Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-12-30 / 52. szám
Deczember 29. Budapest, 1894. (2.) ugy néz, a hogy kel], az szomorú dolgokat lát, talán többen beszélünk magyarul. de kevesebben érezünk magyarul. Sajátságaink, jellemünk, szokásaink veszendő félben. Nyelvünk telve germanizmussal, ugy szintén gondolkodásunk is. A gyermekek és a nép kezébe olyan olvasmányok kerülnek, melyek nem magyar szelleműek, akárhogy dobolnak is érdekükben. Az a gyermek, ki ezt olvassa, húsz éves korában már nem tud lelkesülni. Nem az a czél, hogy minden áron újdonságot adjunk a gyermek kezébe, inkább elevenítsük fel a régit, de jót. A karácsonyi könyvpiaez valóban elszomorító volt. A magyar-egyesület hatalmas testület lelkes és kitűnő tagjai vannak, ha minden egyes tagja hazafias kötelességének tekinti a cselekedetet, ugy virágozni és gyümölcsözni fog. Kettős feladata van, magyarositás és a magyar szellem terjesztése. Mindkét feladatában árván, egyedül áll. A sajtó sem támogatja eléggé. Nem csodáljuk, hiszen a sajtó maga is rászorul arra, hogy a magyar szellemben gyarapodjék. Nyelvünk romlik. Hosszul beszélnek magyarul a parlamentben, a bíróságoknál, szóval mindenütt. A magyar-egyesületnek legyen gondja arra is, hogy a jó magyar nyelvet tanulják meg a nem magyar ajkúak és azután magyarok is legyenek szivvel-lélekkel. Budán és vidékén elég szépen halad a magyarosodás az iskolában, de sokszor az életben vissza németesednek leginkább a közel fekvő községekben. A magyar-egyesület munkásságának tág tere van Budán és vidékén, bárha tagjai szaporodnának és tetthez fognának. Az elmúlt év sikereivel ne elégedjünk meg, de még több erélylyel terjeszszük nyelvünket és szellemünket. Lapunk a magyar-egyesületnek rendelkezésére áll és mindent elkövet, hogy a czélt elérhesse. Egy este Lajos bejárta a kertet és ugy | vélte, hogy olyan furcsán integettek feléje a • fák; különösen egy, az anyja diófája, a mely I alatt — bár kicsi volt, de emlékezik reája — anynyiszor ozsonázott anyja és 5 ott ült játszadozva a lábainál, vagy futkosása után elfárad- tan ölébe hajtá fejét és elszenderedett édesen és álmodott az angyalokról. Leült a diófa alá. Még ott állt az asztal, körötte a hársfából faragott széktörzsek. Leült és ugy tetszett neki, mintha anyja szelleme hipnotizálná ábrándjait. \ajjon mit szólna hozzá, ha élne. Megáldaná-e lépését ? Jó választásnak tartaná-e ? Orülne-e rajta ? Az esti szellő megérintette arczát. Hát ha anyja volt? A fák lombjai az ö áldását suttogták és mintha azt halottá volna a fák suttogásából: „Ne menj el., maradj itt.“ Hogy maradhatna ? Mi lenne elhatározásából ? Hová 1 enne tétele gyakorlati magyarázata? Lehet, hogy idővel visszajön. Hiszen jó kezekben hagy mindent és anyja szelleme útjaira is elkíséri. Mintha a fák lombjai igent integettek volna de azért mégis hallotta azt a marasztaló susogát. Eg y kissé megingott. A nád is azt zizegte: óbb lesz itt, jobb lesz itt . . . Ennek az estének emléke merült fel ma, midőn az isztérczi elhatározó útra készültek, BUDA és VIDÉKE. Isten áldása legyen munkánkon a reánk következő évben, hogy szép vidékünkön, minden ember legyen ember és magyar. Er délyi Gyula Az elhagyatott Buda. Ismét kezembe veszem a tollat, habár méltán tarthatok attól, hogy már elfeledtek j Buda jóravaló lakosai. Nem volna csoda, hisz a Buda és Vidéke 42-ik számában adtam magamról életjelt