Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-02 / 35. szám

Budapest, 1894.

III. évfolyam 35. sz.

Vasárnap, szeptember 2.

BUDA ÉS VIDÉKE

KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI HETILAP

Az I. kerületi polgári kör,

II. kér. polgári kör, a krisztinavárosi vöröskereszt-egylet és a budai kereskedő-társulat stb. közlönye.

KIÄD0-HIYÄTÄI,, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek I. kér., Várkert-rakpart 1. Heialer J. nyomdája.

Megjelenik minden vasárnap. Eltiflaetési árak: Egész évre 12 korona, fél 'vre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér.

szii:rkí;s^tös^<3,

I. kor., Pálya-ntoaa 2. asám, 31. ajtó,

kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni.

Régen és most.

— Levél a szerkesztőhöz. —

Lapod tárczájának czime alatt a múlt hetekben e három szót olvastam zárjel között: „40 év előtt.“ E három szótól gyermek éveim emléke ébredt föl hosszú álmából. 40 év előtti hangulat lepte meg szivemet. Láttam azokat a helyeket, a hol akkoriban megfordultam, hallottam a rég elköltözőitek szavát.

Biz az furcsa volt, 40 év előtti hangulat, 40 év előtti észjárás, beszéd — ma. De csakhamar keserű fájdalmat hozott ébredésem. Egy nagy zökkenés s itt voltam ismét a jelenben, mert a három varázsszó alatti múltak képétől inspirált phantasiám rövid pár pillanatra volt csak képes ama szintelenség- ből kiragadni.

Tudod-e még, hogy mit éreztek a 40 év előtti gyermekek? Tudod-e mire tanították őket az anyák? — Én tudom. Szeretni és gyűlölni. Szeretni a hazát, gyűlölni az elnyomót, a németet. — A tanítás fogott. Mind a kettőt tudom ma is.

Mi, az akkori gyermekek még nem mondtuk félistennek a honvédet, de ngy imádtuk. Ma annak hívják, de benne csak egy furcsa öreget látnak. Mi, ha kérdezték, mi léssz fiam, azt feleltük honvéd s azokra a kardokra gondoltunk, a melyeket a német hordott el házunktól.

„A BUDA és VIDÉKE“ TARCZAJA.

A más sorsa.

— Regény. —

Irta : Erdélyi Gyula.

Elhiheted, unom azt, hogy gazdag ember vagyok.

— Ezt már bajos elhinni.

— Pedig úgy van. Irigyelek minden szegény embert. Epedek a nyomorúság után.

— Ej, ej, kedves barátom, nagyon furcsának találom lélekállapotodat. Ez betegség, valami kedélybaj; köznyelven életunásnak nevezik.

— Nevezzük, nevezzék bárminek, de én szeretném, ha valami természetet uraló erő létezésemből kiemelne és egy más állapot hüvelyébe illesztene bele.

— Szóval te szeretnéd magadat valakivel elcserélni.

— Mondasz valamit; csaknem azt a szándékot fejezed ki, mi agyamban az eszméből tetté válni kész.

— Nagy gondolat, egy társadalmi thézis, egy természetrajzi talány megoldása létezésünket más létezésbe olvasztani át. Ez lehetetlenség. Ep hasonló a kör négyszögüsitésébez és az örök ingás feltalálásához.

— Az lehetetlen, ez pedig a külsőkben lehetséges.

A mai gyermek bankárnak, minisz- « téri tanácsosnak készül s levélbólyeg gyűjtő szövetkezet alapításán jár az esze. Mi olyan szobákban nőttünk föl, a melyeknek falairól Bocskai. Rákóczi,

! Franklin, Washington, Lafayette, Kos- csiusko s Bolivár képei néztek reánk, a mai gyermekek ezeket az embereket nem is ismerik, az ő atyjuk pipázójában királyok és aktuális miniszterek képei hallgatnak a falon.

Akkor az asszonyok karján arany lánczon csép, akasztófa és kasza lógott, a harminczas évek lengyel szabadsághar- czának emlékei!

A mai asszonyok nem ilyen naivak, nem törődnek a magyar szabadsággal sem, nem hogy a lengyelekével törődnének. Most apró disznók díszítik a kar- pereczet és csörömpölésük a német Ízlés (?) meghonosulását hirdeti.

Akkor a néhai petsovits konsiliá- riusok is kuruczczá lettek, ma meg a régi honvédek közül is sok válik cs. k. v. b. t. tanácsossá. Akkor a katholikus püspök is szégyelte, hogy asztala fiókjában ordót kénytelen tartani, ma még a kálvinista szup .... engedelmet kérek, püspök is büszkén viseli azt.

