Buda és vidéke, 1899 (8. évfolyam, 1-36. szám)

1899-12-21 / „A Magyar”

Karácsonyhava (Deczember) 21.

BUDA és VIDÉKÉ

szórakoztató lapja „A JVIAGYAÍT*

SZERKESZTI: mindszenti ERDÉLYI GYULA.

A „Buda és Vidéke“ előfizetési ára :

6 frt egy évre.

Jfí a század.

Cmíéküí JCapczy Vilmos barátomnak.

Itt a század! Süssétek meg!

Hol az ember belőle ?

Bár vizsgálom, bár kutatom,

Nem tudok én felőle.

Ha olyan lessz, mint az elmúlt Kár volt akkor születni. Bölcsőjében forrázzák le És jó lessz, eltemetni.

Ha lehetne, ámde elfut:

Pángvát nem tűr az idő.

Villám is csak bolha hozzá Nincs rajta kerékkötő.

Perez csak az idő ölében Jl század és szuszszanás . . . Leörli nagy hamarjában Elmúlt s jön helyébe más.

fid jón Isten Ifjú század! jftéliem ősöd felét . . .

Te most piros örömet hozz JIz termett sok feketét.

Jl mi még jut rám belőled Jlzt vígan élhessem át.

Boszankodó küzdő élet Nem ér biz egy fakovát,

Eddig sok volt a morzsából.

Jusson ki már jő falat.

Jlranyat is láthasson az Ki megállta a sarat.

Hagyd kívül a küszöbödön,

Jl mi nekünk keserű.

Elég volt a borulásból Váltsa fel azt a derű.

Bizony Isten a menténkén Nincsen posztó, csupa folt.

Kutyába sem vesz bennünket, öl áh, német meg a tót.

Ur a kakas szemétdombján.

Mindig magának kapar.

Be ki másnak adja zsírját,

Intő példa a magyar.

Ha te is úgy emésztődő 1,

Mint elkopott elődöd.

Majd a ki a nyomodba lép,

Húszért ad huszonötöt.

Jlzért század! ifjú század !

Jl neved még ne nevess,

Borsódzik a hátam tőle,

Hátra van a bableves.

Olyan koz más, mint anyádé,

Benne a hús nem dagad, öh sótalan1 szegény század.

Erre el ne bizd magad.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

I. kér., Városmajor^uteza 28. sz.

Ma dicsérnek, Ölelgetnek,

Emelik a kalapot.

Holnap a fejedtől kérdik Kemény-e a somfabot ?

Erdélyi Gyula.

Mikulás mester,

— Jók legyetek gyerekek, hogy el ne kerülje a házat a Mikulás . . . igy szólt édesanyám és tisztogatta tovább az ablakot, a mivel nagyon felületesen bíbelődött a szolgáló.

Mi már előre örültünk és számitgattuk, hogy mit is rak a ozipőnkbe a Mikulás bácsi Mikulás a karácsonyi örömök főpróbája, mindig hozott valamit a czipőkbe Eddig még nem felejtette el sem az almát, sem a mogyorót, sem a virgácsot.

Két három hétig mulattunk rajta. A milyen kiuos az élőiben a várakozás, oly édes a gyermekkorban. Az élet legnagyobb kínja, az apróság legnagyobb öröme.

Esténkint a cselédekkel beszélgettünk a Mikulásról. Dajkánk Kata, mint világlátott asszony beszólt a Krampuszról is, a rosszak Mikulásáról. Mert kétféle van a jók és rosz- szak Mikulása. A rosszaké jön lánczczal, putonnal, mint a macskabőr Mikulás.

Féltünk tőle és mégis szerettünk volna látni egy ilyen igazit . . .

Miklós ugyancsak megrázta a szakállát. Hideg volt. Tiszta búzával se lehetett volna kicsalni a verebeket. Elásták magokat kazalba, boglyába.

A szél verte az ablakot. Jó lelket nem hordozhatott semmi szól, hanem bele kap- czáskodott fába, tetőbe s üvöltött rémesen. Féltünk, hogy ha ilyen rosszkedvű a Mikulás elfelejtkezik a czipőinkről.

Tarka kutyánk vendégriasztó ugatása keveredett bele a szél muzsikájába.

