Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1896-10-25 / 43. szám
Budapes1- 1895. (3.) BUDA és VIDÉKÉ Október 25. rendkívüli adózási kedvezmények nyujtásávál keresztülvigye. De szükséges másrészt az is, hogy az építési kedv a nevezett vonalakon fel- élesztessék. A budai partok elhagyatott állapota nem csupán azon szempontból elszomorító, mert a rakpartok az egyesült fővárosnak legértékesebb és fejlesztésre leghivatottabb részei, hanem azért is, mert tanúságot tesznek arról, hogy a Duna jobbpartján még annak legszebb és legértékesebb részeiben sem mutatkoznak a szükséges fejlődés jelenségei. És sajátságos, hogy ez a szomorú jelenség minden idegennek teltiinik, kik, tővárosunk egyébb szépségeinek elismerése mellett ezt a kirívó állapotot kifogásolják, feltüntetik a pesti és budai partok természetadta szépségeit, 8 elismerik, hogy e két partvonalért valamenuyi világváros megirigyelhet bennünket de épen ezért annál inkább feltűnik előttük a két part közötti kirívó ellentét és csak a kormány és a hatóság nem találnak módot arra, hogy azt megszüntessék. Tekintettel azonban arra, hogy a pesti part egyrésze, az országházi építkezéstől felfelé szintén elhanyagolt állapotban van, a Duna partjainak fejlesztése és kiépítése nem csak Duna-jobbparti érdek, hanem épen a főváros egységes szépészeti szempontból való fejlesztése tekintetéből általános fővárosi érdek. A Dunaparti részre adatott ugyan némi rendkívüli kedvezmény, de e kedvezménynek a sajátságos viszonyoknál fogva nem volt meg a kívánt és várt ered menye. Még elszomorítóbb képet mutat Buda többi részeinek ósdi és romladozó állapota ; jelesül a Tabán, a Krisztinaváros egy része, a Víziváros, az Országút és az egész III. kerület, mely utóbbi faluhoz hasonlít inkább, mint Európa nyugatán levő városhoz. E kerületnek még fő utczai, a Zsigmond- és Lajos-utcza is ezt a benyomást teszik az arra járókra. (Folyt, köv.) A magyar egyesület tagjaihoz. Körülbelül két éve annak, hogy a magyar egyesület a „Buda és Vidékét* tagjainak ajánlotta, különösen kiemelve azt, hogy lapunk a magyarosítás ügyének igen nagy szolgálatot tesz s az egyesület hazafias törekvését előmozdítja. Ez a fővárosi újság az, mely az egyesület működésével rokonszenvesen foglalkozik tüzetesen közölve mindent a mit az egyesület a magyarosítás ügyében tesz. „Igen alkalmas e lap — mondja az egyesület igazgatósága, — hogy a tapasztalt magyar ellenes állapotokat nyilvánosságra hozva ezeknek megszüntetéséken egyesületünknek segédkezet nyújtson.“ Ezzel az ajánlattal foglalkozzunk csak bővebben, különösen az utolsó ponttal t. i. a panaszok nyilvánosságra hozatalával. Ha foglalkozunk úgy az tűnik ki, hogy kevés panaszt hoztunk nyilvánosságra. Az okot keresve megtaláljuk azt, a mi nem egyéb mint az az általános lauyhaság, mely itt Budán és vidékén, de az egész országban az egyesületek életét jellemzi. Az egyesületek kiadják évi jelentéseiket és ezekből nehány év óta azt látjuk, hogy a tagok száma fogy. A sajtó nem ébreszti az egyesületeket. Röviden adja a mi történik, de nem buzdít. Még a közművelődési egyleteknél is sok közönyt tapasztalunk és itt-ott a helyes igazgatás hiányát. Több mint 150 különféle egyesület van Buda és vidékén s többszörös sürgetésünk és felhívásunk daczára alig tudunk beszámolni müköde'sökkel. Ezzel a magatartással önmaguk ellen vétkeznek. Hiszen a nyilvánosság utján virulhatnak csak az egyesületek. Egyik a másiknak példát ad. A „Buda és Vidéke“ szívesen közöl az egyesületi életből mindent, bővebben mint egyéb lap. A helyi érdekek ellátásában van a lap létjogosultsága. . . Évenkint