egyenesen azt mondhatjuk, hogy ismét a becsületes, kiszipolyozott, mindent hangtalanul tűrő budai polgárság vál- laira akarják áthárítani ama terheket, melyeket az uj rend fékevesztett költekezései a fővárosban előidéztek. Miről van 9zó ugyanis? Az uj adótípust, a telekértékadót, melyet még be sem hoztak, ki sem próbáltak, az előirányzott enyhébb adókulcs elvetésével, mindjárt magas % kivetésével fogják megvalósítani 1919 január elsejétől kezdve. Rá kell mutatnunk arra, mily nagy veszély rejlik ez eddig ismeretlen adótípusban, hogy miért épen Buda polgárságára, főként a kis lakóházakkal biró bürgerekre mér halálos csapást, hogy az az adó épen a mai körülmények között orvtámadásszerü merénylet, mely ellen védekezni lehetetlen. A telekértékadót, mint neve mutatja, az ingatlan telekértéke után vetik ki, tekintet nélkül arra, hoz-e az jövedelmet vagy sem. A telek- értékadó ugyanaz, akár négy emeletes bérház áll azon telken, akár földszintes viskó. De mig a négy- emeletes bérház gazdájának a telekértékadó fejében elengedik a házbérfilléreket, mig az minden adót lakóira háríthat át, addig a kis földszintes régi budai bi'irger- házak gazdái a telkeikre kivetett magas adókat, melyek a ház egész lakbéreinél is magasabbak lehetnek, el nem viselhetik a teljes összeroskadás nélkül. Azt mondják erre a telekértékadó lanszirozói: tessék beépíteni a telket négyemeletes bérházzal, tessék úgy kihasználni, ahogy csak lehet, akkor nem ő fogja fizetni az adót, hanem a lakók. Itt van ez adó mai behozatalának erkölcstelensége, me- rényletszerü volta. Mert ma nem lehet védekezni ellene, hisz az építkezés, a jobb telek kihasználás lehetősége, teljesen ki van zárva. Tehát a szegény embernek — mert az az öreg budai ház csak akkor érték számára, ha túl ad rajta — oly horribilis, semmiféle jövedelem által nem enyhített adó szakad a nyakába, hogy csakis a telek, a régi családi tűzhely odahagy ás ával, tud menekülni tőle. És valóban! A telekértékadó előzetes propagálásával már elérték azt, hogy a bu' részen csak egy évben félmillió négyszögölei meghaladó telekátszállás történt a régi törzslakosságtól uj gazdákra, nagyobbrészt bankokra. Már pedig vigyázni kell an a is a közhatalomnak, hogy a régi begyökeresedett lakosságot oktalan intézkedésekkel apái tűzhelyei mellől el ne kergesse! Pedig ez történik az uj adóval, mely tulajdonképen Budán egyszer már a régmúlt időkben kipróbáltatok. És nem vált be akkor sem, és a telekértékadó idézte elő azokat az apró parcella telkeket, melyek Buda szűkös, kisudvaros, egészségtelen beépítésére vezettek. Ma, illetve a jövőben arra vezetnének, hogy e kis, ma földszintes házakkal beépitett telkeken — a jó kihasználás miatt — 4-5 emeletes bérkaszárnyák emeltetnének, melyek egy egészségtelen, sötét, sivár, kellemetlen várost hoznának létre ott, ahol ma mégis szabad a leyegő és látható az égboltozat. Tehát a stokkpolgárság tűzhelyeinek védelme, de egy egészséges városrendezés is követeli, hogy Budán a telekértékadó kivetésével csínján bánjanak. Fábián Gáspár. Kommunizált indiánok. Válasz Gerö Ödön barátomnak. Irta: Dr. Lendl Adolf. ÍI. A kommunális kollektivizmusnak érdekes példáját ismerjük Délameri- kából. Ez a példa annak igazolásául is szolgálhat, hogy a községeknek ez a szociális berendezkedése néni az ősrégi patriarchális szervezettségnek a következménye, vagy végső befejezése — amint ezt a szociológusok közül sokan hiszik — hanem hogy a kommunizmus és kollektivizmus bizonyos körülmények között véletlenül és elég gyorsan bekövet- kezhetik, hogy szűk keretekben mesterségesen fejleszthető és hogy igen életteljes oldalhajtása lehet bármilyen szociális törekvésnek. Elmondom a példát, amely régibb eredetű, mint a mi szociológiái elméleteink chaosza. Kieszelték a módját és a maguk saját érdekében a gyakorlatban helyesen alkalmazták azok a jezsuita páterek, a kiket a tizennyolcadik évszázad közepén Csiléből a kordillerákon át az arau- kán és guarámi indiánusok megtérítésére egyrészt Neuquen, másrészt Paraguay tartományba küldtek. A horvátszármazása Mihalovics páter volt egyidőben a főnökük. Először is arra törekedtek, hogy az országnyi területeken szétszórtan élő indiánusokat letelepedésre birják s ez okból rnáté-, alma-, narancs- és citromfa-gyümölcsös ligeteket ültettek nekik többhelyütt. Azután igyekeztek jólelkü intézkedésekké; a rézbőrüek bizalmát megnyerni. Ösz- szesen harminchárom községet alapítottak rendesen épített házakkal; egyik-másiknak városszerü jelleget adtak. Híveiknek a száma nemsokára meghaladta a százötvenezret. Földművelésre, gyümölcstermelésre, állattenyésztésre és hasznos mesterségekre tanították az egyszerű embereket, a kiknek régi társadalmi berendezéseit kezdetben — okosan — figyelembe vették és ügyesen felhasználni igyekeztek saját céljaiknak. Például a templomba lóháton vezették a hívőket, mert úgy az arauká- nusok, mint quáránik lovas indiánusok voltak; a zenét és a művészies kőfaragást különösen gyakoroltatták velük, mert ehhez élénken nyilvánuló kedvük és tehetségük volt. Ennek elértével belefogtak a falvak újszerű szociális szervezéséhez, a mire még nem volt példa a világon. Bevezették a teljes vagyonközösséget az anyagiakban, az erkölcsiekben pedig lehetőleg pompás külsőbe burkolták a keresztény gondolatot ; a magaslatokon álló templomokba például mindig zenével kisért körmenetekben vonultak fel; ilyesmikkel rendkívüli hatást tudtak elérni; a munkában a kollektiv termelést fogadták el alapul. Mindenkinek a szükségletét maximálisan állapították meg. A gyermekeket közös óvóiskolákban nevelték. (Európában ekkor még sehol sem voltak óvóiskolák). Az iskolák kertjeiben közös étkezéshez és játékhoz hívták a tanulókat naponta többször. Az öt évesnél idősebb fiukat a sok gyermekkel megáldott családoktól elvették és a gyermektelen családok gondjaira bízták, mert még a gyermekek száma is maximálva volt.
