Buda és vidéke, 1897 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-07 / 6. szám

Budapest, 1897. VI. évfolyam 6. sz. (Halak hava.) Vasárnap, február 7. r Hetenként megjelenő lap a közigazgatás, közgazdaság és társadalom köréből, BUDA ÉS VIDÉKE ÉRDEKEINEK ÉS A MAGYAROSODÁSNAK KÖZLÖNYE, Szerkeszti: EKDELTI G-TETTTXj-A.. KIADÓ-HIVATAL, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek : Várocmajor-utcza 28. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 korona, fél évre G korona, évnegyedre 3 korona. SZERKESZTŐSED, Városmajor-utcza 28. Kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. A magyar népszíuműirodalom. I (Szózat Serly Lajoshoz.) Beszéljünk egyszer már ismét az irodalom igazi árvájáról, a magyar nép- szinmüirodalomról. Mióta a népszínművek a nemzeti színház műsoráról a népszínházéra ke­rültek, azóta a magyar népsziumű-iro- dalom haldoklik. Ez a népszínházi bizottság bűnéül róható fel. Ha mindenütt meggyilkolták azt, a mi a magyar szellemet fenntartotta s a mi útját állta a hazug magyarságnak, miért hagyták volna élve a kiváló ma­gyar költői műfajt, a népszínművet. A magyarnak kikiáltott és az ön­zésnek több szolgálatot tehető kozmo- politizmusnak szüksége volt a népszin- műirodalom romjaira. Az operette-világ színpadon, iroda lomban és társadalomban máskülönben nem létesülhetett volna. És a sajtó ezt összetett kezekkel nézte, alig emelkedett tiltakozó hang s az is a pusztának szólt. Szegény Szig­ligeti, bizonyára megfordult a sirjábau, érezve azt, hogy örökébe pogányok jöttek. És ezek a pogányok itt és más iro­dalmi műfajban elkedvetlenítik azokat, kik nem hunezutnak mutatják be Árpád | népét, kik útját merik állni a kérész- 1 tény szellem ellen támadt törekvéseknek. ! Szigligeti megteremtette a magyar I népszinmüirodalmat. Az ő darabjai hal­hatatlanok, mert visszatükrözik a ma­gyar nép jellemét, szokásait, gondolko­zását. Ámde ennek a gondolkozásnak, szokásoknak, jellemnek meg kell sem­misülni az Uj-Jeruzsálem kedvéért. Majd ők teremtenek egy uj Magyar- \ országot az ő hitvallásukra és képükre. Le az oltárral, jöjjön helyébe a frigy­láda ! Szigligeti a népszínmű hivatott Írója volt. Együtt tudott érezni a néppel, be­leélte magát sajátosságaiba, a mi neki nem volt nehéz feladat, hiszen a ma­gyar bíborban vagy daróczban egyforma. Azok erényei, azok bűnei. A szín­falak és a jelmez változnak, de a tör­ténet régi és mindig uj marad. A népszinműirótíak vele született tehetségén kivöl kellékei közé tartozik a néprajzi ismeret. Ha e nélkül fog fel­adatához, a vak festő sorsára jut, kit odavezethetnek a vászonhoz, megfog­hatja ecsetét, de keze csak tévelyeg. Szigligeti magyar vidéken született, magyar tejet szopott; már szelleme leg- i első fejlettségén tanulhatta a népet, el­sajátította szólásait, látta szokásait. Gyer­mekkora emlékei segítették a költőt, mikor bejárva széles e hazát, az elha­nyagolt, azaz a nem is létező műfajt megteremtette. Felesleges róla sokáig beszélni. Térjünk át az epigónokra. Szigli­getinek még életében ha nem is hozzá hasonló, de szép eredményt ért el Szi­geti József, ki csak később vetemedett holmi „Nőemanczipáczió“ s e fajta dara­bokkal a deszkarengetés mesterségére. A régi költői népszínművek iránya nem tetszett, a színműíró nem tehetsé­géhez méltó közönség-csalogató fércz- müvek faragásába azért avatkozott. A közönség a túlságokban gyönyörködik; a népszinműiró, ha hatást akar elérni, kénytelen bár nem örömest is beleesni ezekbe a túlzásokba. A szinműirodalomról jelenleg nem beszélünk, most