Buda és vidéke, 1896 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-03 / 18. szám

Budapest, 1896. Y. évfolyam 18. sz. Vasárnap, Szent-György hava (május) 3. BUBA ÉS BIBÉKÉ HETENKÉNT MEGJELENŐ LAP A KÖZIGAZGATÁS, KÖZGAZDASÁG ES TÁRSADALOM KÖRÉBŐL. BUDA ÉS VIDÉKE ÉRDEKEINEK ÉS A MAGYAROSODÁSNAK KÖZLÖNYE. Szerkeszti : ZEZBIDÉnL/STI G-'S-CTXj.A.. kiadO-hiyätäi^, Megjelenik minden vasárnap. hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kér. Alkotás-utasa 12 a. Siöke-hái. Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, fél évre 6 korona, évnegyedre 3 korona. I. kér., Alkotás-utcza 12/a. Szöke-haz. kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. Mostoha testvérváros. Irta : Haeffler István. Itt állok a szirtövezte hármaskupu Sashegy bérezés tetején, reá támasz­kodom a háromszögelés méretének vas- czölöpére, mely 259 métert jelez a ten­ger színe felett; a hegyfél aljáról fel­kandikálnak a Saxlehner nyárilak góthikus motívumai — s az őket beárnyaló be­rekből fellhalszik a rigósereg rikoltó szava. A keletnek és délnek fekvő sziklás esorga idomzatok és függő kőszálak kö­zül kikéklel az oda tévedt tavaszi kükö- rics, s a hajdani világhírű nedűt nyújtó alji lapos megmaradt szőllőiből feltar- kállik a mandulafa virágozása. Nyugatról védfalat alkot az egyenes párkányu Svábhegy mesterséges csalijai­val, válogatott fajú facsoportjainak libegő lomjai között csillogó sugárszikra vilá­gítja be a levélen pihenő harmatcseppet; szétágazó műutai mellett elszórt, válto­zatos stylü, erkélyes, oszlopos, ivtorná- czolt csalitlepte kéjlakok, miknek tetői közül merészen szőkkell az égnek egy kisded templom karcsú, éleshegyü tornya; i a nagy természet ünnepies csendjébe idő­közönként belezakatol a fogaskerekű va- j sut aczélkelepelése, mely pályatestével ! mint egy óriáskigyc kanyarogva lapul a hegyhátra. Északnyugatról a Jánoshegy csúcsa bukkan elő, erdővel pártázott szellőittas ormáról a „kilátó“ faalkotmánya kínál­kozik, mig a háttérben fekvő északi ol­dal növény gazdag hegycsoportjai közt összegyűlő ózondás, balzsamos levegőt, mint roppant méretű szellentyü bocsátja keresztül a zugliget feletti természetes öblözet, a honnét lánczolatosan fűződő hegysorozat nyúlik le az öreg Dunáig, mely itt keblére zárja a székváros pa­radicsomát, a gyönyörűséges és4 páratlan Margit-sziget, s a hömpölygő áramlat mozgó tükrein ragyogva villog a meg- meg törő napfénysugár. A természet pazar ajándokának e kies völgyölében simul meg ős Buda, a mostohául tartott tulajdonképen székváros, melynek magas fensikját a Svábhegy alja képezi, távlati csalódást okozva a szemlélőnek — amennyiben e helyt (az „Olasznőhöz“ czimzett villa ős környéke) 8—12 méterrel magasabb a terep a két várost uralgó s ezeréves nem­zeti létünk dicsőségét hirdető várhegy színe felett, egyenes légirányban állva a 158méter magas és fejedelmi épületekkel gyarapuló Naphegy tágas fensikjával. Várhegy! hajdan mesés gazdaságú, hegyen épült kincses város, látásodra a nagynevű múlt fényes képeinek egész sorozata vonul lelki szemeim elé: Nagy Lajos, Hollós Mátyás csatló­sai s vadászainak kürtharsogása buzérvö- rös lófarkas török zászlók, aranyozott bordáju dunai csajkás hajók, ezüsttel vértezett daliák, pánezélos büszke lova­gok, marezona férfiak pazarfényü öltöze­tekben miknek gyöngygyei körül hím­zett ékkővei kincseket értenek, ragyogó szépségű hölgyek hódolatot hozó idegen követek, s aztán úgy elszállnak megint e képek elülem mint a túlsó hegyalj smaragdzöld rónáján megcsillámló tova tűnő verőfény, és komor, fájdalomdulta alakokká változnak át, akik bókóba fűzve rabságot szenvednek azon jogok védel­méért, amiket a népekben a természet adományoz — s úgy érzem mintha az őrálló, s tüzes vizet fakasztó fellegváros szomszédos Geilórtről átsuhanó enyhe szellő, jajongó keservet-fájdalmas panaszt lengetne felém. Áttekintek a tulonan szerteterülő dé­delgetett balparti város büszke