Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1904-07-20 / 18. szám
Budapest, 1904. Xlll. évfolyam. 18. sz. Szent-Jakab hava (julius) 20. Í BUDA és VIDÉKÉ KERESZTÉNYEK LAPJA Civillista és Politika. Az egyhangú politikai vitába élénk eszméket 1 öveit Szemere Miklós Civillista és Politika cimü ódái szárnyalásu hazafias röpiratával. Szemere Miklós legfőbb irói érdeme, hogy nem terjeng és röviden mond sok követésre méltó újat. Nem öncél, de közcél vezeti a tettekben nyilvánuló hazafiság férfiát. A nemzet vésse szivébe, különösen a fiatalság, azokat, amit ebben a könyvében mond. A civillistáról megjegyzi, hogy a magyar nemzet sohasem fukarkodott királyával szemben még a szabadságharc dicső, de súlyos napjaiban sem, amidőn Kossuth Lajos akkori pénzügyminiszter 3,000.000 pengőforintot irányzott elő az udvartartás céljaira, ami, miként ezt Szemere abból az időből vett árstatisztikákkal bizonyítja, ugyancsak tekintélyes összeg volt. Hozzáfűzi azonban ehhez a fejtegetéséhez azt a nézetét, hogy nincs az a pénz, amelylyel a korona fényét és tekintélyét emelni lehetne, mert ezt csak helyes népboldogitó törvényekkel érhetjük el. Ezek közül föl is említi a homestead-törvényt, a főrendiház modern reformját és a népoktatás átformálását. Az antiszemitizmus kérdését is érinti, ami szerinte nem szeretet, vagy gyűlölet, hanem államférfim észszerüség és kenyér kérdése. A nagy hatást keltett röpiratból a következőket adjuk: „A japánok az angoloktól eltanulták a haditengerészetet, a poroszoktól átvették a szárazföldi haditudományt egy emberöltő alatt. Átvitték Párisból a divatot és mint európai luxust az antiszemitizmust. Tehetik, nekik a zsidókra nincs szükségük. Különben, ahol van is zsidókérdés, mint nálunk, az nem szeretet, vagy gyűlölet, — de államférfim észszerüség és kenyér kérdése. Nemzeti ideálunk ma is a szépszavu orátor. Ameddig itt vagyunk, be is kell érnünk a szép szóval, érzelemben fenséges nagy, valóságban törpe, papir- nemzet vagyunk. A felületen haladunk és megbódit bennünket a külszín. Leghőbb vágyunk, legnagyobb ambicziónk egységes nagy és boldog hazát hagyni örökül fiainkra. Evégből magyarosítunk. Helyes. Ha valaki becsületes életével, kiváló tetteivel bizonyítja magyar érzelmeit: az magyar állampolgár. Örömmel hajlok meg előtte fedetlen fővel. De azzal, hogy valaki bajszát kipedri és nevét Zrínyi Miklósra vagy Szondy Györgyre változtatja, ki nyer vele ? Egészen a mesebeli aethiopiai király vidám regénye ez, aki óhajtotta, hogy fehér alattvalói is legyenek és bemázoltak neki pár ezer szerecsent fehérre. És a jámbor király boldogan hitte, hogy neki most már fehér rabszolgái is vannak. Zrínyi Miklósra gondoltam a napokban, egy angol lapot olvasva, hogy az angol Zsoké-Klub be fogja tiltani, hogy nagyhírű futólovak nevét, például: Ormonde, Ecligse stb. valaki lovának újból adhassa. Az angolok, úgy veszem ki ebből, több tisztelettel vannak hires lovaik iránt, mint mi magyarok — szabadjon kimondani — hagyományos történelmi, nemzeti hőseink neve iránt kegyelettel. Nálunk elég jutányos utón lehet valaki Zrínyi Miklós, vagy Szondy György. Idő előtt meg sem kell érte halni.