múlt évi október 22-én, az óta hallgatnom kellett. Nagy idő! Hogy ismét felszóllalok, teszem abban a reményben, hogy a b é k ó t, mely a Buda és Vidékét fogva tartotta, már megette a rozsda. E feltevésemet támogatni látszik azon ténykörülmény, hogy a miket e lap múlt évi 42-ik számában az Orbán hegyi állapotokról felhoztam, edigelé megczáfolva senki által nem lettek, a minthogy kézzel fogható tényeket czáfolgatni, vagy letagadni csak meddő kísérletezés lenne. En a sajtó szabadságot ugy értelmezem, hogy a sajtónak — a jóravaló sajtót értem — kötelessége a közügyekre vonatkozó minden közleménynek, azok között különösen az olyanoknak, a melyekben megtörtént ténykörülményekre történik hivatkozás, helyt adni; a jót, a szépet, a nemest tőle telhetőieg istápolni, a tévedés helyreigazithatására az alkalmat megadni; a rosznak, a gyomnak kiirtására és lehetetlenné tételére mindent elkövetni. A hivatkozott és ahhoz hasonló rendeleteket respektálhatja tehát az a sajtó, a mely független lenni nem akar s a mely ennek folytán arra vállalkozott, hogy port hintsen olvasó közönségének szemébe: nem lévén saját érdekeinek istápolásánál nemesebb czélja. Mivel azonban a Buda és Vidéke köztudomás szerint és főleg az I. kér. polgári kör t. elnöke által kezdeményezve Buda és vidékének érdekében ép oly czélzattal alapíthatott, hogy a sajtó szabadságot .szűzies tisztaságban érvényesítse: reménnyel tételezem fel, hogy tévesen értelmezett első közleményem nem szolgáltathat továbbra is okot a lap czél- jának meghiúsítására, a mint hogy közleményem nem foglal magában se valótlanságot, se gyanúsítást sem a fő- és székváros tanácsával, sem pedig bárki mással szemben. Hogy az eddigelé dívott helytelen rendszer egyik leleplezett eredménye történetesen egy nagy nevű egyén személyével hozatott hogy egv ismeretlen és ki tudja minő viszony- nyá változtassa át egyedüllétét s magára vállalja egy másik életért a felelősséget. Nehezebben soha nem ment el hazulról még aznapság sem, midőn édesanyja életében az iskolába vitték. De azért volt ott Péter bácsi, hogy ezt a kis kétkedést eloszlassa és Hamletet cselekvésre ösztönözze. Alea jacta est . . . Ebből az igéből indult ki beszéde, melylyel a mezei hadakat kitartásra ösztönözte. Andor sokkal csüggedtebb volt Lajosnál és szórakozottságában nem is tudott vele versenyt evezni. Egy kis hajótörés után eped, a mely megmenteni helyzetéből azzal, hogy a vihar egy ismeretlen szigetre dobja ki. — Kitartás, bátor hajósok! kiáltott a kormányról Péter bácsi, mindjárt a révben leszünk. Ne csüggedjetek, bátraké a szerencse. Ott vár a babér. A parton csakugyan ott álltak Fernandine és Kamilla és mosolyogva integettek az érkezők felé. Ez a mosolygás elfelejtette kételkedéseiket ; mámor vonta be gondolkodásukat és rábízták magukat a véletlenre, mit ezúttal Péter bácsi kormányzott. — No fiuk, sorjába. Előbb az egyik, azután a másik; a harmadik tapsra nyilatkozni kell. A véletlen megkezdette működését. A közelmúlt napokban Fernandine „tanulmányait“ kapcsolatba, a ki több Ízben megmutatta, hogy Buda érdekeit első sorban közegészségi tekintetekből, tehát embertársai érdekében igyekezett felkarolni, a mi az aranyborjút iiuádó korszakban fehérholló számba megy, a minthogy már a Józsetek is kiveszőben vannak: az mint a ténykörülmény részletes felsorolásának kifolyása elhallgatható nem volt a nélkül, hogy az érem egyik