Buda és vidéke, 1898 (7. évfolyam, 1-36. szám)
1898-12-01 / 34. szám
Budapest, 1898. (3 ) Deczember 1. BUDA es VIDÉKÉ A felszakgatott gyalogjárók. A gyalogjáró ember bizony sok kellemetlenségnek van kitéve a mi szépséges fő városunkban. Eddig azonban csak a robogó bérkocsiktól és a csilingelve száguldozó villamosoktól, — no meg a vadul keringőző bicikliktől kellett különösebben őrizkednie a közönségnek. Most egy újabb veszedelem is van : a felszakgcdott gyalogjáró. Mindenfelé folynak a rombolások és az építkezések, a minek természetes következménye, hogy az épitkezés szinhelyén levő aszfaltburkolatot, az épitkezés czéljaira való tekintetből, össze-vissza kaszabolják. Nos, hát ez még hagyján, ezen talán nem is lehet segíteni. A baj másutt van. Most, hogy közeledik a tél, az építkezéseket sok helyen már beszüntették, úgy, hogy tavaszig nem is folytatják. Ez is rendjén van Így, meg az is, hogy a félben maradt bérpaloták vakolatlan falaikkal szomorúan merednek a ködös levegőbe . Az azonban már nem járja, hogy az építkezések alkalmával felszakitott gyalogjárókat nem hozzák rendbe, sőt mi több, — ezeknek a rendbe hozásával mindaddig késlekednek, inig az építés befejeződik. Ez igy nincs reudjén. Kívánatos volna, hogy akkor, midőn az építési munkálatokat a tél küszöbén beszüntetik, legalább a kövezetei hozzák helyre, mert annak nem szükséges tavaszig felsza- kitva. lenni. A felszakitott kövezet miatt sokat szenved a gyalogjáró publikum és különösen este valóságos veszedelem az ilyen helyeken megfordulni. A hatóságnak okvetlenül intézkednie kell, hogy a felszakitott gyalogjárók, ha az építkezés hosszabb ideig szünetel, erre az időre helyreállittassanak. (R. Újság.) Zierer Károly. Abudapest-tabáni plébánia ez érdemekben megőszült vezetője iránti igaz tiszteletünknek vélünk kifejezést adni, midőn őt, illetve pályafutását e szerény sorainkkal vázéivá, a közönséggel megismertetni szándékozunk. Zierer Károly, a fentnevezett plébánia plébánosa testestől lelkestől budai ember. — Budán született 1822 okt. 13-án itt ringott bölcsője, s itt tölté el ifjú tanuló éveit is. Budán végezve a főgymnasium osztályait Nagy Szombatba ment s a papi szemináriumba lépett, a hol négy évi theologiai tanulmányai befejeztével 1848 decz. 12-én áldozárrá szenteltetvén fel, Nógrádmegye Patak-Déta községébe káplánná neveztetett ki. Két évig káp. fiével a társadalom tevékenységére. Talán a közel jövő pirkadó hajnala felébreszti jobbjainknak ez irányú tevékenységét s meghozza a várt munka üdvös áldását. Örömmel iktatom ide. hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter ur 1896. évi október hó 31-én kelt magas leiratában a következőket mondja : ,A mi ezen intézetek (szeretetházak) seak- felügyeletót illeti, teljes készséggel fogadom azt a vezetésem alatt álló minisztérium Ügykörébe. a mint a megfelelő szakférfiak kiképzéséről is hajlandó vagyok gondoskodni.“ Hinni merjük, hogy ó excellentiája nem marad meg puszta Ígéreténél. Hangsúlyoztam, hogy ezek az intézetek nem letartóztatási, hanem nevelő intézetek, miért is indítványozni bátorkodom, hogy a javitóházak ig, valamint a szeretetházak és árvaházak, mint nevelőintézetek a kultuszminisztérium ügykezelése alá helyeztessenek, — a hol ezen Intézetek — nem mint iskolák, hanem mint specziális szegény nevelésügygyei foglalkozó intézetek — ügyeinek ellátása és gondozása czóljából szerveztessék és mielőbb állíttassák fel a szegénynevelósi ügyosztály j lánkodott, csak a vidéken, mert 1851. már Bu- | dára, a krisztinavárosi plébánia káplánjává (- tették, honnan azonban 1853-ban Pestre, a . terézvárosi templomba helyeztetett át, szintén előbbi minősegében. 