Buda és vidéke, 1900 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1900-01-00 / 1. szám
BUD AES VIDÉKE Budapest, 1900. (3) — sóhajtott föl gyakran s azután beszélt barátainak lelkesen, lángoló tekintettel büszke balotasorokról, gyönyörű középületekről, parkokról, amelyeket ö mind látott lelki szemeivel s amelyek mind álltak már képzeletben. — T)er Stefi ist ein Narr! — mondogatták gyakran öreg, podagrás urak, a kik a bécsi kongresszus idején élték fénykorukat.- Minek is lett volna itthon fáradtsággal, munkával létesíteni valamit, mikor ott volt a ragyogó szép, nagy Bécs, ahol mindegyik urnák megvolt a palotája. Az a generáczió volt ez, akiknek a papái Mária Terézia nagyasszonyunk édesgető politikája idején osztrák mágnáslányokat vezettek oltárhoz. De Széchenyi azért csak álmodozott tovább mint álmodik minden nagy eszme hőse, akinek életében töviskoszoru és halál után babér jut osztályrészül. így álmodott egy hideg, márcziusi éjszakán is a kóji Komáromy G-yörgyné szalonjában, mig a szomszéd teremben az akkor még egészen fiatal Wenckheim Béla ve- zdtte a contredanset. Az utolsó volt az abban az évadban, a tizenkettedik óraütés már hamvazó szerdát hirdette. A jeges márcziusi szél foszlányokra tépte a felhőket és bősz sivitással sepert végig a nagy pusztaságon, mikor Széchenyi István több fiatal emberrel leért az utczára. Az egyik aggodalmasan megcsóválta a fejét: — Ejnye, ejnye, a jég alighanem megindult, hogy jutok én át Budára ? — Talán lehetséges lesz még — mondá Széchenyi elkísérünk a partig. Beláthatlan sötétség fedte akkor még a Dunapartot, ahol csak néhány alacsony ház volt bennök egy-két rácz pék, gyanús kiné- zósü korcsma, a melyekből tambura-haug zengett ki és ha az ajtót kinyitották, fojtó, nehéz levegő áradt szét. A jég a Margitsziget tájáról nagy táblákban úszott lefelé és a parton gunnyasztó ladikos fejcsóválva fogadta a fiatalt urat: — Hm, hm, verfluchte Geschieht .... mormolá egyre-másra. De az illetőnek át kellett menni, hogy nagynénjének egy levelet vigyen át, melyet vidéken élő, rendkívül szigorú nagyatyja küldött általa. Széchenyi, a ki legalább tizenöt évvel idősebb volt az átmenni akaró ifjúnál, rámordult a révészre :-Menni fogsz ... ón Széchenyi István ! Értetted ? Ezt a nevet akkor már mindenki ismerte. A révész eloldta a ladikot, meggyujtóttá a lámpát — és a csáklya után kapott. Es akkor megkezdődött az a kétségbeesett átkelés, amelyről régi öregek irtózatos dolgokat tudnak mesélni. A ladiknak recsegve, ropogva ment neki egy-egy jégtorlasz, majd egészen elborították a hullámok. A halál ezer rémséges alakban ólálkodott a mélységes vizen és a szegény fiatal ember kezeit kétségbeesetten tördelve, átkozta magát, hogy megengedte, hogy Széchenyi, a haza reménye, büszkesége vele erre az útra vállalkozzék. — Inkább tett volna velem akármit a Grosspapa ! — jajgatta az ifjú. Széchenyi pedig ott gubaszkodott a ladik orrában. Egyetlen arczizma sem mozdult és szemöldeit összevonva, épen olyan álmodozó- lag tekintett a recsegő, ropogó jégtáblákra, mint a Komáromynó szalonjának ablakából le, a szenynyes utczára. A fiatal emberben az ifjúi, gondatlan temperamentum egy pillanatra mégis úrrá lett s akasztófahumorral szólt oda a grófnak.