Budai Hirlap, 1892 (1-28. szám)
1892-07-10 / 8. szám
Vasárnap, jiiliiis 10. Előfizetési árak ; E 2 frt 20 kr jé'-'Z évre 4 frt 40 kr., 6 hónapra , 3 hónapra 1 frt 10 kr. Felelős szerkesztő ; Szerkesztőség és kiadóhivatal : I. Béesikapn-tér 7. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Megjelenik minden vasárnap. Andreánszky Jenő. Egyes szám ára 10 kr. A budai vigadó. A régi Budából maradt reánk a medve-utcai „Fácán“ vendéglő, mint olyan helyiség, melynek „nagy terme“ az egyedüli nagyobb szabású zárt helyiség a Duna jobb partján. Hogy ez a félreeső helyen fekvő, alacsony, rozoga, a kellő mellékhelyiségek nélkül szűkölködő lokalitás a legszükségesebb követelményeknek sem felel meg, azt tudják mindazok, a kik abban valaha megfordultak. És dacára ennek, még a jóhirü „Budai dalárda“ is kénytelen volt hangversenyeit, ünnepélyeit, — ha ilyeneket egyáltalán akart tartani — a „ Fácán ban rendezni, a mely még az odavaló vasárnapi cseléd-bálok közönségének igényeit sem képes kielégíteni. Mert Budán nincsen helyiség bálok, hangversenyek, felolvasások, értekezletek, szóval semmiféle társadalmi összejövetel számára, melyen nagyobb számú, müveit publikum szokott résztvenni. Hogy az ilyen összejöveteleknek befolyása mily nagy az összes társadalmi életre, azt fejtegetnünk felesleges; de hogy azok ilyen körülmények között A „BUDAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Csalódás. *) Hányszor olvastam kis barátnőim emlék könyvébe beirva a költő örök igaz szavait: „Csalódj, mert csalódni kell!“ Soká azt hittem, hogy ez túlzás, vaunak, vagyunk boldog emberek, kik nem ösmerjük a csalódást. Ma megtörve beösmerem, hogy én is csalatkoztam, csalatkoztam legszebb ábrándjaimban. Első éves jogász voltam. Csak a ki jogász volt. az képes megítélni, hogy mit jelent az: első éves jogásznak lenni! Mikor először életemben beléptem a Fiume kávéházba, s a pincér hajlongva kérdezte ; Mit parancsol Nagyságos Ur? — mellem feszült, arcomat a boldogság pirja futotta át, diadalmasan körülnéztem, elegen hallották-e mikor azt mondták nekem: Nagyságos úr! Vagy mikor első alkalmam nyílt bemutatni magam, hangom reszketett az öröm és izgatottságtól e nagyhorderejű szavaknál: — Én Cvibak Bandi jogász vagyok! Hát még mikor először éreztem az óriási külömbséget, mely abban rejlett, hogy volt középiskolai tanáraim jóakaratú intése: „Cvibak, maga szamár,- megint nem tudja a leckéjét“ helyt adott a büszke önérzettel fogadott profeszori szózatnak: „üraságod—szamár!“ . . Boldog voltam. Amúgy is költői fantáziám kénytelen, kelletlen elmaradtak s csak egy számba sem vehető minimumra redukálódtak, azon megint nem csodálkozhatunk egy csepet sem. Társadalmi életünk szembeötlő pangásának egyik fő fő oka egv vigadó-terem hiánya. Ezt a nagy hiányt érezte és érzi Budán mindenki, a ki társadalmi életünk fellendítésén fáradozik, vagy annak hátráltató okait kutatja. Érezzük és éreztük ezt mi is! A „Budai Hírlap“ már 3-dik számában : „Zenei ólét Budán“ című cikkével rámutatott e visszásságra, sőt annak megszüntetésére konkrét tervvel állt elő, a „Zeneakadómiá“-nak egy redut felépítését ajánlva a corvintóri katonai raktár helyén. Régebben foglalkoztak már a budai vigadó ügyével főleg a második kerület vezérférfiai, de az első jelentőségteljes lépés most történt meg: e héten az első és második kerület bizottsági tagjainak egy küldöttsége a helyettes polgármesternek memorandumot n y n j t'011 át, egy budai vigadó felépítését kérvén a fő és székváros törvényhatóságától. Kétszeres a mi örömünk e tény felett. Örvendünk először is