25 évig volt itt, hivatalos teendőin kívül egyedül az ifjúság nevelésének élve. E 26 év alatt mint hittanár 16 éven át működött az Erzsébet leányárva- házban, ugyanannyi Ideig az Angol kisasszonyok zárdájában. 29 éves káplánkodása alatt folyton hittan tanítója volt a plébániákhoz beosztott iskoláknak. Hosszabb ideig ő adta elő a hittant a vasárnapi iskolákban, « a Matle- kovics féle nevelő intézetben ie. Bokros érdemei jutalmaztattak meg akkor felettes hatósága által, mikor 1879-ben az elhalálozott budapest—tabáni plébános, Dégen helyébe ő nevettetett ki. Minden tekintetben elhanyagolva vette át a plébániát. Maga a templom kivül, belül rongált állapotban volt, a mely rombolásokat a 48/49-iki viharos időkben, különösen Pest ágyuztatásakor az ágyú golyók vitték végbe. Az akkor mellette lakó szerzetesek, a kik a templom ügyeit is hivatva voltak vezetni, szegénységük miatt nem igen eszközölhettek javításokat, s igy ezek, mikor a templom az 1870 es évek elején plébániára emeltetett egészen az uj plébános gondjaira lettek bízva. Dégen, az első plébános sem tehetett sokat, mert a templom pénztára, a mely az adakozások hijján ugyancsak üres volt, ezt nem engedte. Ilyen állapotban vette át ezt Zierer 1879 s alapos renováláshoz fogott. A leégett templom tornyot egészen újra építtette; a mikor is a régi egyszerű négyszegletes, dísztelen torony helyett a mai szép díszest emeltette. Az orgonát a mely e tűz eloltása alkalmával csaknem teljesen hasznavehetetlenné vált, alaposan megjavittatta, a megrepedt, nagy harangot átöntette, a templomot kivül belül megfestette, figyelme szóval mindenre kiterjedt. Ez újításokat pedig mivel a templom pénztárából nem fedezhette, nagyobbrészt a várostól hosszú után—járás és fáradozással szerzett részben pedig a szűk adakozásokból befolyt pénzekből eszközölte. A mi a templom s hívei erkölcsi vezetését illeti, azt mindenkor legnagyobb lelkiismerettel végezte, s igazán megérdemelte ezt a szeretetet s ragaszkodást, a melyben hivei mindig részesítették. Az egyház vezetése körül szerzett érdemeit jutalmazta meg méltán akkor a püspök, mikor a közel múltban barátai, s paptársai örömére őt szentszéki ülnökké nevezte ki. Zierer Károly azonban társadalmunkban való szereplése által nem csak azt bizonyította be, hogy hivatásához mérten a reá bízott nyájnak jó pásztora, hanem azt is, hogy annak hasznos tagja, a kielvitázhatatlanul megérdemli azt a pozicziót, a melyen mindenkitől szeretve s tisztelve, áll. Rácz városi búcsú. Tél apó elsőszülött fiát, Szent András havát ugyancsak megtréfálta a nagy természet, mikor enyhén fuvalló verőfényes napot bocsátott le az őszutó első advent vasárnapjára; az öröklött ösztönnel munkálkodó keresztespókot előcsalta a tavasziasképü hajnal s az ereszek alatt kifeszitett hálóján már zsákmányra éhes készenlétben találta őt a virradat — vájjon jutott e neki búcsú fia valamely, az éghajlattól szintén megtévesztett bogárkának kelepozóbe jutott halálában. Hogy elkondult. a déli harangszó, a helyiérdekű kettős ünnep jelentőségét a ráczvárosba zarándokolt fővárosi