oldala a közönség s/emei elől elvonassék. A Buda és Vidékének tehát jól fel- ! fogott érdeke az: hogy a József intenczióit támogassa, nem pedig, hogy azok elé akadályokat gördítsen. De hát lássuk, mik legyenek Buda oldalán azok a nagy alkotások szülte halhatatlan érdemek, a melyek folytán a hivatkozott rendelet a fő- és székváros Tanácsát mint a Dalai Lámát megközelithetlennek jelentette ki? Nehogy én és velem együtt azok, a kik hasonló érzelmeknek ott a hol kell és lehet, kifejezést adunk, félreértéseknek legyünk kitéve: készséggel elismerem, hogy a fő- és székváros Tanácsának lehetnek, sőt örömmel hirdetem, hogy vannak is nagy érdemei; de már azt nem ismerhetem be, hogy azokat az érdemeket mind Buda oldalán szerezte volna meg. Ugy tudom, hogy a 25 milliós kölcsö- már lemorzsoltatott, de nem látom, hogy annak nyomai — a vizvezeték és a svábhegyi néhány ut kivételével — Buda oldalán mutatkoznának ; kérdem tehát, hol vannak azok a nagy alkotások a melyek a fő- és székváros Tanácsának emlékére méltó nyomnkat hagytak volna .fenn? Talán a farkasréti temetőhöz vezető kiszélesített régi út legyen az, mely circa 200,000 írtba került s a mely nyári időben meglábol- hatatlan mint a Zabara sivatagja, esős időben pedig bokáig érő sártengert képez? Mert hogy ily nagy közlekedési út építését komoly szakértelem csak oly anyagból emgedheti meg a mely köt, tehát a melynek folytán úgy száraz mint esős időben az ut könnyen járhatósága és tartóssága biztosítva vau, nem pedig olyanból a melynek folytán az út az év legnagyob szakában csak küzdelemmel használható. Avagy azt az indiai mintára készített vizfogót tekintsem talán olyannak, a mely az imént leirt út azon a pontjáu disztelenkedik, a hol a katonai nagy kórház délnyugati sarkpontja fekszik. Mondják, hogy csak potom 30,000 írtba került s czélja, hogy felhőszakadás esetén az alárohanó víztömeget feltartóztassa, nehogy az ár esetleg a katonai kórházat a szegény betegekkel együtt az ördög árkába sodorja. Szakértők véleménye szerint a mű teljesen czéltalan s a reá fordított összeg kidobott pénz. ugy intézte, hogy ő azzal a fiatalemberrel sétált rendesen, a ki magát Lajosnak nevezte, tehát Andorral, Kamillának meg lovagul engedte azt, a kit Andornak szólították, tehát Lajost. Most az Andornak nevezettel, tehát a valódi Lajossal állt szóba, inig K milla a tu- lajdonképeni Andornak jutott. Péter bácsit egy kicsit zavarba hozta ez a csataterv, de azért jelezte az indulást. O maga Fernandine és Lajos csoportjához szegődött. Valami sajátságos varázs tartotta helyükhöz Kamillát és Andort s hallgatagon nézték a folyamon a habot. Ezalatt már Fernandine és Lajos eltűntek. Kamilla magához tért. Félni kezdett Lajos (ő a gazdag Karháty Lajosnak hitte) vallomásától. Hogyan meneküljön? Ha nem szégyelni, elfut. Ez a félelem csakhamar más érzéssé változott át és egyszerre csak karja ott volt a fiatalember karjába fűzve, ki idegesen szorította a nő karját. Egy perezre megint kígyót látott, de megszólalt a fiatal ember és rokonszenves hangja elaltatta aggodalmt. — Nagysád, ha igy kart karba öltve futhatnánk be az életet. Kamilla nem tudta, boszaukodjon-e vagy örüljön a nyilatkozatnak. Tetszett neki a fiatalember, csak gazdag ne lenue, mert szegény leányra nézve megalázó a gazdag vonzalma, ki nála csak kalandot keres. Oh ha a szerelem kristály lenne, mit nem adna érte ! (Folyt, köv.)
