Buda és vidéke, 1899 (8. évfolyam, 1-36. szám)

1899-08-21 / „A Magyar”

— Megyek barátom, szólt apám haragos hangon. Bár soha ide se jöttem volna, meg volna az a hitem, hogy nincs kísértet, mig igy? igazat kell adnom annak a kigunyolt vén lánynak, mert tényleg egész éjjel itt járt valaki, olyan kétségbeesve ordított. Rettenetes volt hallgatni és sehol látni nem lehetett. Ha a padláson hallottam, fölszaladtam oda, mig föl nem értem, mindég ott szólt, mikor főn voltam, a pinczéből szólt a hangja. Őrültként rohantam oda le, akkor meg a fejem felett szólt a hang. így szaladtam át az éjszakát, anélkül, hogy csak sejthetném is, hogy honnan jött a hang, vagy ki-é volt?

— Ha még te is igy beszélsz okos ember létedre, mit szóljak a vén lány meséjére? Én nem hiszek ebben a láthatatlan kisórtet- ben, holnap itt alszom én. Ne menjetek addig el, kérleli apámat a barátja.

De ő hajthatatlan volt, parancsolta a kocsisoknak, hogy jöjjenek a padlásra föl, mérni az előtte való nap fölvitt zabot. Megindult ő is utánna a barátja, a lépcső mint egy L betű alakban vitt fel a padlásra. Mikor a hajláshoz értek, az egész éjjel hallott, de viradat óta hallgató hang, újra megszóllalt a lábuk alatt. De tán a nappal ébredő zaj tette azt, nem volt olyan rémes és határozott, állat hangnak lehetett venni. Majdnem tisztán kivehető volt egy megszorult kutyának a vonítása.

— Hektor, szólt át a lépcső oldalánál elhúzódó karfán, apám barátja. Mire egy örömteli kutya nyöszörgése felelt.

— Hozzatok létrát, kiállt le a kocsisoknak. no meg egy lámpát is, mivel a korlát mellé világítottak és akkor látták, hogy a pinczéből egy szelelőlyuk egész ide szolgál, abba szaladt bele a szegény Hektor és kísértet egész éjjel A gazdája lement érte, fölhozta, mikor abból a sötétségből egyszerre a világosságra jutott, elszédült, háromszor- négyszer is megfordult saját tengelye körül, mintha nem hinné el, hogy mégis él és nemcsak a lelke látja a szép napot. Majd összeszedte magát, futásnak iramodott, meg se állt hazáig. Mi pedig újra kezdhettük a lepako- lást. Tudtuk, hogy ezentúl csend lesz. A kisértet elszaladt.

Vadász-évad.*)

Irta: Várkonyi Dezső.

Egy ismerősöm, aki azínyenczmesterségnek kiváló híve és művelője, egész határozottsággal állította a minap, hogy az angyalok a mennyországban minden ünnep- és varárnap fiatal fogolypecsenyét esznek lencsepürée-vel. Hát bizony a gyönge fogoly nem utolsó komedenczia ; ismerek magam is — nem ugyan a menn}7ei körökben, de ideien e nyomorúlt sártekén — sok öreg vadászt, aki megveti a a nyúl-, őz- vagy szarvasgerinczet, oda se rxétz a vadsertésroulade-nak, ellenben él-hal a gyönge gábler finom melle húsáért.

Dani bácsi, a nyugalmazott óbester, aki ennek daczára kitűnő vadász, szintén nagy tisztelője e pecsenyének. Julius utolsó napjaiban, a tilalmi idő vége felé, már nap-nap után járja az öreg, bottal a kezében, a vadászterületet. Eleinte azt hittem, hogy a nyűgbe vert szenvedély hajtja ki a mezőre, hanem aztán rájöttem, hogy a tapasztalt okos vadász furfangja, előregondoskodása egyszerűen előzetes kémszemléket tartat vele.

Megleptem egy juliusvégi alkonyaikor a nyírfaerdőn, amint az árokparton ülve mereven figyelt az ötvenholdas makkrakás felé.

— Mire leskelődik, Dani bátyám ?

Szótlanul intett, hogy üljek melléje a puha gyöpre. Vagy egy negyedórát segítettem neki hallgatni, mikor egyszerre csak a fél öles gazzal, kóróval, tüskével borított makkrakás balsarkán megcsirren az öreg fogoly csikorgó hangja, hívogatja megszéledt csibéit A követ* Mutatvány szám „ Szegény legények“ czimü kitünően irt könyvéből.

