Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-07-20 / 18. szám
BUDA ÉS VIDÉKE 18. szám levő Békásról Kolozsvárra, de a dijakat nem az utolsó helyen késéssel beérkezett lovainak adták ki, hanem valami félvéreknek. * A magyar fajmarha hófehér szőrű, arányos testalkatú, szabályos, szép fejti, erős, szilaj, betegségre nem fogékony, jó tejet ad és szarvai bizonyos méltóságot kölcsönöznek neki. Szóval egész lénye kedvező benyomást tesz az emberre. Hogy pedig a bika mennyire kiemelkedik a a magyar gulyában, azt már Homer megírta, amikor a királyok királyát a — bizonyára magyar fajból való — bikához hasonlította. Nagy kár, hogy ezt a szép és hasznos fajt az idomíalan testalkatú, betegségre fogékony, kis szarvú, lomha, de sok rossz tejet adó siementhali faj kezdi kiszorítani. Most, hogy a Pouly Muki fia spanyol bikaviador társasága Budapesten mutogatja magát, a napilapok követelték, hogy az apró spanyol bikák helyett szilaj, magyar fajbikával viaskodjanak a toreadorok. A legtisztább magyar fajú és legnagyobb szilaj bika gulyája Debreczen városának van. Mindenki azt hitte, a város fog néhány darabot porondra állítani. Nem igy történt. Báró Senyey István, aki Magyarországnak nemcsak legjelesebb lóismerője és marhatenyésztője, de nagyon tréfakedvelő ur is, látva Debreczen városának és más nagybirtokosnak vonakodását, egyet gondolt és a gondolatot tett követte. Mint zempléni nagybirtokosnak, volt alkalma megtanulni, hogy nemcsak fajmagyarok élnek ez országban, de vannak kazár-magyarok is, tehát akként vélekedett, nincs nagyobb különbség a magyar faj bika és a siementhali bika között, mint a tarczali magyar és munkácsi magyar (?) között, hát miért ne küldhetné ő Magyarországon született siementhali bikái közül a porondra néhányat, mint magyar fajbikát. „Az Újság“ és többi magyar (?) laptársai csodálkoznak szelídségén, lomhaságán a bikának, de azért mind elfogadták magyar fajnak. * Sokszor az emberekkel is megesik efféle. Az 50-es években, a bécsi kormány nagyon örült, ha magyar ember vállalkozott valami hivatalra. Sikerült is nekik kettőt szerezni. Egyet Kolozsvárra, egyet Debreczenbe. Mind a kettőt nagyon gyűlölte a nép, mert rosszabbak voltak az idegen cseheknél, morváknál. A kormány nem tudta ezt akkor megérteni. 2. oldal ___ ___________ Mi nd a kettő csak talmi magyar volt, valójában pedig czigány. * A múlt században nagy súlyt fektettek arra, hogy minél több gazdag zsidó térjen keresztény vallásra és vegyen magyar nőt feleségül. Több zsidó át is tért és magyar nővel lépett házasságra. S mit tapasztalunk? Az ily magyar-zsidó házasságból származott ifjak és leányok, nagyon ritka esetben vesznek feleségül magyar nőt, illetőleg mennek férjhez magyar emberhez, hanem vagy magyar-zsidó házasságból származókkal vagy újabban kikeresztelt zsidóval lépnek házasságra. Tanulság. Sok ebből a tanulság. 1- ször az, hogy hiába vágják le a székely lónak farkát és nevezik el Grisdiboi-nak, még sem lesz az telivér angol, tehát versenyképes; 2- szor az, hogy hiába születik a siementhali faj-bika Magyarországon, mégsem nyer az szabályos testalkatot, fehér szőrt, sugár szarvakat. Nem lesz szilaj, ha a toreadorok ijesztgetik sem, nem lesz magyar faj-bika, ha az összes magyar lapok annak kürtölik is; 3- szor, Kristóíékat hasztalan nevezte ki Bach a magyarokhoz magas hivatalokba, mindenki czigányoknak tartotta őket, működésűket látva. 