Buda és vidéke, 1904 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1904-05-31 / 13. szám

Budapest, 1904. XIII. évfolyam. 13. sz.

Pünkösd hava ' (május) 31.

BUBA és VIDÉKE

KERESZTÉNYEK LAPJA

Szemere Istvánné.

Egy magyar uriasszonyt temettünk el, aki fenkölt érzésű honleány, buzgó kereszténynő és valódi anya volt . . . Nem puszta szokás-mondás, nem hízelgés az amit mondunk, de valódi igazság.

Szemere Istvánné, Szemere Miklós anyja. Az ő nemes erényei fiában élnek, ki örökölte azokat a szép tulajdonságokat, melyek az ő hasznos, munkás és nemes életének koronái voltak . . .

Az igazi magyar anyák száma gyérül. Más nyomokon haladnak a mai nők, mint az ősanyák. A modern képek megcáfolják a régi képeket. A természetrendje szerint anyák, de anyai hivatás nélkül. Ez a végtelen női tisztesség: anya, ma jobbadán csak cim, nyelvtani fogalom. Megad talán a mai anya is gyermekének mindent ami az anyagiakból telik, de keveset ad szive véréből.

Szereti, aggódva ápolja gyermekét, dolgozik fárad érte, de nem közölheti vele azt a gondolkodást, azt az érzést, azt az indulatot, virtust, mint a régiek, mert nincsen meg benne az az anyag. Az erkölcsi utravalóval nem láthatja el gyermekét. A gyermek szeretheti anyját ösztönből, de sziveiket nem erkölcsi törvényeken nyugvó érzések kötik össze. Talán fényesek ma is a házi tűzhelyek, de a fény csak ridegfény, nem melegítenek. Ez az oka, hogy minél idősebb a gyermek, annál inkább távolodik szüleitől, anyjától . . . Nincs meg a régi virtus, nincs bizalom, őszinteség. Szülők és gyermekek titkolódnak egymás előtt. A házi áldás nem függ a falon, nincsen meg a hit, remény és szeretet. A hitet és szeretetet kiegészítő reményt hamis irányban ápolják és nem építi az anya nagy szive, lelke, szelleme, jelleme azt a bátor okosságra.

Kesergő kegyelettel emlékezhetünk Szemere Istvánnéra mint az utolsó magyar anyák kimagasló példájáról, ki a történeti harmóniát soha meg nem sértette. Történeti harmónia, a- hagyományok tisztelete nélkül magyar úri nő nem teheti le fia nevelésének alapját. Ezt könyvekből megtanulni nem lehet, erre születtek anyáink. Ez volt a régi anyák hivatásának tartalma. Ezzel az anyai erénynyel hajlíthatta a gyermek jellemét, evvel erősítette, evei képezte az élni tudásra. Ilyen anyák szültek és neveltek köröket, hazafiakat, férfiakat nem a lemondásra, de a nagyratörésre.

Az ilyen anyáktól örökölnek a jó fiuk erős jellemet, valódi becsületet, valásos- ságot, hazaszeretetei, emberszeretetet, becsvágyat, őszinteséget, igaz szivet. Ilyen a valódi édes anya.

A nem hétköznapi gondolkodás, ég felé törő eszmék jellemezték a magyar anyát, ki példájával őrködött azon, hogy gyermeke szivének zománca el ne vesz- szen, leikéhez sár ne tapadjon, esze be ne szennyeződjék . . . Minden gondolatja, minden érzése gyermekéé. Megváltaná minden bánatát, megsokszorozná örömeit. Elitéli, ha nem jóllép, segíti szeretetével, hogy akadályokat léphessen át, ne fáradjon el mikor a bércre tör. Megsiratja legkisebb balsorsát is és nagyra nő szivében gyermeke legparányibb öröme. Neveli a vésznek, a viharnak, de a veszedelem elé szívesen tárja kebelét, melyen megpihenteti az élet összes bajában magzatát.

