Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-16 / 37. szám
Budapest, 1894. (3) BUDA és VIDÉKE Szeptember 16. Két hóval ezelőtt halt meg nagyreményű jogász fia, mely csapás siettette halálát. Páratlan fogalmu, nemes gondolkodású, kiváló tehetségű ember volt. Éjjel-nappal dolgozott, de bármikor, bárki jött hozzá, meghallgatta s hacsak némileg tehette, teljesítette kérelmét. Az utolsó bakteri ép úgy pártolta, mint bármily más hivatalnokot, ha megérdemelte. Szeretetét bírta az összes hivatalnoki karnak s dicsérte őt minden polgártárs, ki vele érintkezett. A déli vasút igazgatója, bárdányi Brám Miksa lovag, nagyrabecsülte e hű munkatársát, ki szivében mint barátja is nagy űrt hagyott szivében. Temetésén jelen voltak: Barvits Albin miniszteri tanácsos, a vasúti főfelügyelőség főnöke, Petényi Ottó felügyelő, Czigly és Marx államvasuti igazgatók, Kosányi és Würtzler felügyelők, dr. Hausner Adorján a kassa-oder- bergi vasút felügyelője, dr. Fáik Miksa országgyűlési képviselő, Schöffmann Béla déli vasút titkár, dr. Falk Zsigmond, dr Friedmann, dr. Schiller, Seidl, az első magyar hazai takarék- pénztár igazgatója, Huszár Adolf királyi tanácsos, dr. Schermann, Sehrich Károly városi képviselők, Hampel kerületi elöljáró, a Cehewra és a budai izralita hitközség elöljárói, dr. Er- nyei és dr. Bányai, a Déli Vasút bécsi vezér- igazgatóságától Edler és Strohmayer felügyelők, Caflisch és Montibeller ellenőrökkel, a Déli Va- ^ut magyar vonalainak hivatalnokai és személyzete. Gyönyörű koszorúkat tettek a ravatalra az elhunyt hivatalnokai, barátai és ismerősei, többek közt lovag Brám Miksa, Barátomnak és Munkatársamnak felirattal. Búcsúbeszédet mondottak Salgó Henrik vasúti titkár és dr. Tatay Adolf. A temetési szertartást dr. Goldberger Rafael budai rabbinus végezte. Salgó Henrik beszéde. Tisztelt gyászoló gyülekezet! Nekem jutott a szomorú feladat azon férfiút, kinek kiváló jellemtulajdonságait mindnyájan annyira becsültük, ki jó szivének melegítő sugarait valamennyiünkre oly bőségesen önté, a hivatalnoki kar nevében elbucsuztatni. Földig lesújtva, vérző szívvel felelek meg e kötelességnek, hisz az, kit gyászolunk, siratunk, nemcsak érdemdús főhivatalnok, de igaz barátunk, tettre kész támogatónk volt. Uraim! Kinek ravatala előtt kegyelettel állunk, — mondhatok-e magasztosb epithetont — minden izében egész ember volt, férfiú, ki mindig ernyedetlen munkában kereste s találta a legnagyobb, hervadhatatlan élvet. Nemes szivéhez közel állott minden kartársa s végtelen örömmel telt el lelke, ha bárkin segíthetett. Kit kiváló tehetsége, példát ritkító szorgalma, vas akarata oly magas befolyásos állásba emelt, egész életén át a megtestesült szerénység maradt. Nem szenvelgett, de fenkölt gondoskodásából folyó tulajdonsága volt ez. S az, kinek három évtizeden túl terjedő hivatalkodásában, tömérdek sok munkája közepette dönteni kellett apró s nagy ügyekben egyaránt, mindig meg tudta óvni az elöljárói qualifikáczió fő, de vajmi ritka postulatumát: a nyugodt, higgadt ítélkezést, az igazság iránti érzéket. Mindenkiben, ki hozzá fordult, csak a jót igyekezett fölfedezni, mert minden tettének rugója, gondolkodása irányának, egész lényének alapvonása a szivjósóg volt. El fogunk temetni Weiss Dávid, de elfelejteni soha, soha. Vakító tüzoszlopként fog nemes alakod állani, melynek messze kiható fénysugárainál a déli vasúti hivatalnoki kar mindig meg fogja találni a becsületes munkálkodást, a fenkölt gondolkodás biztos ösvényét. Ha a déli vasút történetében, személyi ügyekben vagy bármily bonyolódott kérdésben ezentúl fontos határozat előtt fogunk állani, a te békés szellemed leszen az, mely bennünket akkor is fog vezérelni, mert elválunk ugyan porladozni induló testedtől, de aranytiszta elveid élnek s hatnak s élni fognak nagybecsű