sipládások hangversenye törekedett kiemelni, amibe aztán ékes rikogás- sal kínálkozott egy mutatványos bódé klarinétosa is — eleve hirdetvén a Bocskay-tóren ezidőszérint látható legnagyobb világcsodát :a f csípőtől leágazó végtagok nélkül szűkölködő s mégis dórült hangulatban élő eleven embert. Az volt a szerencsés aki előbb letehette a kanalat s a hegyről lefuthatott fentebbi atyafinak potom 20 filléren való meglátogatására ; a mekanika valóban remekelt eme félember megteremtésével, kinek csodálatos voltát a menybolt féle tárt karokkal és elapadt hangon magasztalta egy vármegyei hajdú kiszolgált áttilájában buzgolkodó másik eleven úr, akit a csudától távozó hivek még számos tarka czimekkel is felruháztanak. Atellenbeu a hajóhinta mellett egy moz- donyszerü masinából kiváló hatású rummal vegyest csak 8 krajczárért osurog egy pohár tea — mig az „angol rendszer“ szerint gőzpárolt „virsli“ ikreket a másik feléből szedegetik 4 vasért, holott a töltelék húsrósze egész közel való rokoni viszonyban állhat valamely természetes halállal kimúlt állat származékával — külseje mégis világosan elárulja hentes kéz szigopu mellőzését. A Bocskay-tór alján húzódó Arok-utcza koc8Íutját habarcsszerü arasztos sár fekszi meg s a báraonyczipős leányzók ugyancsak megvannak akadva az átkeléssel; ha néhai jó Mac Adám, kinek világhírű rendszere után (csak a közelmúltban) készítették el ezt a „székesfő“ utat — felébredne, ijedtében menten Kátyú vagy Latyak Mihályra fordittatná becsületes nevét belügyi engedelemrael. Erős csillingelóssel és lomhán kúszik a máskor fürge villamos aszarvastóri emberáradat között ; négyszögeit számítással 5—6 ezer főnyi nép tolong ma a búbos sátrakkal telitett téren. A városháza előtt egy paraszt poéta körül tömörül a nótás cselédvilág ós folyton növekvő karban dalolják a szarvas-térre átültetett legújabb, állítólag eddig hangászfület még nem érintett, szerelmetes édesbús nótát, mely imígy végződik r Ha meghalok, eljöjj hozzám elbúcsúzni örökre A szent födelet te tedd a kiszenvedő szivemre, Ha meghalok, ne sirass meg, ki ne mondd a nevemet Csengő hangod a sirból is vissza hina engemet. Legjobban a Buda és vidéke németajkú lányai fújják az uj nótát, amiért tisztelet a magyarosodás ily réven való terjesztőjének ki egyébként oda irta a nóta végére, hogy : Utánnyomás tilos ! Kókuszdió — szenteltviztartó, koszorufúge — viperatojás, csokoládé — borotvaköszörű, bukott gyáros — olcsó varrótű stb. kiáltozások közepett elbrekegi magát mellettünk egy furcsa gépezet — mely a hegyébe aggatott mózga- csövekkel olyan formát mutat, mint egy tengeri polyp — pedig hát: Grafomogrofon ós egy öreg lengyel zsidó mozog mellette a lá- batlankodó gyerekekre. Valamivel odébb már egy jövendőlő gép is működik, melynek párkányára elzüllött fényképeket támasztottak csalogatónak, 8 amint az •gyik zöldséget áruló bolgár hazánkfia próbát tett 2 krajczárokórt ezen újkori Rhadamantufi- sal — a neki emlékül nyújtott fényképben boldog emlékezetű Gőz Jóska czimborámra véltem a félhomályban ráismerni — akit anno 86-ban kísértünk ki Kenderesen a ref. temetőbe. Korán lehajlott a nap s helyébe a végtelenség aaurkókjóből szívesen mosolyog le a megtellett hold s bevilágítja a szerteágazó utczákat — hova lassan beszélődnek a búcsút megjárók egy búfelejtőre vagy, akinek van hova, hagyományos vendéglátó estebódre. Saeffler István.
