Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-02-02 / 5. szám
Budapest, 1896. (2.) BUDA és VIDÉKE. Február 2. érzése szülötte földjéhez vonzza, de kötelességének tartja a legeslegrövidebb idő alatt megtanulni annak az országnak, annak a nemzetnek nyelvét, mely őt oltalmazza, s kenyeret ád a szájába. A kivándorlott magyar Berlinben, Münchenben németül, Párisban francziául, Londonban angolul beszél. Az Amerikába kivándorlottaknak főtörekvése a nyelv- elsajátítása, mert különben éhen vesznének el. Miért, hogy éppen e vérrel szentelt haza földjén idegen szó hangzik ma nap is nyilvános helyeken utczákon és tereken? Miért kell éppen nekünk pironkodnunk rokonaink, ismerőseink előtt, kik fő- és székvárost látogatni jönnek a midőn lépten-nyomon, a budai részeken is megüti a fül kagylóját a német szó, és beszéd, s hozzá nem is mentegethetjük őket, hogy ugv maradtak nyakunkon az 50-es évek szomorú korszakából? Miért tapossa a haza földjét az, ki szégyen nélkül beszéli az idegen nyelvet, s arczára nem jön a pir, hogy Magyarországba, annak székes fővárosába lakik, és azokban a jogokban részesül, mint a telivér magyar? De hát szűnjék meg a mi haragunk, a mi elkeseredésünk, hisz erős a mi hitünk, hogy ez a helyzet meg fog változni. Munkálkodjék, cselekedjék minden egyes polgár nemcsak szóval de tettel is. Szépszerivel is meglehet törni ezt a képtelen állapotot. Ha magyarul köszöntünk, ha magyarul kérjük szükségleteinket, lehetetlen hogy magyar nyelven ne kínálja az portékáját, ki üzletet akar csinálni. Guten Morgenre: jó reggellel feleljünk, s a Gute Nacht után kivánjunk: nyugodalmas jó éjszakát. Sok, erős és türelmes munkába fog még ez a magyarosodás ügye kerülni, de szent az ügy s megérdemli a vele való foglalkozást. Soha nemesebb, soha a nemzet életére kiható fontosabb ügyet nem szolgált a Buda és Vidéke mint mikor har- czo-ává szegődött a magyarosodásnak, és fennen lobogtatja annak zászlaját. Hát a magyarok istene adjon hozzá kitartást, erőt, nem lankadó buzgalmat, hogy mi hamarabb siker koronázza a szerkesztőségnek ügybuzgó törekvését. Mi a budai részeken lakó polgárok tehetségünkhöz mérten támogatására sietünk a Buda és Vidékének, s egyesült erővel sokat kivívhatunk. y.—8, * A hozzánk beküldött második levél ekké- pen adja elő panaszát, és egyúttal mentegetőd- zését is, a mely tiszteletre méltó hangon szól a magyarosodás ügyéhez. Tisztelt szerkesztő úr! XXI. kér. Ó-Buda. A fiamnak németnyelven, de magyar érzelemmel diktálom ezt a levelet. Meg ő csak megért engem, de unokáim már nem! Német volt a budai oldal nyelvében, ámbár ragaszkodott az országhoz, melynek földjén lakik. Az 50-es években a tanitás német volt, még a 70-es évek elején is Budán az érettségit németül is le tehette a 8 gymnáziumot végzett növendék. Mint polgár, szorgos dolgaim után szórakozásra is vágytam, nem voltak még polgári körök, kaszinók, népszerű felolvasásokat rendező társaság: de voltak polgári vendéglők, a hol összegyűltünk, és megbeszéltük a magunk dolgát. Szabad ipar nem volt, de volt becsületes ozéhrendszer, a melyben az úgynevezett atyamester felszabadította az inas gyereket, ha jól remekelt. Persze-persze! hogy németül beszéltünk, mert nem volt alkalmunk, hogy a haza nyelvét elsajátíthassuk. Megváltozott az ország sorsa, felfogásom szerint jól és helyesen. Nem panaszlom fel sorsomat, de hát öreg ember vagyok, nem bírok megbirkózni a magyar nyelvvel. Sajnos! az én kollegáim és barátaim németül beszélnek, s ha a hatvan éven túl van az ember, nem gördülékeny a nyelve. Eléggé sajnálom, hogy a kis unokám korrigál meg, ha egy pár szót oda vetek magyarul. Szégyenlem is magam e miatt, de nem tehetek rólla. Magyar vagyok én, itt szereztem öreg napjaimra nyugodalmas óráimat, itt gyönyörködöm fiamban és unokámban, de bár nyelvüket nem beszélem, átlátok leikök tisztaságán, azon a szereteten, a mely őket a magyar földhöz köti, mint engemet is, a ki még most is magyarul nem beszélek. A t. szerkesztő úr, haladjon a maga utján, igazság és hazaszeretet vezérelje minden lépésén, de hagyjon engem öreg embert sirba ssállni német szóval, de tiszta magyar szívvel. Igaz tisztelője: Egy ó-budai polgár. * Ma megjelent számunkban is folytatjuk a magyarosodás mellett megindított mozgalmunkat. Meg vagyunk róla győződve, hogy hazafias küzdelmünket minden jó magyar támogatni fogja. Félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy mi nem üldözzük az idegen szüle- tésüeket. Nem azok ellen harczolunk, kiknek munkájok és a magyar nemzet közönye miatt bár nem volt alkalmuk megtanulni magyarul de jó fiai hazánknak. Nem azok ellen, kik gyermekeiket magyarnak nevelték, de a csökö- nyösök és leginkább a visszaesők ellen. Czélunk a magyarok felébresztése, hogy többet ne történjék az, hogy évtizedeken keresztül megélhet itt valaki a magyar nyelv tudása