Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-12-02 / 48. szám
Budapest, 1894. (3) BUDA és VIDÉKE Deczember 2. boldogságban részesülnek ? Ki nem emlékeznék vissza ez ünnep alkalmából saját gyermekkorára, az örömteljes szép napokra, melyek mindenki előtt feledhetetlenek maradnak. És ki ne emlékeznék meg arról a sok, különösen az elárvult, hóval borított, hegyi falvakban lévő szegény gyermekről, kikhez a karácsonyi boldogság nem tér be, s kinek szerencse és öröm helyett csak nélkülözés jutott osztályrészül? Az általunk nyáron oly gyakran bejárt Pilis-hegység vidékén is, hol oly gyakran üdülést találtunk, számos szegény iskolás-gyermek van; ezeknek szent karácsony ünnepén örömet szer- zendő, óhajtunk, — úgy mint évenkint eddig, — ez idén turista-karácsonyfát állitani, s ezzel kapcsolatban védenczeinketkaráesonyi ajándékokban részesíteni. Azzal a kéréssel fordulunk tehát a mélyen tisztelt t igtársakhoz, hogy ebben az emberbaráti működésben — pénzadományokkal ruházati és tanszer-czikkekkel, vagy édességek adományozásával segélyünkre lenni kegyeskedjenek. Különösen szertetreméltó, lelkes turistahölgyeinket kérjük, hogy a pilisi-maróthi szegény gyermekek pártfogói, szószólói legyenek. Az adományokat az egyesületi helyiségbe (IV. Rózsa-tér 5. szám, II. emelet) kérjük czi- mezni; ugyan ott kaphatók gyiijtő-ivek. Tekintettel az ünnepséghez szükséges előkészületekre, tisztelettel kérjük a nemeskeblíi adakozókat, hogy adományaikat deczember 18-ig bezárólag beküldeni méltóztassanak. A m. turista-egylet budapesti osztálya. A forradalom alatt. (Irodalmi emlékirataimból.) — Irta: Szokoly Viktor. — (Folyt, és vége.) 1849. nemcsak történelmi eseményeinél fogva a legnevezetesebb év életemben. 1849. elején kellett volna belépnem a Ludoviczeumba; már illető családi és iskolai bizonyítványaim is átadattak. A fölvétel napján egyszerre roppant négy mozgás támadt a fővárosban s másnap benyomult hg. Windisch- graetz serege. 1849, nagypéntek napján halt meg édesatyám, messze az övéitől, ellenséges seregek által választva el tőlünk, mint orvosi buzgalmának^ és hazafias készségének áldozata. Én 1849. husvétjakor estem a legnagyobb mérvű kcholerába, úgy hogy a körülöttem levő három orvos már fölhagyott engem illetőleg minden reménynyel, mert a görcsök már mellemre is vevén magukat, hangom is megszűnt s egész testem megkékült. Múlt este még életteli, ruganyos, izmos- testű 18 éves fiú voltam s a titokszerü ragály másnap délig annyira megemésztett, miként csak csontom s bőröm maradt meg, s hogy tenyeremen mint valami olajos pergaménen keresztül lehetett a világosságot látni. Maga a kor a folytonos hány-székelési kellemetlenségen kívül valami nagyobb fájdalommal nem járt, csupán, szomjúságom volt égető, kiállhatlanul iszonyú s mert a legkisebb adag vizet is azonnal kihánytam, azért orvosaim egyike határozottan eltiltotta tőlem a vizet; ezt az embert hóhéromnak tekintettem. A másik orvos azt mondotta, hogy apró jogdarabokat vegyek a szamba, s ez némileg enyhített ; mig a harmadik megengedte, hogy igyam amennyit tetszik, miután úgy sem marad meg bennem. Abban azonban mind a hárman megegyeztek, hogy mindenek fölött hideg testemet kell fölmelengetni s ezért takaróm alá, közvetlenül testem mellé kőkorsókban forró vizet és zacskókban forró homokot rakattak. De mindez nem használt! Midőn az orvosok állapotom fölött kétségbeesve távoztak, akkor már a halál fia voltam. A fekete görcs elfojtotta hangomat; szemeim elhomályosultak ; azelőtt rendkívül ideges s a legcsekélyebb érintésre is csiklandós bőröm eltompult s hallásom is nehézzé vált ; hanem mintha többi érzékem elvesztése miatt akart volna