Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1904-07-20 / 18. szám

BUDA ÉS VIDÉKE 18. szám levő Békásról Kolozsvárra, de a dijakat nem az utolsó helyen késéssel beérke­zett lovainak adták ki, hanem valami fél­véreknek. * A magyar fajmarha hófehér szőrű, ará­nyos testalkatú, szabályos, szép fejti, erős, szilaj, betegségre nem fogékony, jó tejet ad és szarvai bizonyos méltóságot kölcsönöznek neki. Szóval egész lénye kedvező benyomást tesz az emberre. Hogy pedig a bika mennyire kiemelkedik a a magyar gulyában, azt már Homer meg­írta, amikor a királyok királyát a — bi­zonyára magyar fajból való — bikához hasonlította. Nagy kár, hogy ezt a szép és hasz­nos fajt az idomíalan testalkatú, beteg­ségre fogékony, kis szarvú, lomha, de sok rossz tejet adó siementhali faj kezdi kiszorítani. Most, hogy a Pouly Muki fia spanyol bikaviador társasága Budapesten muto­gatja magát, a napilapok követelték, hogy az apró spanyol bikák helyett szilaj, ma­gyar fajbikával viaskodjanak a toreadorok. A legtisztább magyar fajú és legna­gyobb szilaj bika gulyája Debreczen vá­rosának van. Mindenki azt hitte, a város fog néhány darabot porondra állítani. Nem igy történt. Báró Senyey István, aki Magyarország­nak nemcsak legjelesebb lóismerője és marhatenyésztője, de nagyon tréfaked­velő ur is, látva Debreczen városának és más nagybirtokosnak vonakodását, egyet gondolt és a gondolatot tett kö­vette. Mint zempléni nagybirtokosnak, volt alkalma megtanulni, hogy nemcsak faj­magyarok élnek ez országban, de van­nak kazár-magyarok is, tehát akként vé­lekedett, nincs nagyobb különbség a magyar faj bika és a siementhali bika között, mint a tarczali magyar és mun­kácsi magyar (?) között, hát miért ne küldhetné ő Magyarországon született siementhali bikái közül a porondra néhá­nyat, mint magyar fajbikát. „Az Újság“ és többi magyar (?) laptársai csodálkoznak szelídségén, lomhaságán a bikának, de azért mind elfogadták ma­gyar fajnak. * Sokszor az emberekkel is megesik efféle. Az 50-es években, a bécsi kormány nagyon örült, ha magyar ember vállal­kozott valami hivatalra. Sikerült is nekik kettőt szerezni. Egyet Kolozsvárra, egyet Debreczenbe. Mind a kettőt nagyon gyűlölte a nép, mert rosszabbak voltak az idegen cseheknél, morváknál. A kormány nem tudta ezt akkor meg­érteni. 2. oldal ___ ___________ Mi nd a kettő csak talmi magyar volt, valójában pedig czigány. * A múlt században nagy súlyt fektet­tek arra, hogy minél több gazdag zsidó térjen keresztény vallásra és vegyen ma­gyar nőt feleségül. Több zsidó át is tért és magyar nő­vel lépett házasságra. S mit tapasztalunk? Az ily magyar-zsidó házasságból szár­mazott ifjak és leányok, nagyon ritka esetben vesznek feleségül magyar nőt, illetőleg mennek férjhez magyar ember­hez, hanem vagy magyar-zsidó házas­ságból származókkal vagy újabban ki­keresztelt zsidóval lépnek házasságra. Tanulság. Sok ebből a tanulság. 1- ször az, hogy hiába vágják le a székely lónak farkát és nevezik el Grisdiboi-nak, még sem lesz az telivér angol, tehát versenyképes; 2- szor az, hogy hiába születik a siementhali faj-bika Magyarországon, mégsem nyer az szabályos testalkatot, fehér szőrt, sugár szarvakat. Nem lesz szilaj, ha a toreadorok ijesztgetik sem, nem lesz magyar faj-bika, ha az összes magyar lapok annak kürtölik is; 3- szor, Kristóíékat hasztalan nevezte ki Bach a magyarokhoz magas hivata­lokba, mindenki czigányoknak tartotta őket, működésűket látva. 