nélkül. Ébresztünk, lelkesítünk, de nem személyeskedünk, senkit nem bániunk, de kívánjuk, hogy csak magyarok legyünk. Az ezredéves ünnep. Mi budaiak hiában kesergünk felette, már uem lehet rajta segíteni, a kiállításból nem sok részünk lesz. Ha ő felsége a király nem a mi falaink között székelne, ha a magyar Szent- Korona nem itt lenne, egy pár kirándulást kivéve a kiállítás nyomtalanul tűnnék el Budára nézve . . . Nehány budai lelkes hölgy és ur fog valamit rendezni mindenesetre. Nemsokára a közönség is megtudja mit. Budának is ünnepelni kell az uj ezer év első évében. Mi budaiak ugyan nem akarunk másként csak magyarul ünnepelni, tehát mi ezer évet és nem mille- niumot ünnepelünk. CL-Buda nemcsak nyelvében, de gondolkodásában és minden tettében is magyar akar lenni. Ezt megköveteli másoktól is. Most kezd szóba kerülnj például az ezredéves ünnepély hódoló lovas felvonulása. Egy régi magyar grófi család sarja állt a megyék disz lovascsapatának élére, gróf Andrássy Tivadar. Mi teljes bizalommal tekintettük a gróf vállalkozását, kinek családi palotája itt van Budán s hisszük, hogy nagy befolyásával és tekintélyével a budai érdekeket is gyámolitja tenni fog valamit egyébkor is Budáért. Az ezredéves ünnepnek ez a része Budáról indul ki. Innen viszik át a Szt.-Koronát a törvényhozás házába. A résztvevők előkelősége fényessé teszi ezt a felvonulást, azonban a napvilágra jutott részek aggodalommal töltenek el minket. Budán nagy eseményeket játszott le a történelem. A mi Budánk egy élő emléke a múltnak, nem csoda, ha a budai polgárt a történelem meghatja és ilyen alkalmakkor aggódik a történelmi hűségért. A megyék lovas disz felvonulásáról azt olvassuk, hogy egy derék szabó czég a Grün- baum és Weiner egyik most kijelentett főnöke Gara Illés szabómester történelmi tanulmányai alapján, mit nehány akadémikus (igy írták) is felülbírált, fognak készülni a jelmezek. Ki ki ott csináltatja a ruháit a hol tetszik bár miután nincs magyar divat az arisztók- raczia szabóin kívül alig van magyar disz-ruha szabó, bizony nem sokan tudják azt szabni. Nem tanultam a tárgyat, igy biztosan nem is tudom vannak e jó jelmez képeink. Arra sem emlékezem, hogy ezzel valaki tüzetesen foglalkozott volna. Gara Illés szabómesterre éppen nem emlékezem, hogy valaha történelmi munkáit akár önállóan, akar elszórva lapokban olvastam volna. Örül k rajta — feltéve de meg nem engedve — ha neki a magyar jelmeztan megállapítása sikerült. Hiszen sikerülni kellett, mert már annyira bizonyos kutatásai eredményeiről, hogy minden szabad versenyt lefoglalva abro- kátok készítését hi r leli, mint ha ez egyedáruság lenne. A mi a jelmezeket illeti előbb a történelmi társaság szakértőinek kellene hozzá szólni Gara ur sikereihez s csak azután fogadni el a szabad vállalkozás fenntartásával azt a mi elfogadható és Gara uat, ha ajánlkozik a pályázatra bocsátani, mert hát még eddig a szabadság nem volt egyedáruság. A czég melynek tagja tekintélyes és elismert czég tehát a pályázatból ki nem zárható, s az ő szabását és brokátjait csak úgy el lehet fogadni ha jók mások egyéni szabadságának fenntartásával, mint egyebekét. A Grünbaum és Weiner czégnek jó eszméje van, tehát feltehető, hogy ezúttal is kielégítheti a közönség igényeit, azonban a szabad vállalkozásnak utat kell engedni. „Mindeneket megpróbáljatok és a mi jó azt megtartsátok.“ Budapest (ásványvizeinek földtani viszonyai. Ii’ta : Dr, Sasé István, a Rudas gyógyfürdő orvosa. A fő- és székváros dunajobbparti, azaz budai részét félköralakban körülvevő hegylán- czolat forrásokban és patakokban teljesen szegény annyira, hogy úgyszólván az egész tágas völgymedenczében alig van egy állandó csermely; a hegyek között pedig még nagy mélységre ásva sem találni iható vizet; a hegy- koszorú közepéből kiemelkedő várhegy pedig egész viztelen. Kút csak kevés van a székváros ez oldalán, de ezek vize is ihatatlan, kivéve a Dunához közel fekvőket, melyek a talajba be- sziiremkedett, illetve átpréselt folyóvizet juttatják felszínre: e nagy hiányát az ivóvíznek a hegyeket alkotó kőzetek minőségében, elrendeződésében és geológiai fekvésében kell keresnünk. A budai hegyekben legfelül egy vizet át uem bocsátó kőzet-réteg fekszik, a kisczeli anyag és márga; ennek természetes következménye lenne az, hogy a lehulló csapadék és hóié a talajba uem szivároghatván, a föld felszínén vízmosásokat képezve szaggatja a völgyeket és lefolyik a közeli Dunába. Geológiai alakulás következtében azonban ez nem igy történik; földtani forradalmak folytán ugyanis valószínűleg vulkanikus eredetű kitörésekből nevezetes kőzetáthelyeződések és repedések képződtek ezen hegylánczolatban, úgy, hogy némely helyen a harmadkori anyag és márga helyett a felszínen a másodkori kőzeteket a do’omitot. dachsteini meszet és a mummulitot találjuk. Ez a helycsere csak úgy történhetett, hogy a másodkori