- Talán Stefi bácsi most is palotákat épit ? A gróf az ő sajátosan komor mosolyával mosolygott s egy pillanatra elsimult a két mély ráncz homlokáról: — Véletlenül nem azt — de lánczhidat! visszonzá — nagy, erős, állandó hidat, mely Pestet Budával összekösse, hogy ne kellesen ilyen butául kínlódnia minden tavaszszal. Nem érem én azt meg! nyögött a szegény ifjú, aki már teljesen át volt ázva a jeges víztől. Reggeli hat óra volt s éjfél óta kínlódott már a révész a jégtorlaszok közt. Hetet harangoztak a ráczvárosi görög templomban, mikor végre partot értek. Séchenyi még aznap elmondta több hangadó mágnásnak az éjjeli rettenetes utazást és közölte velük az állandó hid tervét. Eleinte nevették, később mindinkább hódított az eszme, — de bizony sok viz elfolyt a Dunán mig Széchenyi terve valóvá lett és a pompás hid elkészült. A fiatal ember azonban, aki vagy húsz évvel élte túl Széchenyit, családi körben még unokáinak is számtalanszor eldicsekedett vele, hogy a lánczhid eszméje azon a borzalmas éjszakán a jégtorlaszok közt fogamzott meg a legnagyobb magyar agyában, mikor a Komáromynó estélye után átkisórte őtet Budára. D’Jtrtagnan. A Harmónia. Ki ne emlékeznék azokra a kedves élvezetes estékre, melyek 6—8 évvel ezelőtt nem csak a Krisztinaváros, de az egész budai oldal értelmiségét összegyűjtötték havonként egyszer a „Politikus -ba, a , Már vány meny asz- szonyu-ba ? Ki ne emlékeznék arra a vig kompániára, a mely ezeket a kedélyes estéket rendezte ? Tizenhat, az élet tavaszát élő ifjú egyszerre pezsgő életet hozott a budai társaságba. Egyivásu, vigkedélyü, válogatott hangú és zeneileg képzett (köztük több zenetanár) egyén valamennyi. Előadásaikon a komoly zene ép oly művészi volt, mint a mily kaczagtató a mulatságos rész. Ki feledhetné Witkowszky Tóni lágy, andalitó tenorját, Kneifel szivhezszóló baritonját s Koller mély basszusát. Ki feledte volna az „Eduárd és Kunigunda nagy operát, az állat négyest, a néger- tánezot s azt a sok nevettető monológot, melyeknek nagymestere a kis társaság lelke Hoppe Rezső volt. Örökké feledhetetlenek valamennyien s a ki valamikor megírja Buda társaséletének történetét a XIX. század végén, meg nem feledkezhetik e kis magántársaságról, mely „Harmonia“ néven egyesülve felderítette a legborongósabb kedélyt is. Őszintén sajnáltuk, mikor egyes tagok, kivált Hoppe karmesternek kerületünkből távozása folytán már-már a felbomlás szélére jutott e kedves társaság s annyival inkább örvendünk most, hogy a mesternek kerületünkbe visszatérése után uj erőkkel gyarapodva ismét megkezdte működését, sőt mint tudjuk már egy szükebb családias jellegű estét is rendezett szombaton m. hó 16-án a „Politikus Greizlernél“ a mely várakozáson felül sikerült. Az élvezetes estélyen megjelentek ; Telekiné, Rabrer Ferenczné, Hoppe Rezsőné, Hajós Mihály né, Bárány Zsigáná, Hajós Irén, Koncsek L., Kovács Gy., Tóth J. s mások. A kis daloskor régi gárdájából ott láttuk: Hoppe Rezső karmestert, Bosnyák, Szepesi, Robrer, Zöld, Érti, Hajós Bárány, dr. Szlá- vik, Magyar, Witkowsky S. tagokat. Fájdalommal nélkülöztük Witkowszki Tónit s Paradeiser drt. Helyettük azonban hatalmas uj erőkkel gyarapodott Vaczula J. tenor és Horváth szóló-baritonistával, előbbi a ,,Nincs cserepes tanyám“, (Hoppe letétele) utóbbi Henriquez: Szerenádjának szólóját énekelve, mutatkoztak be igen előnyösen. Reméljük, hogy a kezdet nehézségeit legyőzve, nemsokára lese alkalmunk konstatálni, hogy a Krisztinaváros ismét egy családot képez a társadalmi téren s ennek lelke: a Harmónia. Őszintén kívánjuk, hogy a „Harmónia“ alapításának 10 éves évfordulóját, mely tud- tunkkal a