Buda és vidéke, 1899 (8. évfolyam, 1-36. szám)
1899-08-21 / „A Magyar”
Budapest, 1899. (2) A MAGYAR fordítója kecskeméti diákkorunkban éjjeli zenét adtak egy szép leánynak zene nélkül. Tessék ezt megfejteni. Történt pedig igy. Elmentek a kedves ablaka alá és előbb Nagy István, majd Beöthy Laczi szavalta el „Kontot,“ a mi annyira megtetszett a házigazdának, hogy rögtön czigányt hozatott és odaben folytatták az éjjeli zenét Az éjjeli zenék elmaradása együtt jár a gyöngédség csökkenésével, gyöngédség nélkül pedig a jónak nincs keleto, virul a gonoszság és a szükkeblüség. Szép poétikus korszak, elhaló gyöngédség, sóhajtva köszöntlek! Srdélyi <9yula. A kisértet. Irta : Vidats uánosné. Nagyon kicsinyke kis falu volt, hol atyám házat vett, de az a jó vagy talán rossz oldala volt annak a falunak, hogy csupa úri ember lakott benne. Ezek bár összetartva, rendkívül szerették egymást, de mert a faluban nagyon kevés olyan változatos dolog történt, ami egyebek közt lefoglalhatta volna a lakók érdeklődését, ezért azután, hol az egyik, hol a másik családot kiközösítették a többiek, kitűzték a megszállásuk czéltáblájául, és szidták, mint a bokrot . . . E kis társaságnak egyik ékes tagja volt Kálnay Matild vén kisasszony. Anyja évek óta nyugszik a falucska kis temetőjében, a hová atyját nem régen kisérte el utolsó útjára Matild kisasszony. Ez a rendkívül sovány, magas, csontos, már az 50-ik év felé haladó, mindég nevetségesen, fiatalossággal, czifrán öltözködő vén leány nagyon babonás volt. Hitt a kísértetekben és jelenésekben. Jellemének erőszakos durva, bosszúálló alattomosságával utálatossá tette magát mindenki előtt. Egész idejét látogatások, veszekedéssel és pletyka hordással tölté el. Most is, midőn Molnáréknál a már együtt ülő társaság közepette megjelent, felindulástól égő arczával, sipitó hangjával ő vette át a szót élénk taglejtésekkel kisérve, szakadozott előadását. Apám lelke hazajár! Tudtam, hogy bűnös, de hogy olyan nagy vétke legyen, hogy nem tud pihenni, ezt nem hittem volna. Ha holnap is kisérteni fog, eladom a házat, elmegyek a faluból is, majd meglátják. Hiába beszéltek neki, hogy ne tegye magát nevetségessé, ő szentül hitt abban, hogy az apja visszajár. Azt mondá, hogy ö hallja a zörgést, a hogy kaparja az ajtót és hallja a könyörgő sírást is. Nemcsak ő, de még a cselédek is hallják. Igen, a megboldogult öreg urnák a vadászkutyája vonyit, mert keresi a gazdáját, válaszolák erre többen. „Nem — nem — kiáltja túl a közbeszólókat a vén kisasszony, legfeljebb azt engedhetem meg, hogy talán kutya képében jelenik meg szegény atyám, én feltétlenül hiszek a kisértetben. Hitt is egy vén leány öszvérszerü makacsságával. A.lig fél évre apja halála után, áruba bocsátotta a házat, mely a legszebb volt a faluban. Apám éppen ott volt egy barátjánál a faluban és elmondták neki, hogy kisértet jár a Kálnay házba, a kisasszony elhurczolkodik belőle és most pár ezer forintért meg lehetne venni azzal az óriási telek és gazdasági épületekkel együtt. Apám pedig szenvedélyes ház-, föld-, malom- és gépvásárló volt. Haza se jött addig, míg meg nem vette Matild kisasszony házát. Mikor haza jött, azzal köszöntött be : pakoljatok, házat vettem Botfalván. Megyünk oda lakni! „És elmondá, hogy egy meghibbant eszü vén leány fejébe vette, hogy kisérti az apja lelke és félelmében eladta, — dehogy adta, jóformán elajándékozta a házat.“ Mi, mint aféle gyerekek, rendkívül örültünk, hogy — máshová fogunk költözködni.