tradiczióként mindnyájunk emlékében. S most vérző szívvel „Isten hozzád“-ot mondok néked, ki azon ritka, szerencsés emberek egyike voltál, a kit mindenki, lett légyen az nyomorult vagy boldog, szegény vagy gazdag, alantas vagy magasrangu hivatalnok, igazán becsült, őszintén szeretett. Isten veled ! Isten veled ! Budapest története. Irta: Navarra József. Budapest helyrajzi leírásáról már kötetekre menő müvek jelentek meg, s azért nem is lehet feladatunk kimerítő ismertetést szolgáltatni, hanem e gyűjtő czim alatt jobbára csak a budai rész múltjáról akarunk egyet-mást feleleveníteni.* *) Czikksorozatunkat három főrészre osztjuk. Elsőben O-Budáról, mint a mai székes- főváros legősibb, aztán Budáról, mint legnevezetesebb, s végül Pestről, mint legifjabb részéről fogunk röviden megemlékezni. Tudjuk, hogy nagy fát akarunk mozgatni, de hát jóindulatból tesszük; s igy a bírálók részéről is hasonló jóindulatot kérünk ! Tehát rajta . . . I. Ó-B u d a. Legrégibb neve: „Akink“ (Bő-viz) celta eredetű s maga a helység nem annyira város, mint inkább megerősített táborhely (castrum) lehetett, mely Aquincum vagy Acincum elnevezéssel jelentékeny római gyarmat volt s nevét némelyek szerint az ott talált öt (5) melegvizü forrásról nyerte: valószínűleg a „cum quinque aquis* illetőleg az „aquae quinque“ kifejezésnek rövidítéséből. A vidék szöllő- és bortermelő hegyeitől pedig Acincum-nak is ne- veztett, mivel a latin „acinus“ bogyót, szemet, szőlőszemet jelent. De lehet, hogy a rómaiak az itt talált gyógyvizek és a jeles borokból hires colonia nevét „aquae cum vino“-ból rövidítették Aquincum“-ra, mely név helyett a római uralom hanyatlásával a Sicambra név jött használatba, hihetőleg a szomszédos „Sycan“ nevű hegytől eredőleg. A régi okmányokban Sycan-nak, II. Endre 1212. évi határlevelében pedig Moneros (Mo- nyorós) vagy Morahelynek nevezett béreztető, az ó-budai Kecske-hegységnek mai Hármas- határhegy nevű csúcsa, a melyet másként Árpádoromnak is neveznek. Aljában ott, hol O-Buda területe Solymár, Üröm és Békás-megyer községek határaival érintkezik, fekszik az u. n. Árpád-völgy, melynek az 1516-ban Sicambria folyónak nevezett, de Mária királyné 1389. évi adomány levelében „Krumhelt“ fürdejének nevezett patakon túl, a báró Lipthay-féle lőpormalom (a római fürdő) körül fekvő része Samborjának vagy samborjai térségnek, régi metalisokban pedig Licambriai mezőnek hivatik. Itt találjuk a hajdan virágzó Aquincumnak feltárt földalatti maradványai közül az amphi- theátrumot, a római nagy fürdőt és az aquae- ductust. Az ó-budai amphitheátrum a rómaiknál a harczi játékok és állatviadalok arénája volt; nagyságára nézve az eddig ismert 36 római színkör között a 15-ik helyet foglalja el, mely építkezés szempontjából azonban meglehetősen primitiv lehetett. — E hatalmas építménynek csak alfalai maradtak, melyek a római nagy fürdő 'számtalan négyszögü pilléreivel együtt a további elpusztulástót rendszeresen megvédel- meztetnek. A római fürdő mozaik padlózata s a kiásott régiségek külön múzeuma — a helyszínén — figyelemre és megtekintésre méltó. Az aquaeductus pedig voltaképen nem más, mint hidszerü magas alapépítményeken nyugvó csatorna, az ivóvíz vezetésére; — ennek maradványaiul tekintendők a lőportári dűlőn át az u. n. filatóri védgátig látható másfél öles magasságú, vastag, hengeralaku mérföldkövekhez hasonló s a századok viharaival daczoló falazatok vagy oszlopok . . . *) Budapest múltját (minthogy a székes-fővárosi olvasóink kedvére a közeli falvak leírását már közöltük) a falusi olvasóink kedvére már annál is inkább közöljük, hogy tán akad valaki, a ki lapunk részére leírná Buda jelen történetét! — A s z e r k. .... Hagyjuk a rómaiakat; s nézzük meg a bennünket közelebbről érdeklő emlékeket! A hunok bejövetele után a régi Aquincum