Szemere Istvánné a legritkább magyar anyák közé tartozott, ki egy színvonalon volt fia gondolkodásával, tettével, szándékaival. Átértette, átérezte és méltatta... Sziveik között az erkölcsi kapocs soha nem lazult. Fia sikerének örült s leginkább annak, hogy csak igazat lehetett róla írni, beszélni és hizelgésre nem szorul. Minden gondolata szívverése a fiáé volt, kinek sikerei, gyengéd figyelmei, fiúi szeretete, alkották élete alkonyának megszentelt örömeit.

Boldog ő most a halhatatlanságban, olyan emléket hagyott, kire a haza büszke lehet, Szemerere Miklóst.

Erdélyi Gyula.

Széchenyi és a Tisza-szabályozás.

(Gróf Lónyay Menyhérttől.)

Az 1845-diki rendkívüli árviz után József nádor ezen év junius hava 12-dikén a Tisza-szabályozás tárgyában a helytartó tanács néhány tagjaiból és e célra meghívott tiszai birtokosokból álló értekezletet tartatott, melyben már akkor a magyar helytartósághoz a közlekedési osztály

elnökéül kinevezett Széchenyi István gróf részt- vett és ekkor ezen fontos ügy életbeléptetését és vezetését — őt oly kitünőleg jellemző erély- Iyel, fáradhatlan buzgósággal, kittiréssel és gyakorlati tapintattal meginditá.

Csak aki eleven emlékében tartja hazánk akkori autonomikus megyei életét, azon személyes szabadságot, melyet hazánk birtokosai élveztek, azon kölcsönös respektálását a különböző érdekeknek, azon jogot, melylyel mindenki birt az őt érdeklő tárgyakhoz szólani oly mértékben, minővel egy nemzet alkotmánya sem volt szerencsés bírhatni, Ítélheti meg, hogy az egész Tisza völgyét, — mely 22 külön törvény- hatósághoz tartozott — egy közös nagyszerű munka kiviteléhez rövid hónapok alatt egyesíthetni, oly kitűnő és gyakorlott tapintatu egyéniség kivántatott, mint gróf Széchenyi és azon közösségi hazafiui érzet s önkormányzati józanság, mely nemzetünknek annyi századon keresztül egyik fő jellemvonásához tartozott.

Miért jellemezzem tovább gróf Széchenyink e téren kifejtett tevékenységét épen ezen tisztelt körben, a magyar tudományos Akadémiában, hol annyian vannak még, kik élő tanúi annak, mily erélylyel és tevékenységgel tudott ő a legszentebb hazafiui érzet által lelkesítve kezdeményezni, a kezdeményezettet nagygyá nevelni és erősíteni? Hiszen azt is, hogy nemzetünknek már évtizedek előtt megalapittatott akadémiája, — mely még a visszás körülmények súlya alatt is képes volt a szellemi haladás- és nemzeti erősödésért oly kitűnő sikerrel működni — neki köszönhetjük.

A végzet hatalma megengedé indítani gróf Széchenyinek e nagyszerű munkát; de az alap, melyre fekteté, erősebb volt, hogysem, midőn már azt tovább nem vezetheté, végkép megszűnt volna; és mi, kik, mihelyt lehetett, ismét elfoglaltuk azon helyet, melyre ő állított, hogy bevégezni segítsük, amit kezdeményezett, úgy hiszszük, ezáltal egyszersmind hálánk egy kis részét róttuk le iránta, kinek a haza és mindnyájan annyival tartozunk.

Széchenyi elve lévén semmit nem erőltetni, de a szabad vitatás által előbb előkészíteni, kifejteni és érlelni: azzal kezdé működését, hogy kiadta „Eszmetöredékek, különösen a Tisza- völgy rendezését illetőleg“ cimü munkáját, melynek szellemét illetőleg szabad legyen a következő pár sort idéznem, melyeket most is nem lehet eléggé minden magyarnak emlékébe hozni:

„Hogy Magyarország különös virágzásra emelhető, arról nem kételkedik senki, ki e hont ismeri. De hogy vájjon a magyar faj képes-e s fogja-e e hont legmagasb virágzásra emelhetni, azon igen sokan kételkednek. Hazudtoljuk meg ezeket s legyünk meggyőződve, hogy kézfogás, vállvetés s bölcseség által nincs oly

Vezesse tetteinket gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar szelleme !