jövő hóban lesz, már szélesebb körben. — velünk ünnepelje. Villámcsapás az alcsuthi parkban. *Józ»ef főherezegtól. Az alcsuthi kastélyon ezelőtt körülbelül 4 méter hosszú és 6 cm. vastag vasrudakból készült villámhárítók voltak. Ép ilyen rudak- ból készült, igen hosszú vezetékek voltak 2 méter mélységre a földbe leeresztve. A kertben lévő fürdőházon pedig egyáltalán nem volt villámhárító. Akkoriban a villámháritókba gyakran csapott le a villám annólkűl, hogy valaha gyújtott volna, sőt egy esetben, egy erős zivatar alkalmával 13-szor egymásután csapott le a toronybeli rudba a villám. Az 1891.julius 29-iki erős zivatar alkalmával a fürdőháztól mintegy 5 méter távolságra — midőn fiaim a fürdés után éppen öltözködtek — egy öreg ezüst nyárfába csapott a villám. A fáról egy nagy ágat letört és a földbe 2 gödröt vájt. Egy szikra egy kis szellőző ablakon, a melynek üvegtáblája csak 35 cm. magas és 324 cm. széles volt, gömbölyű lyukat fúrt és az egész üvegtáblát darabokra repesztette.*) A villám a fa mellett leszaladván a 10 cm. vastag homokkő padozatba hasonló méretű lyukat vájt és a földben eltűnt. Az igy képezett csatorna fenekét 4 méteres seprővel sem tudtuk elérni A ház alatt talajvíz van, körülbelül 5—7 méter mélységben, a patak*) vízállásának megfelelően. A villám a fürdőszobát fényes világossággal töltötte be és oly légnyomást okozott, hogy egyik fiamat a földhöz, a másikat pedig a falnak vágta, de mindamellett legkisebb bajuk sem lett. Vaszary Kolos mostani bíboros herczeg- primás, akkori pannonhalmi főapát és Fran- csics Norbert benezés tanár, akik fiaim vizsgázására voltak Alcsuthon, a kastély homlokzatán álltak velem zivatart nézendők. Onnan láttuk a villám lecsapását és annak két ágra való oszlását; az egyik ág körülbelül 200 lépésre egy másik fába vágott le, a me yet azután meg is találtam. A fa félig le volt hámozva, de még most is él. A fürdőház 500 lépésre van a kastélytól s még ott is éreztük a légnyomást. A villám nem gyújtott, a fürdöház falai körül font vassodronyt azonban, a mely a fölfutó növényeknek támaszul szolgált, mind elolvasztotta. Ezen eset után uj villámhárítók készültek a kastélyra és a fürdőházra. A vert vasból készült gömbölyű vasrudak 10 méter hosszúak, 5 cm. vastag rézsodronynyal. A vezeték vége a földbe 6 méter mélységre van lebocsátva, ahol már rendszerint nedvesség szokott lenni, azonkívül az esővíz egy része is oda gyűl össze. A vezetékek végére a föld alatt 1 négyzet méter területű erős rézlemezek vannak alkalmazva. A torony keresztjén egy csillag alakú aranyozott villámhárító van, a melynek ugyanoly vezetéke van. Azóta mintha kerülnék a zivatarok a kastély közeiét s a villámok inkább a távolálló jegenyefákat keresik föl, a melyeknek egyike most haldoklik egy két év előtti menykőcsapástól. Az általam a Természettudományi Közlöny 338 füzetében leirt, 1897. julius hó 3—4-én lefolyt rendkívüli zivatar alatt ezen uj villámhárítók és a torony keresztje csak úgy szórták a szikrákat fölfelé. Olyan látvány volt, mint a Szent Elmó tüze a hajók árboczain.**) *) A mennyire lehetett összeragasztottam és alcsúthi gyűjteményembe eltettem. *) A patak a fürdőháztól 11 méter távolságban folyik. **) Ezen érdekes villámcsapás leirását József föherczeg Ur ő fensége sajátkezű levél kíséretében küldötte meg Szalay László meteorológiai intézeti tisztviselőnek, készséggel megengedvén, hogy ő azt Az Időjárás hasábjain közzétegye.