csak a népszinműiro- dalmat méltatjuk s a inlyen örvendetes eseménynek kell tartani, hogy Tóth Ede és Abonyi Lajos nem hagyták az örök­szép útjáról leszéditetni, ép úgy két­ségbe kell esni az újabb népszínművek elsatnyulása felett, hol még csak Rátkay László, Margittay Dezső és Gabányi nép­színműveiben esillámlik fel a régi irány. Tóth Ede a milyen váratlanul tűnt fel, épen olyan váratlanul halt meg al­kotóképessége virágában, akkor, mikor a dicsőség útja nyitva állott előtte. íróra nézve a nélkülözés csak olyan meddő, miut a túlságos jóllakás és kényelem, „BUDA és VIDÉKE“ TÁRCZÁJA. A k i s k ii t i p r i m á s. (Egy regényhős gyermekévei.) Irta: Erdélyi Gyula. (5) Amália bárónő, anyjával együtt hideg, zárkózott terraészetüeknek látszottak az első tekintetre. Amint odaért Ábris, a fogadás után, a hogy a vendégszobában öltözködött, igy szólt Pályához: — No komám, itt van azután hideg, vi­gyázz náthát ne kapj! Sietve öltöztek s mentek le az ebédlőbe. Ábris úgyszólván idegen volt, mert évek hosz- szu során át nem látta rokonait. A kimért modor az ő szilaj lermészetéhez egy cseppet sem illett. Fázott tőlük. A báróné és leánya pedig, kik mindig keztyűben szerettek lenni, irtóztak a betyár fiatal embertől, kiről a hir sajátsá­gosabb kalandokat költött, mint a milyeneket elkövetett. Megvoltak lepetve a látogatás által, de különösen meglepte őket, hogy a,betyár, ha akart, tudott gavallér is lenni. Ábris a leg­fesztelenebbül folytatta a társalgást. Elfogult­ságra nem volt oka, hiszen a házasságból úgy sem lehet, nem lesz semmi, ha a tréfa kizök­ken a zsákból. A megsértett büszkeség nem békül ki soha. A büszkeségből pedig a báró­néban volt annyi, mint egy fehér gémben. — Nagyon szilaj életet élsz Ábris, — kezdd nénje. — Nekem nem tetszik a csendesség még a tóban sem. — Miért nem gondolkozol komolyan ? — Mert a világ nem érdemli meg, — felelt Ábris. — Nem is szeretsz senkit? — Tisztelni tisztelek mindenkit, de csak az agaraim és lovaimat szeretem. Az ebéd véget ért. A terembe mentek le, egy inas gyer­tyákat tett le az asztalra s a zongorához. — Szereted a zenét? fordult Amália bá­rónő unokabátyjához. — Nagyon, — felelt Ábris és megnézte a neki szánt menyasszonyt. Mentői tovább nézte, annál inkább meggyőződött, hogy Amá­lia nem az a hideg jellem, melynek magát mutatja. A jég alatt, ha felenged, virágok vannak... Szemeiből ábrándos tekiutet villo­gott, de e villogás csak olyan volt, mint a hal szökése által légbedobptt vizszivárvány, mit a hold világ fénye szűr át; ha nem moz­gatják: a viz sima és tüköré fekete. — Szoktál valamit játszani? — Igen, ferblit. . . Amáliára a tréfa kellemetlenül hatott, sietett más térre vinni a társalgást. Pályához fordult. — És ön ? — Én bárónő, igen. — Mit? — Hegedül, mondhatom virtuóz a he­gedűn, ha megengeditek, fog játszani — Kérjük. Palya kezeibe vette a hegedűt, raűórtő- leg nézte meg, ujjaival megpengette a húro­kat, aztán a nyirettyűt végig fektette rajtok s lelke egész keservével beszélt. Igen, mert a dalban, a zenében szív beszél s az a zene melyben a szív n m beszél, nem zene. A két viaszk alak arczára pezsgő életet varázsolt a hegedű, a sötét, fénytelen szemek kigyultak s látni lehetett ismét a sajátságos villogást. Palya az elevenülni kezdő szép szo­borra nézett s művészete egész erejét, lelke, kebele miuden bánatát a hurokba s innen a zene hangjába ölé. Amália, ki maga is zeneértő volt. fel­fogta, hogy egy véghetetlen szerencsétlen em­,,Nyelvében él a Nemzet“. A magyar egyesület jelszava.

Next

/
Thumbnails
Contents