kárpótolni, szaglásom rendkívül fokozódott, úgy hogy két szoba bezárt ajtain keresztül is megéreztem például konyhaszagáról a szolgálót, ha a tűzhely mellől belépett. Életemet ismét — és az Isten tudja hányszor — csak jó anyámnak köszönhetem, ki a barát távozta után minden remény nélkül való állapotban talált. De a hol már az orvosi tudomány is lemondott, ott az anyai (mely legnemesebb érzelemtől a teremtő nem szokta megtagadni az ihletet is), mondom: ott az auyai szeretet segített. Anyám vastag daróczot vett elő, azt belé áztatta a legerősebb eczetbe s ezzel teljes erejéből dörzsölte elkékült tagjaimat, legkivált mellemet, úgy hogy bőröm is sok helyütt lehámlott. A dörzsölés lassanként kipirosi* tóttá bőrömet, vérkeringésem megindult s én ment valék ! Kolerában még másod ízben is voltam: 1866-ban, az osztrák-porosz háború után. Ez azonban csekély mérvű vala, melyből di. Navratil Imre egyetemi m.-tanár barátom rövid idő alatt talpra állított. 1849. reám nézve még azért is nevezetes, mert Budavárának május elején kezdettt ostroma miatt iskolázásom félbe szakadt s tanulmányaimat a forradalom után Pesten, majd később Nagyváradon folytattam s a pesti egyetemen fejeztem be. Apám halálának hire egyszerre férfivá alakított át. E hir leirhatlan fájdalmat okozott, de emberek előtt egyetlen könnyet sem tudtam hullatni, mert büszkének kellett lennem halálára ; hanem mikor félrevonulhattam a világ zajától, hol keservemnek tanúi csak a madarak — az ég és föld közti ezen követek voltak — akkor zokogásom versenyt hangzott a patak zúgásával. Forradalmunk eseményeit most ezerszeres figyelemmel kisértem s bár gyenge testalkatom miatt honvéddé nem vettek be, mégis ezentúl a csaták zajában is ott voltam, a hol megjelenhettem. Szivem most is összeszorul, ha az augusztus 14-dikét követett napokra visszagondolok. Arad s az Újépület nagy mártirjait látásból csaknem egytől-egyig ismertem s dicső pályafutásuknak figyelemmel talán hüségesb kísérőjük voltam, mint a lelkiismeret az emberre. Nemzetem vonaglott a vasiga alatt; eszmény képeim, a hősök bitókon fejezték be életüket vagy börtönökben szenvedtek; iskolatársaim egyrészének a csatamezők pora lett szemfedője ; legkedvesebb tanáromat öngyilkossá tette a haza sorsa fölötti kétségbeesés, másokat saját szememmel kellett látnom, midőn hosszú rabságra hurczolták; apámról — ki nemes önfeláldozásában római alakként tiint föl, — hallgatni parancsolt a zsarnokság ; testvérbátyám bujdokolt ; fegyvert fogott rokonaim, mint szerte riasztott vadak barangoltak. Ezen szomorú napokat Hontvármegyében töltöttem, a hős Szondy vára tövében. Hányszor hallotta ott a néma berek kétségbeesett haldokló zokogásomat! Hanem elérkezett újra az iskolák megnyitásának ideje s én föltettem magamban, hogy annyit fogok tanulni, a mennyi csak erőmtől telik. Osztönileg éreztem, hogy a nemzetnek nem szabad kétségbeesnie, bármily lehangoló szavakat hallék is az „öregektől“, s éreztem, hogy a nemzeti műveltség lehet csak ezután legerősebb fegyver ellenségeinkkel szemben. Emlékezet. Minden esztendőben nov. 25-ikét kegyelettel ünnepli meg a krisztinatéri elemi iskola ifjúsága. Ez a kegyeletes megemlékezés, a hálás gyermekszív adója azon nagy férfiú iránt,>. ki aggódó szeretetével könnyeket törült le a szenvedők arczárói, ki végtelen jóságával mindenütt ott volt, hol vigasztalásra, gyámolitásra várt a vigasztalan, a gyámolatlan. Az ő szeretetének nem volt határa, az ő jóságának nem volt mása .... Az istenimester példája után indult ő Í3, a mikor nemes szive sugallatát követve, elment a kisdedek közé; ott azután megnyilt az ő nagy szivének szeretete s bearanyozta melegével az éhező, a fázó, a