“ A névmagyarositás lázának legfőbb terjesztője, a Budapesti Hírlap, az utolsó ponthoz ezt a megjegyzést fűzi: „A szellemes politikus iró ez utolsó kis expektorációja nem állja ki a komoly kritikát. Az, hogy akad egy-két hiú, vagy éppen Ízléstelen ember, aki nagy történeti nevet vesz föl, nem árt á hősöknek, az uj Zrínyieknek pedig nem használ. Azt gondoljuk, inkább vegyenek föl bármily történeti nevet, semmint viseljenek idegent. Különben parasztnépünk közt is akárhány nagy történeti név van: ki akadna fönn rajta?“ A parasztnép történeti nevét senki sem Ítéli el, de azt igen, ha jött-ment emberek hordják el egy koronáért a történeti neveket. Ide iktatjuk egy tekintélyes vidéki lap véleményét Szemere röpiratáról: „Cívillista és politika czim alatt érdekes röpirat hagyta el a sajtót. Szemere Miklós, politikai életünk egyik legérdekesebb alakja, aki hozzászoktatta a magyar közönséget ahhoz, hogy leplezetlenül megmondja nézetét az ország dolgáról, nem törődve sem azzal, ha e nézetek a hatalmasoknak nem tetszenek, de viszont azzal sem, ha talán nem népszerűek. A civillistával foglalkozva, kiindulási pontja az, hogy a magyar nemzet sohasem fukarkodott királyával szemben és már Kossuth Lajos is az 1849-iki állami költségvetésben három millió pengőforintot irányzott elő a királyi udvartartás céljaira, pedig ez akkor jóval nagyobb összeget képviselt, mint manapság. Szemere ezt az egész kérdést másodrendű jelentőségűnek tartja. Szerinte — igen helyesen — nem a pénz és külső csillogás adnak fényt és erőt a dynastiának, hanem igenis a szilárd alapon nyugvó intézmények, minők a nép otthonát védelmező homestead-törvények és a főrendiház újjászervezése szilárd nemzeti alapokon. Á nemzeti államról szólva, úgy találja, hogy a meddő szóharc nem viszi ez eszmét előbbre egy lépéssel sem, holott nemzeti és erkölcsi erőink céltudatos fejlesztésével óhajtásaink mind könnyen ölthetnének testet. E röpirat vége azzal az érdekes leleplezéssel szolgál, hogy miniszterelnökünk mindezideig még nem ismerkedhetett meg a magyar trón leendő örököseivel. A díszesen kiállított füzet tiszteletpéldányként küldetett meg az érdeklődőknek.“ Kísérletek A székely ló kevés táplálékkal beéri, hosszú életű, erős, győzős, de bár sokkal kisebb s igy könnyebb, mint az angol telivér, nem bírja úgy magát a futásban. A békási oláh papnak — aki mindig a legtisztább vérü és legszebb székely fajcsikókat nevelte — a magyar lapokat olvasván, egy eszméje támadt és eszméjének érvényt is szerzett. Gondolta, ha külföldön a Bruderman- nok, Wasserfogelek, Singerek, Weitzne- rek, Polákok mint nagyurak szerepelhetnek, megtanulván úgy ahogy a magyar szót és idegen hangzású nevüket Bánfi, Veselényi, Simonyi, Buzási, Lengyelre változtatták át, miért ne lehetne az ő székely fajlovait megangoíositani. Levágatta összes lovainak diszfarkát a csutkájáig és a Huszárt Grisdiboinak, a Terkát Saint-Gethiennek, a Villámot Real Scothnak keresztelte el. Ekkor aztán biztosra vette, hogy a kolozsvári versenyen ő viszi el a nagy dijat nyerges lovával a Grisdiboival, a kis dijat pedig gyeplős lovával, a Real Scothal. Keservesen csalódott. Két nap alatt kocsin behajtatott az országhatár szélén Vezesse tetteinket gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar szelleme!