4- szer keresztezés utján, csak akkor nyerhetünk, sok idő múltával fajváltozást, ha nem áll be újból vérvegyülés, a kiölni szándékolt fajjal. da-/, pMer Fogadások. (Gróf Széchenyi Istvántól.) Az esztelenség és ügyesség között húzott határt kiki látja, oly világos. De azon határ, mely a fortélyoskodás és ügyesség között van, vagy inkább, mely a megcsalás és azon előrelátó s megfontolt elintézés között vigyázgat, melyiyel minden becsületes ember élhet, oly kényes valami, oly homály, hogy egy vagy más oldalról könnyen csorbulást kap. Ami pedig a fogadásokat általában illeti, azokról ki akarom vélekedésemet egyenesen mondani. A fogadásokhoz való kedv egy nemzetben több hasznot, mint kárt okoz. Némely magános személyben oly kicsapongó magasságra fajzik el, nem tagadom, hogy azáltal ő s tán felesége és gyermekei is károsodnak, szerencsétlenekké, koldusokká lesznek. De viszont mennyit nem nyer a köztársaság azon elterjeded hajlandóság által! Aki nem valamely ő előtte egészen bizonyos dologban fogad fel, ami csalás volna s ellenben nem oly dologban, mely legkisebb kombinációra sincs építve, ami nem más, mint vak szerencsejáték: az minden lehetőségeket és hihetőségeket egy és más oldalról fog megfontolni' és aszerint fogadni, amint azok önbelátása szerint magokat kifejtették és előmutatták. Ha valaki tudománya és esze ereje által valami tárgynak hihető sikerét előre kiszámlál- gatta, a dolog jó kimenetelére fogadni fog s viszont: és minden successzusa, a szerencsén kivül, csak önmaga elmebeli erejétől függ. Már mi ennek a következése ? Hogy azon személy, akiben a fogadás indulatossága már jól felbuzdult, az esetek okát és a következtetések folyamatját vizsgálni kezdi, mindent összehasonlít és sokakról erőltetéssel eszmélkedik. Ha már most ezerekben ezen vizsgáló, ezen összehasonlító, ezen erőltetéssel eszmélkedő szenvedelem több életforgásokon apáról fiúra átment, mely iszonyúan emeli fel a nemzet köz- értelmességét! Ha valaki nem vaktában, hanem ezen a most röviden előadott módon fogad, tegyük fel, egy 2 esztendős csikóra, amely éppen legel, egy másik csikó ellen, amely hasonlóképpen legel, mily nagy lóismerőnek kell lennie, mennyit kellett e tárgy körül vizsgálódni és gondolkodni. Ha valaki fogad, hogy valamely bizonyos utat lóháton, kocsin, gyalog vagy hajón ennyi és ennyi idő alatt végbe visz, mennyi előre- bocsátott megfontolásra, előbbi próbatételek összehasonlítására, mennyi elmebeli gyakorlatra van szüksége. Ha valaki jó vagy rossz időre fogad, — ha azt vaktában nem teszi, — mennyi észrevételt kellett már neki esztendők óta gondosan tennie stb. A fogadásra való kedv által az egész nyer és csak némely magánosok vesztenek. S azért, úgy látszik, igazam volt mondani, hogy az több hasznot hajt, mint kárt okoz, mert minden társaságnak fő talpköve az, hogy mindig a kisebb rész szenvedjen, ha azáltal a nagyobbnak boldogsága eszközöltetik vagy legalább jóléte növekedik. A katona is életét, — melyet hazájának oda enged,. — azért veszti és ezen, tán legsúlyosabb terhet azért viszi, hogy polgártársai nyugodalomban és békességben s bátorságban, a haza javaival csendesen élhessenek. Közli: M. A. Egy derék főszolgabíró. Legnagyobb dicséret a tett, azért minden indokolás nélkül lenyomatjuk Pintér István szerencsi főszolgabíró egyik körrendeletét: „Járásom egész területén általános a panasz és ezen panasz szomorú valódiságáról minduntalan magam is meggyőződtem, hogy járásom lakosságának földmivelő népe és munkásosztálya korkülönbség nélkül vallástalan és annyira erkölcstelen, hogy az alábbi intézkedések megtételének szükségét elkerülhetetlennek látom. A vallástalanságnak elrettentő és megbotránkoztató ismérvét látom azon szomorú tapasztalatban, hogy a nép az Istent káromló kifejezéseket és káromkodásokat, továbbá trágárnál-trágá- rabb átkokat, szidalmakat lépten-nyomon használja s gondolatait más alakban már kifejezni sem tudja, csak is úgy, ha azt a természetévé fajult csúnya és trágár kifejezésekkel kiséri. A vallástalanságnak másik általánosan és sajnosán tapasztalt ismérve az, hogy a nép, tekintet nélkül a vasár- és ünnepnapokra, isteni tiszteletek alatt, a templom közvetlen közelében oly zajos munkákat végez, mely az isteni tiszteletet zavarja s legtöbbször ittas állapotban a templomok közelében danol és botrányt okoz s ez által egyrészt az isteni tiszteletet s másrészt a templomban lévőket megbotránkoztatja. Felhívom a jegyző urakat, hogy a vallástalan- ság eme megbotránkoztató s törvénybe ütköző