Vajon ki az, ki ilyen időben nincs otthon? A Mikulás, bizonyára a Mikulás jön.

János a pitvaros abbanhagyta a kuko- ricza morzsolást s felkelt megnézni, kit, mit ugat a Tarka. Mert a Tarka még a holdvilágot sem ugatta hiába.

János egy torzonborz kopott embert vezetett be a konyhába.

— Jaj a rossz Mikulás kiáltottuk mi és elbújtunk Kata mellé.

Az idegen alázatos hangon köszönt jó estvét és kezeit melegetni kezdó a tűzhelyen.

János, mintha mi sem történt volna, maga alá kapta a fejős széket, melynek végében vizszinént vert be egy kést és tovább morzsolta a kukoriczát.

Egy darabig nem beczélt senki. Az idegen félig fagyóttan élvezte a meleget és látszott, hogy didergése kiengeszteledik.

János fogott a beszédbe. Nem akar már enni az egyik hizó. Nincs erre más orvosság

A „Buda és Vidéke“ kiadása a „IVTagyar“

egy évre 1 frt 20 kr.

csak a kés. Jobb szerette volna, ha előbb a malaczot ölik meg, de hát ennek már igy fordult a sora.

Kata aggódott azon, ki szúrja le a disznót? Holnap, holnapután, meg azután Takács Byurának még meghalni is alig van ideje. Pörkölni nem is tudja, más a sertést. Ez a hizó pedig szalonnának való.

János sem tudott eligazodni, hogy kit hivjon meg. Ez lassú, a másik szeles. Ez sófukar, a másik ingyen áldásnak tartja a sót.

Az idegen dúlt ábrázata a jó meleg tűzhely mellett kiderült s pislogva nézett körül a konyhában, azután lassú reszkető hangon mondá:

— Majd megölöm én.

Ölni csak könynyü, de savát, borsát megadni az már más.

— Ne búsuljon azon kigyelmed, megadom én savát-borsát, egész életemben öltem.

Mi erre ijedten bújtunk össze. Szerettünk volna elszaladni, de nem mertünk. Ez nem lehet más, mint a rosszak Mikulása. Különben János és Kata is megkérdeznék tőle, honnan jött, hova megy?

Oda pillantottunk az idegen szeredására tele volt késsel, fejszével és egyéb gyilkoló szerszámokkal . . .

Vóletlensógből Kata is oda nézett . . .

— Hát azután igazán tud ölni . . .

— Tanult mesterségem.

Jézus Mária ez a csúnya ember még a jó Mikulást is megölheti és bizonyosan ő a rossz Mikulás.

— Majd megjelentem az asszonynak mondá Kata és felkölt. Mi a szoknyájába kapaszkodtunk és szöktünk ki utánna a konyhából. Nem is mentünk ki többé egész a lefekvésig.

Édes anyám és Kata kimentek s mi a kályha mellé húzódtunk s reszkedtünk, mint ő el óbb, mikor bejött a hidegről.

Végre bejött édesanyám.

— Csakugyan megöli a jó Mikulást ez a rósz Mikulás ? kérdém.

— Meg a pusit . . holnap . . .

— Eljön a jó Mikulás édesanyám?

El csak feküdjetek le . . .

Lefeküdtünk s magunkra huztuk megfejünk fölé is a takarót s még álmunkban is láttuk a sok kést meg baltát.

Reggel csakugyan ott volt a czipőben, a mit a Mikulás hozott. Mikor az ablakhoz szaladtam, kivenni a sok jót láttam, hogy kinn az udvaron tűz ég s ott áll fehér köténynyel a torzonborz idegen.

Még se lehetett ez a rossz Mikulás. Felöltöztünk és néztük, hogy bontja a sertést, hogy vág, aprit s tizórára már volt egy kis szive, mája, veséje megfölve az öreg ártás- nak. Ettünk belőle jóizüen.

Akkor már megtudtuk, hogy csak disznókat ölt ez az ember. Eltévedett úgy került hozzánk melegedni ... A másik pusztán volt disznótölni s mikor a városba akart menni eltévesztette az utat . . .

Becsületesen elvégezte a dolgát. A vendégek a disznótorban dicsérték minden apróMinden mi uj kedves vendég, Tejbe-vajba fürdetik.

Be a ki már harmadnapos J:I kuczkóba ültetik.