városának Sicambria nevét Buda — Attila fivére — a maga nevéről Budára változtatta át, a miért Attila haragjában megöleti Budát s megparancsolja népének, hogy e város ő róla Etelváráuak neveztessék. Később megbánván Attila testvérgyilkos- sági tettét, bánatában sokszor emlegette megölt fivére nevét: Oh Buda! óh, Buda !! S igy lön Etelvárából O-Buda, bár a hunok haragjától rettegő németek azontúl is csak Etzelburgnak hívták. A keleti góthok, longobárdok, avarok és szlávok uralma alatti Etzelburg történetéről keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy a honfoglaláskor O-Budán szlávok laktak s ha eltekintünk a fenti elnevezésekről szóló mesebeszédektől, úgy a Buda név szláv eredete mellett kell síkra szállanunk, mivel a szláv voda szó vizet jelent; de maga Etelvár is annyi, mint vízvár, mert a szittya Atel vagy Etel szintén vizet jelent, a mi kitetszik az Atel- kuzu vagy Etelköz szóból, melyet magyarán folyam vagy vizköznek is mondjuk . . . .... O-Budán már Attila korábau egy „Etelvár“ nevű erősség létezett, s úgy hátszik a honfoglaló Árpád is Attila „királyi palotájában“ lakott, mert hisz tudjuk, hogy Árpád vezér Attila király városában lett eltemetve, „az Ur igéjének megtestesülése utáni 907-ik esztendőben.“ Bár a vezérek aligha választottak maguknak állandó székhelyet, mégis valószínű, hogy családjaik egyrészt kegyeletből, de főleg a város kedvező fekvésénél fogva időnként bizonyára itt laktak. így például tudjuk, hogy szent István király, midőn az országot megszemlélni indult, családostól Ó-Budái*a, Etele varosába jött egy időre lakni; ugyanakkor a legyőzött Keán nevű bolgár fejedelem javaiból itt szent Péter és Pál apostolok tiszteletére nagyszerű egyházat és gazdag prépostságot alapított, Árpád sírjánál pedig a boldogságos szűz Mária tiszteletére az u. n. „Fehér-Egyházat* építtette.*) A szent István által létesített ó-budai prépostság szent László idejében tekintélyes káptalanná lön, melyet II. Géza és későbbi királyaink javaiban és jogaiban megerősitének. O-Budának régi királyi palotája a Róbert Károly által épített visegrádi és illetőleg a nagy Lajos által épített budai palota mellett úgy szólván árvaságra jutott; csendes falai között azAnjouházs örököseinek korszakában (1308-tól 1426-ig) csak anya és özvegy királynék laktak. Ezsébet királyné Visegrádról Ó-Budára költözvén, itt 1334-ben a boldogságos Szűzről nevezett Clarissa-kolostort alapította, mely bámulatos szépségű épület 1346-ban már az apáczáknak átadatik. 1389 táján Zsigmond O-Budán egyetemet alapított, melyről azonban részletesebb felvilágosítást nem tudnak adni történet íróink, csak Fényes Elek tesz említést arról, hogy Corvin Mátyás volt „reformálója a Zsigmondtól állított universitásnak, melyet a Dominikánusok monostorában telepitett le a melynek igazgatója Schwartz Péter, Würzburgból való Dominikánus szerzetes vala.“ Maga O-Buda akkoriban mint a királyvárosa, Szent-Jakabfalva, a mai Újlak pedig, mint annak tartozéka emlittetik. Az ó-budai várpalota, úgy a káptalan, mint az apácza-kolostor is hihetőleg a mohácsi vész után, illetőleg a török-uralom alatt pusztulhatott el, mivel tudjuk, hogy Szulejman 1541-ben Ó-Buda határában ütött tábort s innen vetette ki cselszövő hálóját az özvegy királyné gyámságában volt kiskorú János Zsigmondot oltalmazó magyar főurakra .... és Buda sorsa eldőlt . . . 145. évig a török világ nyomorát sinlő főváros helyzete bizonyára szánandó lehetett! Ó-Buda 1659-ben a mai Újlakkal *) együtt királyi adomány folytán gróf Zichy István, győri főkapitány birtokába került s Buda visszafoglalása után is a Zichy-család birtokában maradt; *) Lásd: »Buda és Vidéke« 1893. évi 37. sz. »Békásmegyer és környéke« ez. czikket. *) Szülőföldem: Újlakról alkalmilag talán külön czikkben fogok megemlékezni. — N. J.