A MAGYAR

kező pillanatban ugyenez a hang csaknem közvetlenül előttünk; majd jobbról, közelebb, távolabb egymásután fölhangzik a hívogató csirregés.

A Dani bácsi szemei ragyognak, botjával mindig az uj hang irán ában döföd és félhangon dönnögve olvas :

— Egy .... kettő .... négy . . . hat ....

nyolcz ... ! Nyolcz csapatom van, öcsém ! —

kiáltja végül diadalmasan — És még hozzá milyen csapatok ! Tegnap alkonyatkor egyet fölriasztott valami fogolyókes bestia, hát volt benne vagy harmincz darab gyönyörő gábler, csaknem anyányiak már

Csettentett a nyelvével. Most már hát megértettem, hogy miért járja az öreg a határt: az esti fogoly-konczertek nyomán számbaveszi az állományt s mikor augusztus 1.-én a törvén}7' leszedi a bilincset a vadász-kézről, kívülről tudja, hogy a terület melyik részén kiadós a fáradtság.

íme, ez idén egész határunkban leggazdagabb .volt a makkrakás s elseje után természetesen ideszólott az első puskás-vizitünk, kivittük magunkkal a kis kadétot is, aki most ismerkedik a külömbséggel a Mannlicher, meg a Lancaster között s az idén a legjobb kuncsaftja a puskapor áruló fűszeresnek.

Olyan a vadászatban az ilyen kocza-jáger, minta hazárd-játékban a kezdő-kártyás Rendszerint neki jár a legjobb kártya, de nem tud vele élni.

Nem most is alig hogy beállottunk, majd fölemelte a kadétot egy óriási csapat fogoly, fölszállás robajától, s a megriadt anyamadár rikácsoló hangjától eláll egy pillanatra a kocza- vadász szívverése, de aztán csak kapja a puskát s vaktában beledörrend majdnem egyszerre mind a két csővel a csapatba.

— Ne, te ne ; — korholja Dani bácsi az ifjút, — Mire való ez a nagy sietség ?Ereszd ki a csapatot, aztán czélozz meg egyet belőle, az legalább biztosan esik, ha még nem másik kettő is vele. Az öregjit meg hagyjad menekülni, mert ha azt kilövöd a csapatból, az apróságot összeszedi a vércse, kánya, meg a róka.

Kárbaveszett tanitás. A következő percz- ben egy ökölnyi süldő-nyúl ugrik meg a lába mellől és zig-zúg futással keresi a menekülést a nagy fűben. Hát nem elkapja a hév a kadétot és beledurrant a fű közé, letarolva jó darabon a száraz kórót s egész porfelhőt csapva fel a porhanyós talajból. A nyulacska szerencsére, sértetlenül menekül, ellenben meg- nyikkan az öreg urnák Lord-kutyája, a melynek a bundájába be'efurakodott egy pár szem 14-es sörét

De már ennek fele sem tréfa ! Dani bácsi holmi ráfogó csillagok és menny beli szentek emlegetésével röviden megmagyarázza a kadétnak, hogy a nyúlra még két hétig, a vadászkutyákra pedig örök időkig érvényben marad a vadászati tilalom, s azzal elkergeti őt, ki a vetett kukoriczába bóklázzék ott, a hol sem emberben, sem vizslában nem tehet kárt.

És most előre! tiporjuk meg a makkrakást. Junó és Lord, a két jó vizsla, mintha csak tudnák, hogy a kadét távoztával biztonságban van az irhájuk, gyönyörűen nyomoznak a sűrűben. A bogáncs-virág fehér pihéje belekapaszkodik a kutya bajuszába, szemöldeibe, s bosszantja az orrát, amint egy tisztásra ér, nagyokat pröszszent, aztán keres tovább. Ahol a! Már nyomon is van mind a kettő. Lesunyt fejjel, mereven kinyújtott farkkal megállva jelzi, hogy előtte a vad, majd óvatosan előbbre húzódik, mert a fogoly-csapat nyargal előtte, mint megannyi lovaskatona, nincs kedve fölrebbeni a nagy melegben. Csakhogy a Junó se most foglyászik ám először, s jól ismeri a vad praktikáját. Abban hagyja a húzást, hirtelen kiugrik oldalt és egy kanyarulattal elébe kerül a futó csapatnak. Itt már nincs a szala- dásban menekvés, szárnyra kell kelni, hiába ! Négy puskacsőből zuhog a serét a madárcsapat közé, s kilencz darab gábler szárnyasze- getten, nagy puffanással potyog vissza a fű

Budapest, 1899. (3j

közé. Az öreg kakas egy p'ár szárnycsapásnyiramég együtt repül a csapattal, majd hirtelen elkezd íüggőleges irányban emelkedni, felszáll’ a levegőbe vagy husz-huszonöt méternyire, ott aztán egyet bukfenczezik, s holtan esik vissza. A fejébe kapott a szegény egy ■ vagy • két szem sörétet, ilyenkor csinálja meg a fogoly ezt a merész emelkedésű, utolsó repülési produkeziót.