töbször felszólítjuk a budai és vidéki egyesületeket, hogy adjanak életjelt magukról lapunkban, mely a magyarosodásnak és a buda-vidéki érdekeknek közlönye. Megküldjük lapunkat és csak kevés számú egyesület vesz létezésünkről tudomást, pedig az egyesületnek kötelessége, hogy lapunkat ismerjék és annak fentartásá- hoz anyagi és erkölcsi utón hozzájáruljanak. Ösztönzésül megkezdjük „Ismerőseink“ rovatában az egyesületek ismertetését s legközelebb a magyar iskola egyesület vezérférfiait mutatjuk be és szívesen vennénk, ha ezt az egyesület valamelyik tagja tollából kapnánk. Az egyesületek ismerjék meg egymást, lépjenek bizonyos lánczolatba egymással s az egyesületeket ismerje meg a közönség, hogy filléreivel czéljaikat segélyezze. Midőn ezt az egyesületek tudomására hozzuk, kérjük, hogy ismertessék meg magokat. Büttel János, a végrehajtó bizottság intézője. Magyarvilág Budán, Irta : Tarczai György. II. — Tulajdonképen mi jót hozott hozzám ! kérdezte Szilágyi, mikor a magyar nyelvvel birkózó Theobald fáradtan elhalgatott s midőn iménti elhatározásában megingatott szivén ellenállhatatlanul erőt vett a vágy, hogy a hajóhídon által menjen. Theobald most németül mondta el, küldetése czélját. Úgyis attól tartott, hogy nem felel meg jól a megbízatásnak. Pauline küldte, a ki rég megbánta csapodárságát s midőn a kedvese visszatérésére heteken, hónapokon át hiába várt, nem egyszer akart neki üzenni, bocsánatot kérni, de büszkesége mindeddig visszatartotta. Hanem most, midőn a kutya hűséggel hozzáragaszkodó Pompejusz is magyar ruhát öltött fel s ebben holdvilágkepével eleven karikatúraként kaczagtatta meg a legkomolyabb svábokat is nem mert az utczára lépni, nehogy udvarlója hozzácsatlakozzék. Holnap pedig tánczvigalmat rendeznek a vidékről felkerült fiatal magyar urak, akik nem egy budai háznál találtak vendégszerető fogadtatásra Ledererékhez csak egy öreg táblabiró szállt; hanem azért őt is meghívták a „vörös sünbeli“ kerti mulatságra, ahol a zemplénme- gyei urak komencziós czigányai húzzák majd a talp alá valót. — Ha te nem jössz el, Pauline sem akar elmenni, mondta Theobald. — Ott leszek! kiáltott fel Szilágyi ujjongó szívvel s a német legénynek nem sok fáradságába került rávennie, hogy látogassa meg ma is Lederer urékat, a minek a leány rendkívül örülne. Félóra múlva mindketten a hajóhíd deszkáit taposták. A budai hídfőnél a talián kon- ditorei oleánder fái alatt, a hol rendszerint az előkelő hivatálnokok uzsonálnak, most tele voltak az asztalok banderistákkal. A várhegyre kapaszkodó utakon a járó-kelők ezrei igyekeztek föl és alá. Fönn a várban sohasem látott eleven élet lüktetett. Gyönyörű júliusi délután volt, a szerte nyíló jázmin édes illatától meg- ittasultan derűs arczal hullámzott a rengeteg ember-áradat. Szilágyi szemei kápráztak, a mozgalmas képtől, mely a várbeli utczákon eléje tárult. Az idegen arczok sokaságában fölbukkanó budai ismerősökre alig ismert rá. Minden úgy volt, o mint azt Theobald elbeszélte, a ki a Nagyboldogasszony temploma előtt elvált tőle. Némely sváb bajuszt is növesztett, szerteálló sortéi ép oiy kevéssé voltak elbájolok, mint a legtöbbnek félszegre szabott magyar ruhája, de a pestvármegyei nótárius szépnek látott mindent s örömtől repeső szívvel rohant tovább Ledererék háza felé. Az ajtóban gyökeret vert lába a meglepetéstől. Pauline jött elébe ezüst-himes rózsaszín derekán virágos viganóban, koszorúba font ében fekete haján gyöngyös pártával. Dobó Katicza sem lehetett különb teremtés, vélte az örömében bibor-pirosra váló fiatal ember s midőn a német lány enni való kedvességgel magyarul