Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-19 / 33. szám
Budapest 1894. (2.) BUDA és VIDÉKÉ. Augusztus 19. és ezrek zarándokolnak fel a budai várba. — Megkondulnak a harangok. Fényes előkelőségek kísérik az ünnepi menetben Szent Isván Jobbját. Ott megy a herczegprimás papjai által kisérve és Hollós Mátyás templomában felzendül a régi ének: Hol vagy István király ? Téged magvar kiván, Gyászos öltözetben Te előtted sírván. És leborulnak a hívők, tömjén füst száll a fényes templom padmalyára s a bíboros érsek ajkáról felhangzik a „Te Deum laudamus.“ Igen! téged dicsérünk nagy Isten! Téged! hogy annyi viharokon, küzdelmeken, véres csaták után Szent István hazája: Magyarország a virágzás utján haladva él s Európa művelt nemzetei között méltó helyet küzdött ki magának. Dicsőség érte az Istennek s hála tiszteletünk Szent István király emlékének ! A budai vigadó telke. Néhány évvel ezelőtt szóba jött a II. kér. Korvin-téri kincstári épületnek mint közlekedési akadályt képező, és még a budai századokat látott épületek közt is disztelenkedő felépítménynek kisajátittatása, ezzel együtt egy egészséges eszme vetődött felszínre, hogy t. i. ezen helyen -— a szomszédos épületek megvásárlásával — Budának külön vigadó emeltessék. Az eljárás minden irányban megindult, a szomszédos telkek tulajdonosaival a főváros egy megbízottja tárgyalásokba bocsátkozott, milyen eredménynyel? azt nem tudjuk, de a katonakincstári épületre vonatkozólag a szerződés 1892. julius 18-án megköttetett és a székes- főváros 1893. deczember havában tulajdonjogát is bekebeleztette. Mi szerény igényű budaiak azt hittük, hogy a székes főváros törvényhatósága, ha nem is bontatja le azonnal az épületet — a közlekedési akadályt képező dísztelen kőfalkeritést az épület elől el fogja távolittatni, megjött a tavasz ; de a fallebontás ideje nem következett be, mi még mindig reménykedtünk, hogy talán majd az ősz hozza meg a lebontást végző munelőttünk a kivilágított park sötétzöld háttere, a messzehangzó zene accordjai tündéries kerett varázsoltak elénk. — Pisti! én szeretem magát s maga nélkül boldogtalan, világbolygó teremtés lennék csak: szeret e maga is úgy engem mint én magát? Felettünk szólalt meg a fülemile s csattogásába belevegyült az a hosszantartó csók . . . Majd megszólalt: — „Vigy, oh vigy magaddal engem ; ragadj ki ez unalmas környezetből ; ösmersz, tudod mit érek, tudod hogy szeretlek s tudhatod, hogy sohasem hagylak el! . . . Vigy el messzire, oda a hol csak egymásnak és egymásért élhetünk, hiszen még nem voltam a világban sem. — Meglehet — folytatta, — hogy talán eloszlik az a rózsafelhő, mely ma még eltakarja előttem az ösmeretlen világot, meglehet, hogy csalódni fogok az emberekben, de benned soha, soha. . . , — S bárhogy szeretem is szülőimet, kik szeretetükkel a rajongásig elhalmoznak, érted őket is elhagyom. — Úgy hát jer velem, légy az enyém örökre — mondám én; — szökjünk meg, az idő kedvez s utolérni bajos volna minket. Gyerünk az osztrák fővárosba, lakjunk ott, esküdjünk meg ott. És mikor ? — Kérdé Margit. — Akár mindjárt, az idő kedvez, a legközebbi vonat tizenegy órakor indul s repülhetünk boldogságunk felé. — Ugv hát rajta, ne késsünk soká ! magára húzta lenge tüll felöltőjét s karját karomba öltve vittem őt magammal a platán- és jegenyefák övezte széles sötét utón. Oly különös kásokat, még meg sem jött az ősz, a munkások már jelentkeztek, de a budaiak nagy csodálkozására ezek nem rombolnak, hanem tataroznak, az utcza testbe betöltődd kőkerítés uj — világos ruhába öltöztettetett, talán renoválhatni fognak a fekete-sárga ajtók, ablakok