palota­soraira, hivalkodó tornyai felett ólom­szürke, fakószennyes sürü fel leg kavarog lomhán, vele ölelkezik az alulról feltő­szegény fővárosi úri barátom, aki amott fel­jebb az újpesti szigeten éppen most szálsz ki csónakodból pisztolyaiddal, bogy a te szeretetre méltó kedves segédeid által megállapított leg­súlyosabb feltételek mellett vivj meg a te leg­bensőbb Pilade«eddel, akivel tegnap egy kis kártya ügyed volt ? Vagy te, az ott lejebb viruló Margitsziget milliomos lakója, aki podagrád kinjai által gyö­törve sem ebédedet sem pipádat nem élvezhe­ted s még álmodban sem találsz nyugalmat: nem vágyódol a sors után, mely a természet ama egyszerű gyermekeinek jutott osztályrészül ? Te ősz tudós ott még lejebb az ország akadémiájában, kit problémái gyötörnek, jöjj ide hagyd a gondok legnagyobbikát mi válla­dat nyomja, a létnek, a mindenség titkainak megfejtését. Parányi emberke te, hisz fárado­zásod hasztalan, a leplet nem fogod soha fel­tárni! A Dunában úszó halacska, ha egy ujj­nyira kibirja is dugni fejét a vízből, abból az elemből amelyben él : még nem fogja megér­teni csak a közel partokat sem, hát hogyan tudhatná azt meg, mi van a partokon túl ? De ime vándorunk is csaknem bölcsel- kedni kezde. Térj magadhoz jó barátom. Nézd itt e helyet ! Szentelt hely ez nekünk. Itt nyugszik Árpád a honalapító. És aki e helyet, e berket, e forrást látta, A „BUDA és VIDÉKE“ TARCZAJA. Római fürdő' telep. A tavaszi kiránduló, aki a szentendrei helyiérdekű vasúton igyekszik a szabadba, hogy a főváros zajától menekülve az üde természet szépségében gyönyörködjék, és a tiszta éltető levegőt élvezze, a tavasz pompájában diszlő mezőségen, a távol kékiő pilisi hegyek mentén s a közel fekvő barátságos halmok aljában fekvő roma gyarmatváros, Aquincum, romjai mellett elhaladva, meglepetve ér egy kis zöld berekhez, melvnek csábitó varázsa már a távol­ból int felé s csalogatja pihenőre. „Római fürdő megálló hely!“ Kiáltja a vonatvezető s utasunk kiszáll s árnyas fák ál­tal jelölt utón befelé halad. Csakhamar ámu­lat fogja el a nem sejtett idegen világban. Gyönyörű, száz éves platán erdőcskébe ért, melynek közepén a föld mélyéből fakadó kristály tiszta meleg források által képezett tavak s a tavakból eredő vígan tova csörge­dező patak kötik le teljesen figyelmét. Nem tud betelni szeme nézéssel, szive, lelke élve­zettel, Poetikus hangulat varázsa vett rajta erőt. Számtalan gazdag forrás üti fel hol itt- hol ott mulékony buborékait, magával hozva a titokzatos mélységből rég kihalt kagylók ma­radványait, melyeket a kristály tiszta tó fene­kén látsz. Azt véled kezeddel nyúlhatsz utánuk, de csalódok A víz színének bámulatos játéka árulja el, hogy csalóka viz partján állasz. Az a szinpompa, mely a ragyogó világos zöldből a sötét kékbe való átmenetet képezi, jelzi egy­szersmind a tó különböző mélységét is. Ebből a tóból ömlik az a vígan tova iramló patak, mely már több mint más fél ezer évvel ezelőtt szolgáltatta gyógverejü vizét az aquincumi római castrum fürdőjének is, s ma a forrástól alig nehány száz lépésnyire már egy malmot képes hajtani. Beljebb haladva a hatalmas Dunát látod magad előtt, melynek hullámait büszke gőz­hajók kerékcsapása hajtja a partok felé. Amott a lefelé úszó tutajon levő tótok egyike rövid szárú pipája füstjébe eregeti gond­ját, fejét széles karimáju nagy kalap fedi, mely alul arczát alig láthatod; a másik a tutaj közepén guóájára dűlve édes álomba me­rül s álmodik a közel ebéd gyönyöreiről, s mig e kettő siestát tart, addig társaik őrköd­nek földi jólétük felett, egvikök biztos kézzel irányítván a törékeny tutajt, a másik a tutaj közepén deszkából összetákolt kaliba előtt ra­kott tűz lángjánál főzi a nagy fazék bablevest, mely egyetlen fogással képviseli az egész ebédet. Vájjon cserélne-e ez a szegény tót veled te testben lélekben fáradt, agyonsanyargatott „Nyelvében él a Nemzet“. A magyar egyesület jelszava.

Next

/
Thumbnails
Contents