- Gyermek ésszel lefestettük magunknak, hogy ott milyenek az emberek s a gyerekek hogyan fognak tőlünk félni. Mi pedig majd megmutatjuk nekik, hogy a Bakonyban milyen erössek s bátrak a gyerekek, a bakonyi virtust annyit hallottuk dicsérni, emlegetni, hogy el se tudtuk volna hinni, hogy máshol s lakhatnak erős és bátor emberek, mint nálunk és mi mintegy fensőbb lényeknek érzénk magunkat és igen sokat tartottunk a virtusra. Alig vártuk, hogy ott legyünk No, az is elérkezett végre, bár az átköltözés sok bajjal járt, mivel kocsikon tettük meg azt a nagy utat, akkor még arra vasút nem járt. Elől mentünk mi gyermekek a kis kocsin, a hintón apám és anyám és hosszú sorrendben a butorszállitó szekerek utánunk. Elénk figyelemmel szemlélénk az ismeretlen tájakat, daczára, hogy minden mi új, tetszeni szokott a gyermekeknek, a mi tetszésünknek sehogy se felelt meg az a sima láthatár, sehol egy domb, egy erdő, ellát a szem egész a végtelenségig, hol az ég össze ér a földdel, a hogy mi mondani szoktuk, de mégis találtunk, mire lelkes örömmel kiáltánk fel. A Balaton látása, mikor arra odaértünk a nap éppen leáldozni készült, mint egy arany sávot húzott arra a kedves lágy kékes vízre, — oh de gyönyörű kép — milyen mássá varázsolta egyszerre az előb megvetett vidéket. Te a miénk vagy egészen, te kedves jó Balaton. Mikor végre Botfalvára megérkeztünk, atyám barátjánál szálltunk meg, hol újra hallottuk a kisértetröl szoló mesét. — Volt az asszonyok közt olyan is, ki kezdte hinni és ezt el is mondta, s végre nálunk gyermekeknél a hir és hamarább termett meg kis szivünkben, mint a kételkedés. Fázósan húzódtunk össze, suttogva mondogattuk egymásnak : most apa minket megöl, ha abba a házba visz, mert ott a kisértet ellopja a hajunkat, eltöri a kezünket és kihúzza a nyelvünket. Én voltam a legnagyobb, tiz éves és a legbabonásabb is. — Öt évet töltöttem a zárdában, hol a kedves testvérek igazán egyik ételként a babonát tálalták fel. „Gyerekek ne lopjatok, még ha éhesek vagy fok se, mert e.-yszer egy növendék két darab kenyeret lopott, azután meghalt és még ma is vissza jár a lelke, bocsánatot kérni a zárdába!“ Ehhez hasonló meséktől, mi olyan félénk és babonásak lettünk egytől-egyig a zárdában, hogy szánalom volt nézni minket. Én féltem leginkább a kisórtetes házba menni, de elengedtem volna már azt a hires bakonyi vir tustis, igen alá szállt a bátorságom, még a gyerekekben is kisórtetet láttam — lassan-lassan — —. Reszketve kértem az Istent, hogy ne érkezzenek meg a bútoraink. De nem hallgatott meg, mert másnap reggel mind ott állt a kisértetes ház ajtaja előtt, honnan szorgalmasan kezdték a lakásba hordani. A tágas nagy épületben, mint egy tizennégy szoba volt, mezekből jutott nekem is egy, most már nem a közös gyerekszobába, hanem a miután eddig úgy vágyakoztam, most nem nagy örömöt szerzett, gondolám mégis csak biztosabban alhatnám a gyerekek szobájában az öreg dada védő szárnyai alatt. De ki volt mondva : ez a gyerekszoba, ez a Nettus é, ez a salon, az ebédlő, az apa, a mama szobái és a háló szobájuk. — Bizony jó este lett, mire a bútorokat elhelyezték. — Utoljára egy kocsi zabot hordtak fel a padlásra, a lovak abrakját. Apám, mint a féle jó gazda, ki mindent maga szeret tenni-látni, a padlásra is fölment, hogy megnézze tiszta helyre öntötik-e a lovai ételét, s vele felment a barátja is, örömmel magyarázgatva, milyen rend van még itt is. Ez azutan építés, rend, hazajárhat-e egy olyan lélek, kinek az élete rendszeretet, munka és becsületességből állt? Ostoba