A czivilizáezió pionírjai (?) a cseh- nómet beamterek a faképnól hagytak bennünket s az Einiges Oesterreich két' fejű sasának szárnya alá nem zöld dolmányba öltöztetett idegenek, hanem fekete frakkos magyar államférfiak terelik a magyart.

A németül beszélő akkori budai szüzek ma már nem azok, s magyarul beszélnek. Az akkor ifjú lánczhid is meg- vónült s a régi hajóhíd helyén maholnap a főváros egy uj disze fogja a jobbpartot a ballal összekötni.

A tűnél is elkészült s a mai ember már csak a históriából tudja, hogy a várhegyet át kellett fúrni és hogy azon nem volt mindig lyuk.

Ott, a hol ma a déli vasút loko- motivjai eregetik a czivilizáezió lehelletét, a piszkos füstöt, szöllőkertek voltak, s ott, a hol ma Gambrinus király lovagol a hordón, a hol árpalevet csurgatnak a kriglibe, forgács fürtök lógtak a kapu fölött és bort mért Schäffler Miskó meg a többi. Bort, a melytől nem kacsintott az ember, mint a mai eczetes esővíztől, melyet pincze-egyletek és szövetkezetek gyártanak a petyhüdt gyomru magyarnak. Bort, a mely melegített.

40 év előtt nem volt fogaskerekű és lóvonatu vasnt, az omnibusról azt hitték, hogy hegynek nem megy s a kinek nem telt fiakkerre, gyalogszer ment romantikus vízmosásokon átmászva a Svábhegyre, Szép juhásznóhoz, a Norma— Vájjon?

— Feltétlenül bizonyos.

— Tehát megtanítanád a halat repülni és a darut úszni ? Elcserélnéd sorsodat egy más sorssal? Nem rossz üzlet. Te kiemelsz engem az én szegény lézengésemből, beleilleszted magadat az én állapotomba és én a tiédbe; szegényből olvadnék gazdaggá. Ez azután a valódi anyagcsere . . .

— Andor, te mondasz valamit. Csakhogy a szegénységet könnyebb viselni a gazdagságnál.

— Kedves Lajosom, ez nem helyes okoskodás. Kevés pártot tudnál vele szerezni.

Ez a párbeszéd folyt a mondási szigeten, mit a Baltorcz-patak elvállása és újra össze- kelése képezett.

Itt, ezen a szigeten élt egy kedélyében eléggé meghasonlott, bizalmatlan gazdag fiatalember, Karháty Lajos.

Beszélgető pajtása, egykori iskolatársa, Módos Andor a világ legpechesebb szegény embere volt, a ki hiában küzdött, nem tudott a balsors fölé kerülni. Hiányzott jelleméből az erő, beosztás és irányítás képessége.

Gyakran hívta magához bölcselkedő pajtását, ki vele egy iskolába járt, azzal a különbséggel, hogy Karháty az igazgató-tanárnál, Módos pedig a szegény diákok konviktusában volt ellátáson.

Mind a kettő első eminens volt. Módosról azt tartották, hogy érdemből, Karhátyról pedig, hogy aranyai erejéből. Igazán megérdemelte az eminen 8éget, a mif önerejéből, saját szorgalmából nyert el. Ez a gyanú mérgezte meg elő_ szőr életét.

Később is azt látta, hogy egy nagyratörő emberre nézve a gazdagság valódi átok. Nem hiszik el róla, hogy valamit tud, valamire képes.

A jogot elvégezte, letette az ügyvédi vizsgát ; nem hitte el menyasszonyáról, hogy igazán szereti és visszavonult Karhátra.

Nem beszélt senkivel. Elszakadt a világtól egészen. Még a lapokat is csak nagyjából olvasta. Boszantotta a modern gondolkodás. Csak régibb könyveket vett a kezébe. Annyit költött magára, a mennyit keze munkájával megkeresett. Annyit dolgozott, mint a béresei. Munkával ölte a lelkében ébredni készülő világfájdalmat és embergyülöletet. Már több éve, hogy Karhátról nem mozdult el. Szántott, vetett, aratott, ásott, fúrt, faragott. A szóval, még cselédeivel szemben is fukarkodott. Vadászott, halászott, fákat ültetett és pajtáskodott a madarakkal.

Évenkint egyszer meglátogatta őt Módos Andor. Eljött irigyelni a gazdagságot, a mit Karháty a legnagyobb boldogtalanságnak tartott. Anarchista-nézeteket vallott a gazdag föld- birtokos. A világot saját eszményei szerint szerette volna berendezni. Felforgatni a társadalmakat, alkotmányt és átalakítani az embert! Ezért törekedett volna, ha meg nem szerette volna saját földjét. Nem önzésből szerette a földet, sem nem hasznáért, hanem mert föld, az édes anyaföld, mely táplál és ölébe fogad.

Szomorkodott a felett, miért nincsenek a