4- szer keresztezés utján, csak akkor nyerhetünk, sok idő múltával fajváltozást, ha nem áll be újból vérvegyülés, a ki­ölni szándékolt fajjal. da-/, pMer Fogadások. (Gróf Széchenyi Istvántól.) Az esztelenség és ügyesség között húzott ha­tárt kiki látja, oly világos. De azon határ, mely a fortélyoskodás és ügyesség között van, vagy inkább, mely a megcsalás és azon előrelátó s megfontolt elintézés között vigyázgat, melyiyel minden becsületes ember élhet, oly kényes valami, oly homály, hogy egy vagy más oldal­ról könnyen csorbulást kap. Ami pedig a fogadásokat általában illeti, azok­ról ki akarom vélekedésemet egyenesen mon­dani. A fogadásokhoz való kedv egy nemzetben több hasznot, mint kárt okoz. Némely magános személyben oly kicsapongó magasságra fajzik el, nem tagadom, hogy azáltal ő s tán felesége és gyermekei is károsodnak, szerencsétlenekké, koldusokká lesznek. De viszont mennyit nem nyer a köztársaság azon elterjeded hajlandóság által! Aki nem valamely ő előtte egészen bizonyos dologban fogad fel, ami csalás volna s ellen­ben nem oly dologban, mely legkisebb kom­binációra sincs építve, ami nem más, mint vak szerencsejáték: az minden lehetőségeket és hi­hetőségeket egy és más oldalról fog megfon­tolni' és aszerint fogadni, amint azok önbelá­tása szerint magokat kifejtették és előmutatták. Ha valaki tudománya és esze ereje által valami tárgynak hihető sikerét előre kiszámlál- gatta, a dolog jó kimenetelére fogadni fog s viszont: és minden successzusa, a szerencsén kivül, csak önmaga elmebeli erejétől függ. Már mi ennek a következése ? Hogy azon személy, akiben a fogadás indulatossága már jól felbuzdult, az esetek okát és a következte­tések folyamatját vizsgálni kezdi, mindent össze­hasonlít és sokakról erőltetéssel eszmélkedik. Ha már most ezerekben ezen vizsgáló, ezen összehasonlító, ezen erőltetéssel eszmélkedő szenvedelem több életforgásokon apáról fiúra átment, mely iszonyúan emeli fel a nemzet köz- értelmességét! Ha valaki nem vaktában, hanem ezen a most röviden előadott módon fogad, tegyük fel, egy 2 esztendős csikóra, amely éppen legel, egy másik csikó ellen, amely hasonlóképpen legel, mily nagy lóismerőnek kell lennie, mennyit kel­lett e tárgy körül vizsgálódni és gondolkodni. Ha valaki fogad, hogy valamely bizonyos utat lóháton, kocsin, gyalog vagy hajón ennyi és ennyi idő alatt végbe visz, mennyi előre- bocsátott megfontolásra, előbbi próbatételek összehasonlítására, mennyi elmebeli gyakorlatra van szüksége. Ha valaki jó vagy rossz időre fogad, — ha azt vaktában nem teszi, — mennyi észrevételt kellett már neki esztendők óta gondosan tennie stb. A fogadásra való kedv által az egész nyer és csak némely magánosok vesztenek. S azért, úgy látszik, igazam volt mondani, hogy az több hasznot hajt, mint kárt okoz, mert minden tár­saságnak fő talpköve az, hogy mindig a kisebb rész szenvedjen, ha azáltal a nagyobbnak bol­dogsága eszközöltetik vagy legalább jóléte növe­kedik. A katona is életét, — melyet hazájának oda enged,. — azért veszti és ezen, tán legsúlyosabb terhet azért viszi, hogy polgártársai nyugoda­lomban és békességben s bátorságban, a haza javaival csendesen élhessenek. Közli: M. A. Egy derék főszolgabíró. Legnagyobb dicséret a tett, azért minden indokolás nélkül lenyomatjuk Pintér István sze­rencsi főszolgabíró egyik körrendeletét: „Járásom egész területén általános a panasz és ezen panasz szomorú valódiságáról mind­untalan magam is meggyőződtem, hogy járásom lakosságának földmivelő népe és munkásosztálya korkülönbség nélkül vallástalan és annyira er­kölcstelen, hogy az alábbi intézkedések meg­tételének szükségét elkerülhetetlennek látom. A vallástalanságnak elrettentő és megbotránkoz­tató ismérvét látom azon szomorú tapasztalat­ban, hogy a nép az Istent káromló kifejezése­ket és káromkodásokat, továbbá trágárnál-trágá- rabb átkokat, szidalmakat lépten-nyomon hasz­nálja s gondolatait más alakban már kifejezni sem tudja, csak is úgy, ha azt a természetévé fajult csúnya és trágár kifejezésekkel kiséri. A vallástalanságnak másik általánosan és saj­nosán tapasztalt ismérve az, hogy a nép, tekin­tet nélkül a vasár- és ünnepnapokra, isteni tiszteletek alatt, a templom közvetlen közelében oly zajos munkákat végez, mely az isteni tisz­teletet zavarja s legtöbbször ittas állapotban a templomok közelében danol és botrányt okoz s ez által egyrészt az isteni tiszteletet s más­részt a templomban lévőket megbotránkoztatja. Felhívom a jegyző urakat, hogy a vallástalan- ság eme megbotránkoztató s törvénybe ütköző

Next

/
Thumbnails
Contents