is — szóval most már megtudhatja Buda, hogy a vigadó építés kérdése nem áll egészen küszöbön, hogy az a nagy csűr, mely sem üzlethelyiségnek, sem lakásnak nem alkalmas, hanem legfeljebb raktárnak használható, továbbra is megmarad, de megmaradnak a közlekedési mizériák is, mert az úttest jórészét elfoglaló kőkerítést csak nem azért javíttatja a törvényhatóság drága pénzen, hogy a közel jövőben azt lebontassa ? ! Az ellen semmi szavunk, ha a székes- főváros magát az épületet bemeszelteti és ha akad Budán reá vállalkozó, raktárnak bérbe adja, sőt kívánatos is, hogy az az 550,OoO frt vételár, a mit azért adott, — addig is, mig a telek rendeltetésének átadatik — úgy, a hogy gyümölcsöztessék, de ehez a kőkerítés nem szükséges és nincsen is semmi értelme annak, hogy ez a járda fektetésnek útjában álljon, mert ha még az utcza rendezést sem látták az érdekelt körök e helyen halaszthatatlannak, úgy valóban kár volt ezt az óriási összeget időnap előtt ilyen holt tőkébe befektetni. Ajánljuk ezen ügyet a budai székes fővárosi bizottsági tagurak szives figyelmébe, és azon reményünknek adunk kifejezést, hogy az ő közbenjárásuk lehetővé teszi az említett kőkerítésnek azonnal való lebontását, a kocsiutnak és a járdának megfelelő kiszélesítését. Földváry Gábor emléke. Olyan jól ismerjük már a történelmet, hogy nem is ismerjük hazánk történetét. Elveszítjük az erdőben a leghatalmasabb fatörzset is. A történelem tanitás az iskolában valóban tökéletes, ha igy halad a gyermek azt is megtanulja vájjon volt e felfedező útja közben náthás Kolombus Kristóf, de arról a korról, a melynek nagy alakjairól csak ugyan nem tudjuk ki volt nagyobb : sejtelme nincs. Hogy tudnák, hogy ismernék azt a gyermekek, ha felnőttek és hatóságok is tökéletesek a feledésben. Már tökéletesebbek nem lehetnek. Olyan furcsa láz ez. Az ember kétségbeesik annak a jövőnek sorsa felett, mely elfelejti a tegnapit akármilyen szép is. Hanyatló népek sajátsága a feledés. Fáj a mult a törpe kornak, mert szebb és dicsőbb a jelennél. Vagy boldogak vagyunk, oly lázasak a munkában, hogy felesleges és nem érünk rá a múltban gyönyörködni és példákat keresni ott ? Oly gazdag a mi korunk nagy alakokban? volt e vállalkozás, hogy idegeim megszűntek működni s csak mint egy automata szótalan vittem őt előre. Léptei mintha bizonytalanabbakká váltak volna, éreztem, hogy olykor majdnem megáll. — A vasúti állomás lámpáinak halvány fénycsillámai átrezegtek a sötétlő falombokon, s én mintha attól féltem volna, Margit megbánja tervét, magamhoz szorítottam őt s ajakára hosszú, forró csókot leheltem. Megrázkódott s alig érthetően sutogta: „siessünk, siessünk !“. Az állomáson, a kandi szemeket kikerülendő, a hátsó ajtón vezettem be őt, s egy bokor aljában ültetett lóczán foglaltunk helyet, várva a vonat első jelzését. A jelzés elmúlt, megszólalt a portás csengetyü szava : ő megrez- dült, s hirtelen felállott s félig parancsolón: félig esdve mondá: „fázom, hideg a éji levegő, menjünk haza, szüleim már bizonyosan várnak !“ Paff lettem egészen ; de hirtelen nembá- nomságot erőltetve magamra, karomat ajánlottam neki, s szótlanul hazasétáltunk. 