annak, bogy ez az égető kérdés végre a megfejtés legelső stádiumába lépett. De örvendünk azért is, mert látjuk, hogy a közügyek iránt az érdeklődés fokozódik, az arra hivatottak közül többen tenni akarnak és tesznek a budai viszonyok javítására. A kik ez ügyben fáradoznak, azokat csak dicséret és hálás elismerés illetheti polgártársaik részéről. Csak azután hajtsák is végre azt, a mit megkezdték! Ok épen olyan jól tudják, mint mi, hogy a polgármester úr nyájas fogadtatása és biztató szavai nem elegendők az üdvösségre. A polgármester minden deputációt nyájasan fogad és biztató szavakkal bocsájt el. Ez nem is lehet másképen : a mesterségéhez tartozik. Ok legyenek rajta, hogy a budai vigadó ügye ne kerüljön bele abba az útvesztőbe, melyben már annyi szép eszme és terv van élt metve. Sürgessék az ügyet, hiszen módjukban áll! Ne engedjék ezt is a végtelenségig elbizottságolni, mint a hid-ügyet. ii legszebb kepeket láttatta velem. Á novellák állandó alakját „a fess jogászt“, a ki az Ilonkának tetszik — magamban éreztem megtestesülni. Csak az Ilonkát kerestem hozzá, és azt is megtaláltam. Az igaz, hogy nem Ilonkának hívták. Csinos szőke leányka volt, mindennap délben tizenkét órakor végig ment a korona- herceg utcán, kezében egv nagy fekete téka s azon ezüst betűkkel tündökölt a sokat mondó szó: „Muzik.“ A konzervatóriumba járt zongorázni. Ez az! Egy angyal, a ki csak zenével, költészettel foglalkozik, épen, mint a novellabeli Ilonka! Mindennap meglestem és ha megláttam, utána mentem egészen a koronaherceg utca végéig. Dehogy mentem volna tovább! i Szentségtörő tolakodásnak tartottam volna, a a milyent csak a novellákban tipikus intriku- j sok szoktak elkövetni, a kik aztán rendesen j meg is lakóinak. Csikorgó hideg volt, mikor őt legelőször ! megláttam — — a csikorgás megszűnt, a hideget a tavaszi enyhe szellő elfujta és én még mindig csak öt lépés távolságból imádtam és követtem ideálomat. Pedig napról napra jobban ! szerettem, imádtam öt! de azért megszólítani nem mertem. Végre is a véletlen segítségemre jött. Márciusban történt. Reggel verőfényes szép nap sütött — délben egyszerre elkezdett esni az eső. Nálam esernyő volt — ő ellenben esernyő nélkül sietett hazafelé; Elszántan utolértem : — Megengedi Nagysád, hogy elkísérjem ? oly rossz idő van . . . — Az ám. Nem hoztam esernyőt . . . — Pedig most meg sem lehetue várnia, mig eláll az eső. — Csakugyan nem. Pedig milyen szépen sütött már a nap. — Borzaztó szeszélyes az időjárás, tegnap is be volt borúivá délben. — Igen, de nem esett az eső még sem. Ez alatt én dobogó szivvel tartottam fö| léje az égi vizeket elhárító készüléket. Már a koronaherceg utcát elhagytuk, a Dorottya utcán mentünk szótlauúl ...........Ajkamat haraptam zavaromba n, nem tudtam mit beszélni. Végre is ő szólalt meg: — Ugy-e ön jogász. — Igen kérem. Pardon! Bemutatom magamat: Cvibak Bandi jogász. — Köszönöm. De nézze már megint kisüt a nap. — Hanem azért mégis esik! — Igen. Az ördög veri a feleségét............ — - Az ám! Az akadémia utcában egy ház előtt megállt: — Köszönöm itthon vagyok! — Oh kérem ! Szabad tudnom becses nevét Nagysád P — Rézi............Elpirulva halkan ejtette ki a nevet és azzal bement a ház kapuján. Megbüvölve néztem utána s aztán haza mentem. Az igazat bevallva a Rézi név kissé zavarba ejtett. Semmiféle regény vagy novella hősnőről nem olvastam, a ki Rézi névre hallgatott volna. Sokkal jobb szerettem volna, ha Melindának hívják, — vagy Melani-nak. Oly szépen lágyan lehet kiejteni ezt a nevet: „Oh Me- lání . . . !“ *) Töredék egy felolvasásból.