vén leány! Eljött az öreg este, a vacsora és alvás idő. Én titokban rábeszéltem az egyik kis öcsémet, hogy ott aludjék velem, az én szép szobámba, hol én elmeséltem neki a Hófehérkét, a gonosz Pistát, Jancsika és Juliskát, de még a Csipke Rózsát is. — Ha nem akarnak oda engedni hozzám; sírj kis Sándikám, ne- félj, te nem kapsz ki, mert téged szeretnek legjobban. A kedves kicsi azon is kezdte, hogy sírva fakadt, mibaj? kérdé megijedve apánk és anyánk, beteg vagy édes kis fiam? — Nem de Nettussal akarok aludni, külömben nem alszom. Aludj kedves kis fiam, átvitetem az ágyadat is, csak ne sirj. — Nem sírok már, szólt édes mosoly- lyal. Még ágy se kell, elférünk mi a Netussal egy ágyban is, és igy jobban hallom f a mesét ; szólt hozzám halkan a kicsi. Én meg nem félek olyan nagyon, gondoltam utánna. Lefeküdtünk, tiz órakor csend volt, aludtak a cselédek is már, csak én meséltem még nagy megrövidítésekkel a meséket. Éppen kezdtem kifogyni, mikor a kis öcsém egyenletes lélegzése tudtomra adta, hogy alszik már ő is. Hála Isten, gondoltam, mert én már régen elaludtam volna csupa félelemből is, de a kis zsarnok mindig megrázott, ha elhallgattam, követelő hangon mondá: — Hát a vége Nettus! A végit akarom hallani. Végre alhattam: Nem tudom meddig aludtam, vagy aludtam-e egyáltalán? Egyszerre egy rémes ordításra ébredtem fel, az a hang abban a csendes házban, azon a visz- hangos folyosón számtalanszor vissza adva, rettenetes volt. Egyszerre minden felől ijedt sikoltás, czél nélküli szaladás, ki ki a szembe jövőt nézte kísértetnek, rémes sikoltással menekült más irányba. — Apám is kijött. Lassan sikerült a megrémült cselédséget mind egy szobába hívni. Anyánk háló szobájába volt mindenki. — Hallod Sándika a kísértet, ébredj, menjünk az apa szobájába, „mert eltöri a kezünket“, apa nem fél tőle, azt nem is meri bántani, menjünk hozzá, a kicsike nem ébredt fel, mit tegyek egy felől a rémület menekvése intett, de a kis testvérem iránti szeretet is elég nagy volt ahhoz, hogy nélküle még most se akarjak elmenni, vagy tán féltem egyedül megmozdulni. Úgy vonszoltam a kis alvót a padlón végig, apám szobájába, hol együtt volt már a ház összes népe. Apám lámpát vett, elindult a kisértet keresésére, minek az üvöltését folyton hallottuk, de nem lehetett meghatározni, hogy honnan jön a hang. Ha apám a padlásra ment, akkor alólról hallotta a hangot, ha a pinczébe ment, a feje felett szólt az üvöltés. A folyosón meg úgy tetszett, mintha a falból hangzanék ki. Végre belefáradt a hiábavaló keresésbe és kezdte lassan-lassan elhinni a mesét, mi is lehetne más kisértetnél, eza rettenetesen ordító láthatatlan állat? — Végtelenül megbánta ezt a házvételt, hiszen egy hitét vesztette el. Az álmot is sajnáljuk s hát a meglévő hitünk vesztét látni! íme maga látja, hogy van kisértet. El is határozta azonnal, hogy reggel pakolunk újra és megyünk vissza a régi lakásunkra, vissza a Bakonyban. Ott még se eshet meg ilyen csuda. Hiába, csak jobb emberek azok a „Bakonyi baltások' mert ha hires veszekedők is mig élnek, de holtuk után nyugosznak, nem járnak vissza kisértgetni. Mind elfeledtük reggel, hogy nem aludtunk. Elfeledtette az az öröm, hogy elmehetünk e rémes helyről. Boldogan segített volna a legkisebb gyerek is a bútorok vonszolásá- nál, csak mielőbb kint legyünk a házból így mire egésszen megviradt, mi már jóformán mindent fölpakoltunk a kocsira. — Mikor készen voltunk a bútor felrakással, érkezett oda apám barátja, csudálkozva kérdé mit csinálunk ?