4. társaság zajosan mulatott s midőn beléptünk a verandára. Margit az ő aggódó szemeivel rögtön feltalálta édes anyját, hozzáfutott s megcsókolta őt s nagy éjsötét szemeiből egy pár gyöngyszem pergett alá csendesen . . . Szó sincs róla vereség volt biz ez reám nézve s igyekeztem is odább állani: rosszul- létről panaszkodva kimentettem távozásomat s midőn Margittól búcsúztam, félrevontam őt s fülébe súgtam: „Comtesse ha ön volt a kezdeÉn nem hiszem — nem látom — kevés az ember, hát még a nagy embpr. Szívesen merengek és megyek el a múltba, hogy felemelkedjem és megteljék szivem lelkem az eszmények, a hősök, a nagyok tiszteletével. Megborzadva látom a feledés miként köny- nyiti meg a semmiszülés folyását. A napokban a fényes és a közönség által annyira látogatott Egerváry kioszk mellett mentem el az Erzsébgttéren. Egy nagy kort jelelő két fát ülltetett ide át pár évtizede a kegyeletben is elöljáró főváros. A nemzeti színház udvaráról ide került az a két gesztenye fa, a mely egy idős volt a színházzal — legalább körül belül, a rege azt tartja akkor ülltették el a magot mikor a színház megnyílt — s ép oly nehezen fejlődött, növésében küzdött, mint a színészet, a magyar művészet. Szúrágta már palánta korában, sinlődve nőtt s a jó akaratnál nem volt egyéb kertésze. A rege is feledékeny, elfeledi, hogy a jó akarat többnyire aluszik. A sok előkelő vendég közül, ki ott kávéját szürcsöli, vagy a mindég régi jó hirü fagylaltot fogyasztja ugyan hányán ismerik e fa történetét ? Csak már egy fáról lehet szó, mert az egyik az enyészeté. Nem állt meg felette senki, hogy elbucsuztassa és figyelmeztesse az epigont a nagy időkre. Ha embert elfelejtenek, hogy ne felejtenék el a fát? Még a szegénynek sem jut eszébe, mert olcsóbb a kőszén. Ott járva-kelve örömmel hallottam, hogy a kioszk bérlője a szép műveltségű Egerváry ur a még életben maradt fát emlékkel jeleli meg, melynek elkészítésére a Gerenday czég vállalkozott. Egerváry ur nagy mulasztást hoz helyre, mert a nemzeti színháznál is elfeledkeztek arról, hogy egy táblán megemlékeztek volna a színház keletkezésében részt vett nagy alakokról, közöttük Földváry Gáborról, Pestmegye balhatatlan alispánjáról, kit maga a megye is elfelejtett. Természetes, hogy a mostani kitűnő alispán Földváry Mihály nem állhat annak a mozgalomnak élére, mely méltó emléket emelne Földváry Gábornak. A ki gondolkodni tud megérti, hogy miért ? Yan-e elnevezve a fővárosban utcza Földváry Gáborról? ha már ahoz fogtunk, hogy ezzel is elismerjük nagyjaink érdemeit, hát nem méltó erre Földváry Gábor, ki a nemzeti színház építésében oly élénk részt vett ? Hiszen Pestmegye közelebb az ő jó akarata és a derék Bállá szorgalma nélkül nem épült volna fel soha a színház. ményező, ön volt a dolog elrontója is; nem fogom ezt elfeledni s igy aligha kisérne végig az élet utain . . .“ s azzal magamat meghajtva sietve hagytam oda gyászos vereségem színterét. Azóta folyton kerülöm Kis-Bérczet s birtokomról is csak levélben, igazgatóm utján értesülök s amint tudjátok éppen a napokban érkeztem körötökbe hosszú kóborlásaimból. S tudjátok-e mi történt velem a minap ? ... A lóversenyen voltam. Épp akkor futott a Prímás 2 s igen nagy volt iránta az érdeklődés. Megvallom engem érdekelt leginkább, mert sokat reszkíroztam érte. Éppen beért az a kitűnő ló a startba, midőn valaki hátulról napernyővel gyengén megérinté a vállamat, hátrafordulok s uramfia!: Marcit áll előttem. — Természetes, hogy a legnagyobb udvariassággal üdvözöltem őt; de feltámadt bennem az a csintalan manó s nem állhattam meg, hogy ne kérdjem tőle: „Ugyan Comtesse, megtenné-e, a mit ajánlanék. — Mit? — Szökjük meg együtt; tudja egyszer Ön volt a kezdeményező, ma én vagyok!“ — Idegesen ráudultak meg ajkai s rámutatott egy kecskeszakálu vén olasz grófra, a ki ép a book- makernek udvarolt, s fülembe súgta: „vigyázzon, ott a férjem!“ •— Gratulálok, feleltem hamarosan neki, s egy ügyes bókkal odább állottam. Nem tudom nem állott volna-e szavamnak az a remek szép menyecske, a ki leánykorában oly hamar megbánta a saját tervét . . .