A kutyák ezalatt szedik össze a zsákmányt, s a gyakoidótt és szenvedélyes apor- tőr vén Lord, a lövési eredményekre való i tekintet nélkül, a hullott vadnak, két harma- >. dát szolgáltatja be a gazdájának. Hjá, a vizsla is akkor ér valamit, ha szemes.

Még egy-két fölvert csapattal diskurál- gattunk puskaszóval és ime nincs már üres akasztója a tarisznyának, mindegyiken csüng egy-egy csukott szemű, feketelábú fogoly, sőt némelyiken kettő, három is

Pedig a hű vizsla megint áll.

Ohó! ezúttal azonban nem fogoly-szag bántja az orrát; szemei zöldes fényben égnek, hátán fel van borzolva a szőr és a farkával ütemre csapkodja jobbra-balra a száraz kórót. Persze, persze, hívatlan és jogtalan vadászkollégára akadtunk, egy vén czirmos kandúr gömbölyödik ott a széles lapú tövében. Nem röstelli a fáradságot a tolvaj, hogy a várostól egy órányira kikujtorogjon egy kis fogoly- pecsenyére. A hosszú kirándulás hivatalos titulusa mezei egerek fogdosása volna ugyan, de ime a vén ravasznak most is ott libeg bajuszán egy csomó fogoly-toll, árulója a bűnös orvvadász-szenvedélynek.

Egy durranás és a köteles rögtönitélet végre van hajtva. Még Junó ád kifejezést az ősi fajgyűlöletnek azzal, hogy a véres tetemet párszor feldobja a levegőbe és ezzel mára befejeztük a gyilkosságokat.

Az erdőszélen puha pázsit hív pihenőre, A fogolytetemeken mindenekelőtt bizonyos szakács-művészettel elegyes vadászműtét haj- tatik végre, nehogy a nagy melegben romlásnak eredjen az izes hús.

Aztán a csöndes alkonjmrán előkerül a tarisznából egy kis szalonna, sonka, párisi, no meg kulacs is telve jóféle somlaival. Any- nyi tipródás után jól esik egy kis falatozás. A kadét is előkerül üres kézzel ugyan, de olyan puskapor-füstös ábrázattal, mintha diadalmas ütközetből tért volna meg. Elpufog- tatott vagy fólfont puskaport s most sóvár szemekkel nézegeti a fűre kiteregetett fogoly- hullatömeget.

Ahogy ott csöndben falatozunk, megint mindenfelől halljuk a csikorgó csirregést. A szétszórt csapatok vezérei keresik a családtagokat, a mik felelgetnek is, ki közelről, ki távolabbról. Mire a nap lemegy egészen, a még élők bizonyára együtt lesznek már.

Ezen közben a kadét hirtelen a puskához kap és óvatosan czéloz fölfelé az árokparton. Hát jó szeme van a gyermeknek ! Vagy harmincz lépésnyire egy vén róka som- fordál ki az erdőből a makkrakás felé. Lompos farkát lomhán húzza a pázsiton, óvatosan lépked, meg-megáll, hallgatja a hívogató fogoly-csirregést és sunyi pofával fordul a hang irányába. Hallotta a vén tolvaj az imént a lődözést, tudja, hogy pár sebesült fogoly rendszerint elmarad a tüskésebb bozótban, azokat szeretné vacsorára összeszedegetni.

Éppen az árokparton akar leereszkedni, mikor eldördül a kadét puskája.

— Bravo! — kiáltja Dani bácsi és nyomban megbocsátja a Lord bundájába tévedt serétszemeket; a kadét kivételképpen talált s a róka nagy bukfenczczel döglötten vágódik az árokba.

A boldog puskás fel is ugrik, hogy odarohanjon, de az öreg elkapja a kabátja szárnyát.

— Szerencsétlen ! ne menj közel hozzá.

— Hiszen már nem mozog! — mondja naivul a kadét.

— Nem ám, de mozog az a millió apró ugrándozó állat a bundájában ! Rókához, ha nyáron közel mégy, úthosszát vakarózol, —