köszöntötte, hirtelen átkapta karjával formás termetét s összevissza csókolta üde, bársonyos arczát. A pitvarba toppant Lederer ur tágra nyitott, szemmel n ízte e váratlan idilt. — Hát Pompejusz? kérdezte csodálkozva, mikor lánya vőlegényként mutatta be első kedvesé^. — Pompejusz talált magának más Kloe- patráí, csicseregte a lány s a szobába tuszkolta Szilágyit, a ki természetesen észre sem vette hogy kedvese Antoninuséval téves t' össze a becsületes német fiú nevét A sarokban ott állt a három lábú, száz- fogú szörnyeteg, mely majd hogy örökre széjjel nem választotta őket egymástól. A fó fi össze szerette volna zúzni öklével, a miért egy félévig is távol tartotta Paulájától, de a mint a lány a hangszer mellé ült s billegetni kezdte, végtelenül jól eső érzés vett erőt egész valóján. Magyar nótát játszott, az ő nótáját: H >1 lakik kend komámasszonv ? melyet neki megtanítván rá a sváb muzsikusokat, azok egész éjjel húzták akkor, midőn a vörös sünben utoljára mulatott s fájó szivével búcsúzott el örökre Budától. Most ismét itt van, az ablakból szemei elé tárul a szépséges hegyvidék sötétlő erdeivel világos zöld szőlőivel. Magához vonta a játékot félbehagyó lányt s egymáshoz simulva néztek az alkonyodó nap arany sugaraiban fürdő virányos völgyben, a fenekén épülő Krisztinaváros apró házaira, mig Lederer ur belépvén meg nem zavarta őket ábrándozásukban. — Sétálni megyünk leányom, mondta s Pauline napok óta ma először nem ellenkező apjával. Édesanyjának a feje fáit s igy ők csak hárman igyekeztek a Nagyboldogasszony temploma felé, melynek roskatag tornyán ulkouyat- kor muzsikálni fognak az erkélyen. A polgár- mester olvasta valahol, hogy Mátyás király korában ez Budán mindennapos szokás volt, s most fölakarta eleveníteni. Ki is adta az utasítást a sváb kisbirónak, hogy fuvasson el valami szép egyházi éneket. Laubfross Vendel hűségesen tovább adta a parancsot a sváb trombitásoknak, de mivel testestül-lelkestül magyar ember volt, keményen rájuk ijesztett, hogy más nótát ne merjenek játszani, mint magyart. S mire az esteli harangszó elhalt s a nap utolsó sugarai rezgő ténczra keltek a Mátyás-templom ormán, felhangzott az egyetlen magyar dallam, a mit a sváb muzsikusok tudtak: „Hol lakik kend komámasszony ?“ Szilágyi Márton Ledererékkel a piaczra nyíló utczában állt. Elálmélkodva hallgatta a maga nótáját. — Ebből botrány lesz, gondolta; ez a muzsika még sem illik a szent helyre. Kedvesére nézett a ki lelkesedésében dobogó szivéhez szorította karját. A dallam el* haltával pedig egetverő éljenzésre fakadtak az egymás hátán tolongó sváb, rácz emberek s a magyar jövevények. Nem. is tűnik fel senkinek, hogy profán nóta riaszt fel a templom tornyán hogy ezzel eddig csak korcsmákban remekeltek; csak azt tudták, hogy gyönyörű volt a magos- bul leszürődő dallam, mert magyar volt. Ismerőseink. (Árnyak és fények.) Schott János. Az öreg ifjú Schott Jánost jól ismerik nem csak Budán és vidékén, de az egész országban, különösen a déli vasút vonalának mentén, hol mint főhivatalnok gyakran megfordul. János bácsi csak hivatalában hivatalnok, különben igazi budai polgár, ki magas állása daczára a legkisebb emberrel is oly előzékeny, mint a legnagyobb úrral. Senki sem kél korábban fel Budán, mint ő. Hajnalban már hivatalában van és ritka pontossággal, lelkiismeretességgel végezi el dolgát, a mi a legnehezebb dolgok egyike: a dólivasut adó ügye. Egy kis pénzügyigazgatóságnál sokkal fontosabb ez az állás is oly szakismeretet, éles látást igényel, mint a minővel Schott János bátyánk rendelkezik. Tisztviselő társai és a polgáVság tisztelik