nyomorban szenvedő el- hagyatottságát; ott volt ő otthon ! Másnak a boldogitása volt az ő igazi boldogsága. Ez a legigazibb boldogság! Talán felhat ő hozzá is ma, oda, a Mindenható zsámolyához, annak a piczi gyermekszívnek a fohásza, a midőn lelke üdvösségéért imádkozva felsóhajt: Nagy Isten! adj neki örök nyugodalmat! És ez a fohász a legszebb szózata a szeretetteljes megemlékezésnek. És ez a szózat elhallszik ma nemcsak ő hozzá, oda fel, hanem nagy lelkének s nemes szivének legméltóbb örököséhez is. 0 is a gyermekeké! Az ő nevét is ott hordja szivébe vésve, s imájába foglalva az elhagyatott, a vigasztalásra, a gyámolitásra szoruló. Az ő nevét is szeretet övezi, az ő boldogságáért is sok apró gyermek könyörgése száll ma az Istenhez. * Az ünnepély az intézet tornatermében folyt le nagyszámú előkelő közönség jelenlétében. A nagy terem oldal és előrészében volt hosszú asztalokra felrakva a kiosztandó ruhanemű s a körül sereglett az intézet ifjúsága a tantestület vezetése mellett. A tornaterem délnek néző falán függött néhai babarczi dr. Schwartzer Ferencznek, az iskola volt elnökének, a szegény gyermekek jól- tevőjének gyászfátyollal bevont arczképe, Ízléses virágdísz között Az ünnepély, melyen dr. Romy Béla iskolaszéki tag elnökölt, a Hymnusz eléneklé- sével vette kezdetét. Az örökszépségü s lelkesen előadott énekrész után az intézet érdemes igazgatója Garay Antal emelkedett fel, s a következő beszédet mondotta : Tekintetes Iskolaszék és Tantestület! Mélyen tisztelt Vendégek! Kedves Gyermekeim ! „A mindenható Atyánk, ki a szentirás szavai szerint a mezei liliomok ékes öltözetérül épen úgy gondoskodott mint a madarakról, melyeket az idő viszontagságai ellen lágy, meleg pehelylyel ellátott, — nem feledkezett meg azon gyermekekről sem, kiknek szülői nincsenek azon kedvező helyzetben, hogy magzatjainak a közelgő téli napokra szükséges ruhaneműt beszerezzék. Jóságos Istenünk küldött nektek, kedves gyermekeim, oltalmazó angyalként kegyes pártfogókat, jóakarókat, kiknek szivei a legnemesebb erényekkel vannak ellátva, melyek között a szeretet mindenek fölött kimagaslik. A szeretet ünnepélyét megtartani gyűltünk ma össze, mely alkalommal kegyelettel kell megemlékeznünk azon férfiúról, ki a felebaráti szeretelet ezen kerületben nemes példaadással különösen az iskolás gyermekek közt gyakorolta. Mint ezen városrész iskolaszéki elnöke előszeretettel kereste fel a tanítás- és nevelésnek szentelt ezen csarnokát, hogy az akármiben szükséget szenvedő tanulókat mindazzal ellássa, a mi által a tanulásban való haladásukat biztosíthatta. Mennyire örült jó szive, ha azt látta, hogy áldozatkészsége eredményhez vezetett. Ezen nemes — szivü férfiú, kinek a mai napon üljük születésének évforduló napját babarczi Dr. Schwartzer Ferencz volt. Tizenöt éven át viselte e városrészben az iskolaszéki elnöki tisztet, melyre polgártársai szerete és bizalma emelte s ép annyi időn át volt szegény ifjúságunk gyámolitója. 1889. év márcz. hó 2-án iskolánkat nagy vesztesség érte. A Mindenható szegényeink jóakaróját, támogatóját az élők sorából magához szólittotta. Nagy aggodalommal tekintettek szegény tanulóink a jövőbe, midőn elgondolták, ki lesz most majd támaszük s kinek panaszolhatják segítség reményében bajaikat! A mennyei gondviselés, — mely a szivek mélyébe is betekint — közös forró óhajunknak eleget tett. Boldogult Dr. Schwartzer Ferencz elnöki székét köztiszteletben álló fia — Dr. Sahwartzer Ottó, egyetemi tanár, — foglalta el, ki szeretett atyja nyomdokain haladva a jótékonyságot nemcsak folytatni, hanem állandósítani kívánta, miért is felejthetetlen atyja emlékére a krisztinavárosi szegény iskolás gyerme
